A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-27 / 9. szám
Bodzás, Lakszeg, Nagykálló, Etreálja, Gelésut, Görcsöny, Németszegle, Madaras, Bustelek, Nagypörös, Pecsétkút, Bombaluk ... Dűlőnevek, melyek szerint a csallóközi föld kis- és nagylúcsi katasztere tagolódik, pontosabban: tagolódott. Az egyik nyilván egy hajdanvolt nagy birtokper után kapta a nevét, a másik egy régi gémeskút környékét jelöli, a harmadik egy néhai tulajdonos nevét őrzi... az utolsó pedig a második világháborúban idetévedt bomba becsapódásának a helye. A lúcsi szövetkezet másfélezer hektárnyi területe a közös gazdálkodást megelőző időkben ennél sokkal több dűlő, és még sokkal több tulajdonos szerint osztódott. A dűlőnevek kivétel nélkül megmaradtak, vagy átalakultak, sőt: a közös gazdálkodás mindennapi gyakorlatában a jobb eligazodást szolgálandó ma is használatosak. De hogy hajdanán kinek hol volt a saját földje, arról már nem nagyon tervidőszak alatt egy hektárom átlag több mint hatvanöt mázsa gabona termett. Ez a nagyon is figyelemre érdemes eredmény országos rekordnak tekintendő. Nyilvánvaló, hogy az ilyen magas hektárhozam hátterének „feltárási kísérlete" izgalmas újságírói feladatnak látszik. No meg persze tanulságosnak is. A kezdőrúgást" leegyszerűsítendő, az elnök mellének szegezem a kérdést, valahogy olyanformán, mint ha tévériporter lennék, s másfél percem lenne a híradóban arra, hogy minden gyakorló gabonatermelőnek felmutassam a kulcsot: ilyen egyszerű hatvanöt mázsát termelni, ezentúl tehát mindenki így csinálja! — Mi áll ez eredmény hátterében? — kérdem az elnököt, közben elképzelem, mit is gondolhat rólam, gyarló firkászról, aki azt hiszi, három mondattal mindent meg lehet magyarázni. Tetszik nekem, ahogy kicselez, mert hogy a válasza egyetlen mondatból áll, ráadásul olyan magának?.. .hiszen én erről még soha újságírónak nem beszéltem! Ilyenkor elégedetten mosolygok, mert titkon azt élvezhetem, hogy sikerült szóra bírnom Bartal Ferencet, a lúcsi elnököt, akit személyesen eddig sosem láttam, de tudtam róla, hogy ilyen kérdésekben „kivallathatatlan". Nem azért, mert hadititokként kezeli a rekorderedmény fortélyait. Dehogy, dehogy! Ez az ember legszívesebben mindenkinek a fűiébe rágná, hogyan kell valamit jól csinálni. Megtenné bizony, ha tudná, hogy nem tekintik ezért okoskodónak, fennhéjázónak, olyannak, akiben túlteng az önbizalom. Bizonyára érték már ilyen vádak az életében, — de hogy nem a keze alatt dolgozó emberek részéről, arról meg vagyok győződve. Mint ahogy arról is, hogy föntről sem illetik őt ilyesmivel, hiszen a személyét, munkáját elismerő kitüntetések tucatjai között ott van a két legrangosabb is, a Munkaérdemrend, meg a „Kiváló munkáért" elismerés. Lehet, hogy jellemző szótlansága nem más, mint az emberi szerénység, de az is lehet, hogy azt gondolja magában: aki a földet nem szereti, a földön dolgozó embert nem becsüli, annak a leikébe kár a szó, zsebében haszontalan a diploma. Következésképpen alapos okom van azt feltételezni, hogy Bartal Ferenc krédója valahogy eképpen lenne megfogalmazható: aki a földet szereti, az embert becsüli, és ráadásul még mérnöki diploma is van a zsebében, annak előttem lehet becsülete, ám a diploma nem feltétlenül fontos, mert például négykézláb görnyedve répát egyelni, vagy zsákolni igencsak nehéz diplomával. Ezt gondolom Bartal Ferencről. No de lássuk, mit tudok róla, mit mondott el. 1949-ben, egy külső tanyán. Dobon kezdődött el a lúcsi mezőgazdasági szövetke«*4 . esik szó az emberek között. Nem szívesen emlékeznek arra az időre. Egyébként is: akkor a föld úgy osztódott, hogy a legnagyobb része egyetlen tulajdonos kezében volt, a maradékon pedig a két kis falu osztozott. "Tulajdonképpen nem is volt az olyan régen. ,De engem inkább a jelen érdekel. Az is mindenekelőtt azér^ mert mostanában gyakran hallhattam, olvashattam, hogy a lúcsi szövetkezetben az utolsó ötéves igaz, mint a kétszer-kettő, illetve annál sokkal bonyolultabb. Azt mondja: meg kell adni a földnek, amit megkíván. Arra persze nem gondol, hogy nem szégyellem majd megkérdezni: mit kíván a föld? Ilyenformán aztán lassan beindul a beszélgetésünk és én igencsak élvezem a' helyzetet, kivált akkor, amikor az elnök beszéd közben meg-megáll, és szinte meghökkent hangop azt kérdezi önmagától: miért is mondom én most ezt el zés. Egy szűk csoport volt csupán. Két évvel később az akkori időkre jellemző körülmények közgtt, melyre nem minden tag lelkesedése nyomta rá a bélyegét, — beállt az egész falu. Bartal Ferenc ettől kezdődően egészen 1955-ig agronómus volt. Ekkorra a szövetkezetnek annyi volt az adóssága, hogy kimondani sem merték és az év utolsó hónapjaiban már a minimumra csökkentett béreket sem tudták kifizetni. Az utolsó kötél elszakadása előtt, két na^gyúrás után Bartal Tererfc elvállalta az elnöki tisztet. Azután összehívta a tagságot és a már nem is remélt nyolc korona helyett tízet tervezett, de megmondta: fél évig senki sem kaphat fizetést, addig hitelbe kell dolgozni. Péter-Pál napján fizettek először, de a vezetőség azt javasolta, hogy a héthavi tartozást ne fizessék ki az embereknek. Arról szó sem lehet — mondta Bartal, és a szövetkezet októberre minden adósságát lerótta a tagoknál, majd decemberben minden munkaegység után kifizettek még 3,50 korona osztalékot. Az emberek forgatták a pénzt a kezükben, nem akartak hinni a szemüknek. Ezt az osztalékot ugyanis senki nem ígérte, de az elnök elképzelésének pontosan ez volt a lényege: osztalék, amit senki nem ígért. A következő évben 12,— koronát ígért munkaegység után, és esetleg némi osztalékot, ami az év végi kifizetésnél valóban 12,— korona lett. Senki sem akarta elhinni. Föntről, a járásból csalást gyanítottak, lejöttek ellenőrizni, de többszöri nekirugaszkodás után sem tudtak megállapítani mást, mint hogy a ledolgozott munkaegységeknek bizony valóban megvan a 24,— koronás fedezete. Ez akkor szenzációnak számított. Bartal Ferenc elhatározása volt, hogy a tervezett munkaegységértéknek minimum a dupláját kelljen, lehessen év végéig kifizetni az embereknek. Ötvenhétben viszont visszaestek, mert át kellett venniök egy csődös állami gazdasági majorságot, de ötvenkilencben már ismét kétszer tizenöt koronát kaptak a tagok. 1960-ban Bartal Ferencnek azt mondták: Lúcson most már minden rendben van, ezután ott már magától is minden menni fog, téged pedig Nadasdra helyezünk elnöknek, csinálj ott rendet. Igen kelletlenül, de átment Nadasdra. Ott a három koronából még abban az évben csinált kilencet és fizetett rá öt korona osztalékot, aztán tizenkettőt, majd húszat, ráadásul bevezette a családi pótlékot, gyermekenként 250 koronát. A családi pótlék intézményét szövetkezetben addig egyetlen helyen sem alkalmazták az országban. Három év leforgása alatt, ahogy monda ni szokás, Nadasdpn minden gatyába rázódott, persze nem magától. Ez a három év tökéletesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Lúcson minden visszazülljön a régi, a járhatatlan kerékvágásba. A lúcsi szövetkezetben ekkor már túenkét koronás munkaegységre sem von megint fe-12
