A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-13 / 11. szám
1*1 Taljánt már elkapták, Csicsilló le- I • léceit, összeszedik az őszirózsásokat (erről a hajdani, fekete szemű kislány jutott az eszébe; megmarkolta az üveget, hatalmasat húzott belőle) — na bum, és akkor mi van ? Varjú szerint öt is felhajtják — ó. Varjú le van . . . Úgy döntött, nem töpreng tovább. A sors viszont úgy döntött, hogy mégis töprengenie kellett: mire a nyájas hold felkúszott a Várhegy fölé — úgy festett, mint egy narancssárga farsangi álarc; vigyorgott, és két keskeny madzag lógott alá a vörhenyes üstöké mellől —, megérkezett Hababak. Annyira izgatott volt, hogy majdnem rendesen beszélt. — N-nagy a baj. Fenyő! O-oltári gáz van. Csuda idők következnek ránk, ha Varjúból csehós lesz, Hababak meg elfelejt dadogni, gondolta Fenyő megrökönyödve, de mert a borsos, pálinkás elnézövé tette, lustán Hababak felé nyújtotta az üveget, és csak ennyit mondott: — Igyál. Mi van? — Az van, hogy a t-tulaj m-meglesett minket. Valamelyik nap itt járt és körül hihispiselte a présházat. — Na és? — kérdezte Fenyő közömbösen. — Az ő szőlője. Add vissza az üveget. Oe akkor már Daniló és Pereces is kidugta a fejét a présházból, sőt, az Idegenlégiós is cihelődött. csak előbb a fülére húzta a kötött sapkáját. — H-hiszen az a baj, hogy az övé — motyogta Hababak, majd szélesen elvigyorodott. — A-akkor járt itt, amikor Kutyás K-klárus volt itt a kutyáival. A f-fák mögül ieskelődött. — A vigyor még szélesebbre derült Hababak ártatlan orcáján. — N-nem mert közelebb jönni, mert annyian vo-voltunk. Azt hitte, mi-mindnyájan itt tanyázunk. Ku-kutyástul. Begazolt a tag. — Okosan — dünnyögte Fenyő. — Okosan. — Kezdett megbékélni. Lám, Hababak is milyen szépen visszanyerte a dadogását. — Bölcs tag. — D-de azt ugatta, hogy ő n-nem egy egész kurva ra-rablóbandára bízta a szőlője őrzését. M-meg, hogy fe-feltüzeltük az őszszes szőlőkarókat. Ez igaz volt. Főzni csak kellett valamivel. Daniló a vállát vonogatta. Unta a dumát. — M-meg, hogy fe-felforgattuk az egész présházat. Ez nem volt igaz: csak a tölgyfa asztalt cipelték ki, meg egy-két kisebb átrendezést eszközöltek. Pereces kezdett dühbe gurulni. — Ez a hála, amiért leszedtük a rohadt almáját? — Felkapott az egyik kádból egy pompás téli körtét, zutty, belevágta a sötétbe. Pontosan egy körtefa derekát találta el. — N-nem adott egy á-árva buznyákot sem az őrzésért — panaszolta Hababak. — A-azt mondta, reggel ka-ka-kakastollasokkal — Hababak jogos felháborodása nem ismert határt — j-jön ide! Ha itt talál minket, mi-mindnyájunkat lecsukat! A következő téli körte a présház ablakába repült. Aztán még egy ideig szorgoskodtak, de végül ia abbahagyták. Kifáradtak. Hababak kezdte csöndesen összeszedegetni a cuccukat. Nem volt sok. Az Idegenlégiós a hóna alá csapta a hímzett kispárnáját, amelyet a Víztorony mögötti barátságos nagyságától kapott, Daniló a bársony tűpárnáját csúsztatta a zsebébe. — Én visszamegyek a Víztoronyhoz — mondta megfontoltan. Jössz, Fenyő? A barátságos nagysága biztosan megörül nekünk. Lesz, aki vigyáz rá. Hababaknak is jut hely. — J-jó lesz — mondta Hababak felcsillanó szemmel. — Vi-viszünk neki gy-gyümölcsöt. Pereces mogorván nézte a holdat. — Én visszaköltözöm Kutyás Kiárushoz — mondta. — Ez a hadsereg még nem köröztet. Egyelőre még nem. A többit majd meglátjuk ... — Akkor hát ezt is elgereblyéztük — állapította meg Fenyő. — Mi van még? Idegenlégiós? Jössz? Idegenlégiós nem válaszolt. Rosszkedvűen birizgálta a bajuszát — a présházban növesztette, erősen büszke volt rá —, aztán mogorván csak ennyit mondott: — Azt hiszem. szakállt is növesztek .. . Hababaknak elnehezedett a szíve. Nem szívesen vált meg az Idegenlégiós lenyűgöző társaságától. Pillantása a présház oldalához tákolt szerszámos bódéra tévedt. — H-ha de-deszkánk meg gerendánk lenne, é-épithetnénk egy fé-fészert. A Víztoronynál. A ba-barátságos nagysága kis háza mellé. É-én ott is ellakhatnék — mondta bátortalanul. — É-és akkor az Idegenlégiós is ve-velünk maradhatna ... Szép szónoklat volt; Daniló már kezdte is bontani a bódét. De az Idegenlégiós megállította. — Hagyjad. A Víztoronynál nagy a huzat. Elég volt a lebzselésből — mondta szigorúan. — Megállapodott életmódra vágyom. Még mindig beállhatnék az idegenlégióba. Vagy felcsaphatnék smasszernak. A én prakszisommal, sssz, két kézzel kapnának rajtam — mondta tetszelegve. — A kakastollasok most úgyis ájulásig megtöltik majd a sitteket. Kapnék egy szolgálati stukkert és az övemre egy köteg cellakulcsot — magyarázta. — Első éjszaka sorra nyitogatnám a majomketreceket. Kiengedném Taljánt meg áz összes rendes hapsikat. — Ez hülye — állapította meg Fenyő tárgyilagosan. — Kakastollasoknál nem vesznek fel büntetett előéletűt smasszernak — mondta Pereces szárazon. — Ezt a kombinációt eldobhatod. Idegenlégiós rántott egyet a nadrágszíján. —’Hát akkor visszamegyek a Kis Büdösbe — mondta könnyedén. — Özvegy Polacsek né visongva visszafogad. Ehhez kétség sem fért. A Kis Büdös — finomabb népek Bio Rádió néven emlegették; törzsvendégek, olykor, bizonyára a környező fauna jellegének a hatására, nemes egyszerűséggel Patkánynak — utánjátszó mozi volt a piactéren. Kupolás, ütött-kopott, földszintes épülete alig valamivel emelkedett a vásári bódék, sátrak fölé, s ezért nem is tartott igényt a hivalkodó Filmszínház névre. Ezzel szemben volt hat darab zárt páholya, amelynek jótékony sötétjébe nem mindig a film kedvéért váltottak jegyet fátylasan ábrándos szemű ifjú párok, továbbá négy szűk zsöllyesora, amely rendszerint üresen tátongott. A Kis Büdös kecsegtető varázsa és vonzereje minden kétséget kizáróan mintegy tizenöt sornyi számozatlan, fapados részlegéből állott, amely rohampáholy néven volt ismeretes a város serdületlenebb és túlserdült — középső korosztály nem létezett — aranyifjúsága előtt, és, ami a legfontosabb, egykoronás egységáron kínálta belépőjegyeit. A előadások kezdetét éppen ezért valóban minden alkalommal szabályos roham előzte meg, s a rohamozok kölcsönös azonosítása a legtöbbször csak a vetítés első perceinek zsongó sötétjében történt meg, amikor is az oktató film írásos szövegét (özv. Polacsekné forgalmi engedélyét oktató filmek vetítésének szigorú kötelezettsége szabályozta) harsány kiáltások tették élvezetesebbé: — Pista, itt vagy? — Vili, hogy itt, te ló! — Hányadik placc? — Negyedik, elörül. — Gyere a nyócadikba, a mellettem ziccelö hapsi helyet cserél veled! — Nem lehet, csajjal vagyok! .Ám az oktató filmnek vége szakadt — Mélytengeri Kagylók Csodálatos Élete —, Pikier néni köszvényes ujjai alatt a zongora kopott billentyűi egy dallamos akkorddal befejezték a Tavaszi zsongást és áttértek a Török indulóra: a nagy film kezdetéhez ez dukált. A Kis Büdös nagyon következetesen értelmezte az utánjátszó mozi fogalmát: mindvégig hű maradt a némafilmhez és a fiimjátszás őskorához — nem kísérletezett modem filmekkel. Éppen ezért, a Török induló felcsendülése után magánbeszélgetéseknek már nem volt helyük vagy, ha mégis — Jani, ha itt vagy, mozi után várj meg! — a megbotránkozott rosszallás mély basszusa sohasem maradt el: — Kuússs! A Kis Büdös a Mélytengeri kagylókkal, Tom Mix-szel, Rin-tin-tin-nel és Harold Loyd-dal jellegzetes és zamatos illataival, sejtelmes, apró neszeivel, amelyekhez az amerikai mogyoró állhatatos, mondhatni szertartásos ropogtatása szolgáltatta az alapmotívumot, komoly és felelősségteljes kultúrintézmény volt, nem vitás. Különös tekintettel látogatóinak társadalmi összetételére, valamint rohampáholyának szellemes intézményére, nagyon érthető, hogy semmiképpen sem nélkülözhette a hivatott és hivatása magaslatán álló jegyszedö gondosan megválogatott személyét. A Kis Büdösben jegyszedőnek lenni — komoly rangot jelentett. Az idegenlégiós, élete különböző szakaszaiban, már több ízben betöltötte ezt a kényes állást. Annál inkább, mert ez a tisztség számottevő mellékkereseti lehetőségekkel és irigylésre méltó társadalmi élvezetekkel járt: özv. Polacsekné a Kis Büdös tőszomszédságában körhintát, céllövöldét és frissítős bódékat üzemeltetett. A fríssítös bódék — Ötven fillér a piros kracherli!... 40 fillér a sárga kracherli!... vagy az igénytelenebb szomjazok számára: Itt a friss uborkáié!... Tíz fillér a savanyú káposztáié! ... (özv. Polacsekné szeszes italokat sohasem tűrt volna meg a Kis Büdös környékén) — kevéssé érdekelték az Idegenlégióst. Noha, s ezt érdemes megjegyezni, a kovászos uborka nemes, leszűrt levét kizárólag a József utcai kofák szállították özv. Polacsekné bódéiba, míg a savanyított káposzta pezsgő leve — hustáki szaknyelven juska, csak a Pipa utca hordóiból számított minőséginek. (Ezt igya, fiatalúr: ez a Koncsér néni hordójáéul való!...) Az Idegenlégiós működési területe zömmel a körhintára és a céllövő bódéra terjedt. A céllövő bódéban céltáblákra, papirrózsákra és figurákra lehetett lövöldözni. (Öt lövés egy korona, főnyeremény egy alvóbaba vagy egy üveg csillagos konyak.) A figurák hasán, fülén apró fehér korong jelezte a célpontot; ha a lövész célba talált, a figurák kecses mozgásba lendültek. Az előadások kezdete előtt, lőpor szagú vadnyugati filmek után a céllövö bódé szépen forgalmazott. Ám, ha olykor lanyhult az érdeklődés, özv. Polacsekné csak a szemével intett a mozi ajtajából, és Idegenlégiós a vállához emelte a szolgálati légpuskát. (Ez is valami tíz centiméterrel jobbra hordott, de az Idegenlégiós egy görbe seprőnyéllel is kilőtte volna a makk ászból a makkot.) Fél percen belül muzsikált a majom-zenekar, csobogott a vízimalom kereke, bukfencezett a nyuszi és a délceg vadásszal egy ütemre fűrészelt a mackó. Aztán sorra hullottak alá a hurkapálcikákra erősített papirrózsa-fejek, és a népek máris egymás kezéből kapkodták a csodapuskát. Az Idegenlégióst nem kellett félteni: özv. Polacsekné müintézetében mindenkor díszkapuval és tárt karokkal várták. A présházhoz tákolt szerszámos fészer tehát ezúttal megmenekült a vésztől. — Özv. Polacsekné piros szőnyeget gurít a topogóm alá — mondta Idegenlégiós kevélyen. — Nincs gond. Kéglim is lesz: a gépházban gyöngyén elszunyálhatok — mormogta megelégedetten. Mert az Idegenlégiós olykor a gépházban is kisegített, s ritkán fordult elő, hogy felcserélte volna a tekercseket. És ha igen, akkor sem dőlt össze a világ. A Kis Büdös közönsé-10