A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-06 / 10. szám
— Tudod mit? — mondta lágyan. — Lehet, hogy meg is teszem. Megvédem a határokat. Aztán majd téged is megkereslek — ígérte jóságosán. Varjú kihasználta az alkalmat, elugrott a faltól. — Mi az istent keresel rajtam? — kiáltotta vadul. — Engem nem kell keresni! Ott leszek ifjabb Rogozsánnál. Én kötöztem be a kobakját. Azt mondta, nála maradhatok, amíg beforr a csontja. Addig én vezetem a kricsmit. Az Idegenlégiós tanácstalanul méregette. — Na jó — mondta végül. — Na jó. Mondd meg ifjabb Rogozsánnak, hogy holnap meglátogatjuk. De egyet jegyezz meg —, mondta, és újra közelebb lépett Varjúhoz —, ha ifjabb Rogozsántól elszedik a csehót, és véletlenül te kapnád meg, aznap én kérdezem meg tőled: Varjúúú, nem volt káár, nem volt kááár?... Értem? Varjú nem válaszolt. A szája széle reszketett, a gyomra görcsbe szorult. Szeretett volna üvölteni, mint máskor, valahányszor meghallotta az őrjítő piszkálódást, de nem jött ki hang a torkán. Az Idegenlégiós sarkon fordult és bement a présházba. Varjú reszkető kézzel megtörölte a homlokát. Fenyő elgondolkozva, jóindulatúan nézegette. — Látod — mondta bölcs nyugalommal —, amíg velünk róttad a flasztert, nem akadt taknyos strici, ako rád merészelte kurjantani a rohadt szövegedet. Hónapok óta nem hallottad. Azelőtt meg, ha kiléptél az utcára, már a legközelebbi sarkon rád károgták ... Hát ehhez tartsd magad. És vigyázz, hogy a törzsőrmestered meg a cimborái fel ne fedezzék a szöveget. A törzsőrmester meg a cimborái röhögős kis vagányok a stukkerjükkel meg a szuronyukkal, mi? Vidám kis fickók, nem igaz? Tetszene nekik a szöveg. És velük nem igen lehet szívóskodni, igaz? Hát akkor ki a fene véd majd meg, mi? Varjú nem válaszolt. Csak a szája szélén jelent meg egy reszkető, fehér habfoszlány. — Na, nyomás — mondta Fenyő halkan. — Tűnj el. Eredj vissza ifjabb Rogozsánhoz. Varjú zihálva lélegzett, a fülében izzó tűhegyként égtek az átkozott, vérlázító szavak, élete átka, amelytől mindig menthetetlenül agyára szállt a vörös pára, valahányszor meghallotta a gúnyos, elnyújtott kiáltást: Varjúúú — kááár... De most, valahol a zsibbadt tudata alatt — ha ugyan Varjú rendelkezett valaha ilyennel —, ködös meglepetéssel érezte, hogy nem kíván tombolni. — Majd — gondolta hideg dühvei —, majd ... De hangosan csak ennyit mondott: Hababak — hol van Hababak? — Nincs itt — mondta Fenyő. — Lesattyogott a városba. A tulajhoz. Rothad a gyümölcs — mutatott szét a téli körtével, almával, szőlővel megrakott kádakon. (A gyümölcsöt Hababak, Daniló, sőt, olykor Varjú szedték le unalmukban.) — Elment megkérdezni, mi legyen vele. A tulaj dekkolt valahol, amíg a zűr tartott. Ö sem akarta megvédeni a határokat — magyarázta nyomatékosan. — Tűnj el. Varjú. Ha megjön Hababak, majd közlöm vele, hogy tisztelteted. Piját pedig most már ifjabb Rogozsánnál is kaphatsz. Nyomás. Varjú eltűnt, Fenyő pedig sürgősen előkereste a borsos, paprikás pálinka utolsó, féltett üvegét. Ennyit már hetek óta nem szövegelt egyfolytában. Szüksége volt egy kis egyensúly visszabillentésre. A lelke békéje érdekében. Jólesöen nyakalta a megnyugtató kortyokat, s közben azon töprengett, hogy újabban szüntelenül töprengésre késztetik. (A befejező rész következik) Kesze/i Ferenc két verse Útvesztő Markomban felém szegezett penge éle. Többé e pengét elengedni már nem tudom. Hétköznapok szentsége, o/dozz fel engem! — kit az utolsó kocsmából is kiebrudalt a szomjúság. Jó Periklész! Elaggott ivócimborám! — Fekete szőlőt termelni indulok. Kapálni s kötözni, hozzám majdan eljöhetsz. Meglásd: a napkorong árnyékának hűvösében, tenyérből is ízletes a bor. Kertem aljáig addigra feldagad a tenger, hol cédrusok pompáznak majd a fényűző gazban, s a cédrusok lombjában a Hold fityeg. Meglásd: üres hordókat táncolunk körbe részegen és bizton tudom: Szophok/ész is ott lesz. Lýdia Vadkerti-Gavorníková A hasonlóságról a különbözőben Őszutó Csüng még az ágon egy lánycsöcsű, árva alma — de dér és fagy lappang már a domb mögött. Egy percre tán: fel izzik még a nyár, de az erdők már szétszórva hevernek — roncsban. Sárfelhők alatt állok és távolabb a hóesés neszez. Hasonlítunk egymásra Tudom Ahogy a homok a kőre Keménységeddel amellyel megkeresed mindennapi kenyerünket hasonlítasz a héjára Lágyságommal amit a héj ráncai takarnak el hasonlítok a kény ér bél re így hasonlítunk egymásra miként az éjszaka és a nappal vagy miként a vizek a forrásra Fotó: z- Mináčová Tóth László fordítása 11
