A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-06 / 10. szám
Bartók műveinek hangulatát fölidézve készítette el Victor Vasarely azt a tíz szitanyomatot, amelyből 90—90 számozott, aláírt példány készült. A versekkel illusztrált grafikai mappa lapjai közül most egyet mutatunk be, a címe Mikrokozmosz. Összesen negyvennégy kék szemű fehér tigris található az egész világon. Húsz esztendővel ezelőtt a Gangesztől délre fekvő őserdőben találtak rá az első kék szemű fehér tigrisre, csecsemő korában. A bébit Mohánnak keresztelték. Amikor felnőtt, különböző, szokványos színű tigrisekkel párosították, de csak egyetlen keresztezésből született egy kis fehér nőstény tigris. Ezt párosították azután saját apjával. Ebből a nászból született hat további kék szemű, fehér bundájú vadállat, majd az egész ismert törzs. A neves angol fotóművészek, David Bailey és Terence Donovan véleménye szerint Fiona Fullerton lesz „1982 legnépszerűbb arca". Jóslatukat az a tény támogatja, hogy a szép filmszínésznőt leszerződtették a Max Factor cég kozmetikai cikkeinek reklámozására. Várható népszerűségének másik oka pedig az, hogy egyik szereplője lesz az Alice Csodaországban című ismert mese újabb filmváltozatának. Falatnyi eszpresszó, három-négy asztalka. miniatűr ülőkék. Kávéillat és halk duruzsolás, meghitt sziget a kődzsungelhen, a város nyomasztó forgatagában. Jó itt egy kicsit megpihenni, presszókávét kap az ember, szót vált társával vagy társaival, s ha nem is tud kényelmesen elnyújtózni, a hangulatot méltányolja. Vén pincér csoszog az asztalok között, a haja szürke, a szeme révedező, fáradt. Felveszi a rendelést, hozza a kávét, előzékeny, csendes, de némi büszkeség is kiérződik mozdulataiból. Vajon mire büszke? A szakmájára. Melyet nagyon régen tanult, de jól megtanulta, mert akkor még adtak a mundér becsületére. Nagyszerű a kávé, kellemes az üldögélés. Sokáig mégsem maradhat az ember, várja a robot, meg aztán folyton nyílik az ajtó, jönnek a vendégek, helyet keresnek, hely azonban nincs. Intek a barátomnak. Gyerünk. Fizetünk s a fogasról levesszük a felöltőnket. A vén pincér odacsoszog és ellenállhatatlan udvariassággal felsegíti a kabátunkat. Összenézünk. Szégyenkezünk, i/yes mihez nem vagyunk hozzászokva. Milyen előzékeny ez az öreg pincér — FORGÁCSOK gondolom magamban. Nem lehetek én sem szűkkeblű és adok neki egy tízest — gondolatban. * * * Állok a Lafranconi-internátus előtt, várok a buszra. A busz nem igyekszik, s én unaloműzésből öles léptekkel mérem a megálló hosszát. A várakozó és zajos diákseregtől félrehúzódva két testes aszszonyság tereferél, mossa a közös barátnő szennyesét. Illetlen a hallgatózás, de óhatatlanul rájuk kell figyelnem. — Az a Joli már nem az, aki volt. Az a Joli már nem az — állapítja meg az irhabundás. — Fuccs neki! — toldja meg a másik, akinek idomai szinte szétvetik a sötétszürke télikabátot. — Pedig áldásos embere van. Kilóstól hordja neki a banántól Tőle aztán cicomázkodhat. De neki az se jó. — Aki így beleesett a jóba, és még sem becsüli. — Minket is csak tessékel ki a szemeivel. Képzeld. A múltkor este ott vagyok. HÓVIRÁG Az utcasarkokon, kapualjakban újra megjelent a hóvirág, a tavasz első hírnöke. Egyszerű fehér ruhájában ő a virágok hamupipőkéje; a szerénység jelzője is neki illene inkább, mint a messziről illatozó ibolyának. Akik kosárszámra szedik az erdőben, vízparti ligetekben, annál szerénytelenebből, hangos szóval kínálgatják és szinte az orrod alá dörgölik a hóvirág-csokrokat: Vegyél a nejednek, lányodnak, mert itt van már a nőnap és ilyenkor illő virágot venni! És a férfinép, hogy lelkiismeretét megnyugtassa, szorgalmasan vásárolja az egyre drágulóbb és vékonyodóbb csokrokat. Hányszor elterveztem már, hogy kikelet jöttével kimegyek az erdőbe és meglesem: a hóvirág hogy birkózik a latyakos hóval, olvadó jéggel. Megállók a tisztáson az ittmaradt vizes, barnás avarban, és körülöttem mint apró fehér csillagok a messzi égbolton, fénylenek, ragyognak majd a hóvirágok. A virágok a földnek csillagai — mondták a régi rómaiak. Még elképzelni is rossz, vajon milyen lenne a föld virágok, fák, bokrok nélkül. Szeretem a hóvirágot. A gyermekkor üdeségét, a bátor nekirugaszkodást, a koratavaszi gondtalan erdei kószálásokat juttatja eszembe. (Ozsvald) Fotó: Kontár Gyula de helyet se kínál. A Joli. Csak ül a televízor előtt, néz a merevbe ... Nem hallgathatom tovább. Odébb állok és én is mereven bámulok — a Nagy Semmibe. Sötét van, mire hazaérek. A tízemeletes bérház fényes ablakaival belepislog az estébe. A lépcsőház sötét, nekem sem fényes a kedvem, Így hát megnyomom a villany kapcsolóját. Illetve csak nyomnám, mert szét van verve. A felvonóhoz botorkálok, hívnám, lehívnám, de nem jön. Nem is jöhet, mert a gyufalángnál látom, hogy lent van, de nem működik. Átsétálok a másik helyiségbe, ahol a postaszekrények sorakoznak. Itt ég a villany, levelem azonban nincs, de a szekrény fel van feszítve. Sóhaj helyett káromkodom. Zavaros gondolatok közepette ca pl átok fölfelé. Még szerencse, hogy lépcsőt is építettek. Az első emeleti fordulóban keresem a kapcsolót. Akurátusan kitapogatom a sötétben. A kapcsoló helyén csak egy lyuk van. Káromkodni sincs már kedvem. Felbotorkálok a hatodik emeletre. Gyújtanám a villanyt, de eszembe jut, hogy kicsavarták a körtét. Csendesen mormolok. Uram, mentsd meg szegény lakóidat a férges lelkű imposztoroktól. _q GY — 9
