A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 8. szám
jelentett. A bárányfelhők meg azt jelentették, hogy „utánuk eső lesz”. A kelenyei Nagy József viszont csak a „harmannapi esőre" jósolt a „nagy udvara volt a hódnak", s ha „felhőbe bújt le a nap". Esőt jelentett még a talpviszketés meg az, ha a tyúkok „porban fürödtek, vagy ha sokára ültek el". II. JÓSLÁS A TERMÉSRE A régi paraszti társadalomban talán sokkal szorosabb, közvetlenebb volt az ember és a természet kapcsolata, mint napjainkban. A földművelő nép azonban — bár gyakran kiváncsi volt a termés alakulására, munkájának érlelődő gyümölcsére — az Ipoly mentén is csak saját tapasztalataira, megfigyeléseire építhetett. Így alakulhattak ki aztán a terméssel kapcsolatos különféle jóslások. Ezek szintén egy-egy naptári ünnephez vagy mágikus cselekedethez kapcsolódtak. 1. Ünnepekhez fűződő termés-jóslások A palóc hiedelemvilágban már újév első napjához is több terméssel kapcsolatos jóslás fűződött. A januári eső általában jó termést jelentett. Az Újév napján kisütött a nap, a gazdák sok kukoricára, ha pedig januárban fagyott, akkor meg sok szőlőre számítottak. Jó esztendőre, gazdag termésre jósoltak akkor is, ha áprilisban megdördült az ég. Ezzel szemben a nagypénteki eső elszomorította a földművelőket. Mihály Józsefné szerint, ha „nagypinteken esett, akkor még árvái is kiszedték vóna a fődből az esőcseppeket, mer akkor nagyon rossz termés lett". A termésre való jóslások szempontjából fontos napnak tartották Szent Györgyöt is. A gazdák ilyenkor szemügyre vették a rozstáblákat. „Ha a varnyú elbukott a vetésben", jó termésre számítottak. A jó termés előjele volt a Szent György-i zolásra. Az eltérések egyeztetései „arra is fényt derítettek, hogy a nemzeti ellentétek és előítéletek legtöbbször kitaláltak voltak, a múlt prófétái ültették őket tudatukba". (275. old.) Szent Húsz János magyar tisztelői című „tárgytörténeti" tanulmányában a szerző Székely István 1559-ben megjelent Krónikájától Németh László drámájáig. Sánta Ferenc történelmi allegóriájáig (Az áruló, illetve Éjszaka) kiséri nyomon Húsz alakjának és eszméinek magyar irodalomban való megjelenését. A huszitizmus történetében kristálytiszta formában felfedezni vélt általános érvényű történelmi és erkölcsi törvényszerűségek újabb kori magyar irodalmi feldolgozásai jelzik, hogy a vizsgált művek nagy teherbírású tartópillérei a magyarság csehekről alkotott történeti képének. A Nyelvükben élő nemzetek című fejezet első tanulmánya a kelet-európai (és az egyetemes) összehasonlító kutatások egyedüli, ellentmondásoktól mentes következtetésekre vezető módszerét, a tipológiai kutatások és azok jelentőségét tárja fel. Az ilyen jellegű kutatások ugyanis tényszerűen bizonyíthatják, hogy nemzeteink fejlődésének „átkos bűnei" és „dicső erényei" az erőteljes szomszéd népi párhuzamokban egyaránt mentessé válnak mindenféle eleve elrendelt fátumtól. Sorsszerűnek hitt fejlődésünk miértjeire segítségükkel törvényszerű magyarázatot találunk. A hetvenes évek elején a francia irodalom hivatott ismeröjeként is komoly érdemeket szerzett Dobossy László mint a párizsi egyetem vendégtanára az Irodalmi Szemle felkérésére több tanulmányt írt közérdeklődésre méltó tapasztalatairól. A nemzetiségek nemírók-történeteh_______ Vajda János Rozamundája eső is. Kelenyében mondták, hogy az ilyen eső „aranyat" ért. Paláston meg a következőket jegyeztem fel: „Ha György napkor a templom mellett a szőlő zölgyit látnyi, sok bor lesz." Az elkövetkező esztendő bő termésére jósoltak akkor is, ha ősszel sok volt a gomba. Ha pedig karácsonykor éjfélimise után csillagos volt az ég, az azt jelentette, hogy „sok búza lesz a jövő évben". 2. Jóslás a termésre egyéb hiedelmek, mágikus cselekedetek alapján Népünk színjátékszerű szokásai közül a lucázás és a kiszehajtás egy-egy mágikus cselekedete is többek közt a jó termés biztosítására irányult. A lucázók Kelenyében pl. azt kívánták, hogy „annyi búzájok legyen, mint az égen a csillag". A kiszehajtók meg a jégveréstől gondolták, hogy megmentik a határt, illetve a termést. Az egyes liturgikus szokások, illetve azok eszközei ugyancsak a fenti célt szolgálták. A Gyertyaszentelőkor megszenteltetett gyetyával az „égiháborútó" védték a termést. A szentelt sonka csontját pedig azért ásták a földbe, hogy ott „tavaszon ne legyen aszatos a termés". A virágvasárnapi szentelt barkával Ipolyfödémesen a jégesőtől védték a határt. Márk napon a katolikus falvakban mindenütt búzát szenteltettek. Karácsonykor több faluban azáltal próbálták „biztosítani" a bő termést, hogy étkezés után a „gazda meg a gazdasszony lepihent". Kenderültetés után több helyen magasra kellett dobni a zsákot, hogy a „kender jó nagyra nőjjön". CSÁKY KÁROLY (a befejező rész következő számunkban) zetközisége című tanulmány a nyugat-európai nemzetiségi mozgalmak, a „betiltott nemzetek szabadságharcának" céljairól, eredményeiről számol be: „E sajátos, újkeletű szabadságharc központjában, mindenütt megvédendő ügyként, az anyanyelv jogainak kivívását látjuk, még az olyan népeknél is, amelyek pedig már messzire szakadtak ősi nyelvüktől (például az írek vagy a walesiek.) Az anyanyelv ugyanis képletesen szólva a lélek nyelve, a megtanult nyelv az értelemé: e másik nyelvet legfeljebb tudhatja az ember, érezni azonban csak az anyanyelvet lehet." (263. old.) Az anyanyelvi műveltség semmivel sem pótolható alapvetését az Érdekkörünk a nyelv című — szlovákiai magyar példákat is felemlítő — tanulmány elemzi részletesen. Az Árnyképek című zárófejezetben elhunyt tanárairól (Dr. Bedy Rezsőről, Krammer Jenőről), sorstársairól (Szalatnai Rezsőről, Peéry Rezsőről) írott visszaemlékezéseit adja közre a szerző. A ciklus kétségkívül legmegrenditöbb darabja A tanú című írás. A második világháború idején a franciaországi ellenállásban komoly érdemeket szerző Dobossy László hazatérése után megdöbbenten tapasztalta a szlovákiai magyarság kollektív jogfosztásának következményeit saját szülőföldjén. Nővére 1946/1947-ben írott leveleinek közreadásával a múlt elfeledése helyett a múlttal való szembenézés és szembesítés elvszerű következetességével egyedül összeegyeztethető magatartását vállalta a szerző, újra bizonyítván hűségét az igazsághoz. Szarka László Pásztor Árpád író „Gina és Rozamunda" című regényében rajzolta meg e két nő alakját, akik Vajda János életében meghatározó szerepet játszottak. Most Rozamunda, Bartos Róza és Vajda János kapcsolatát vázolom fel röviden. Az egykori budapesti rendőrségi bejelentő szerint, Bartos Róza 1861-ben született Galántán. Apja, Bartos Gáspár birtokosként szerepel. Anyját Urbán Juliannának hívták, aki férje halála után gyermekeivel csakhamar a fővárosba költözött. Itt tengették életüket máról holnapra, szegényesen. Róza Vajda Jánossal 1880 június 24-én ismerkedett meg a Dunakorzó délutáni sokadalmában. A feltűnően csinos fiatal nő a bátyjával és szolgálójukkal. Marival indult korzózni. A sors különös játékából itt pillantotta meg őt a költő, akinek egy közös ismerősük bemutatta a bájos Rózát. Bartos Róza emlékiratában a találkozásról többek között így ír: „Én a költő előtt mélyen meghajoltam, és nagyon szerényen kezet nyújtottam, amit a költő meg akart csókolni, de én nem engedtem meg, és a költő nagyon igyekezett az én oldalamnál maradni. Vajda Jánosnak nagyon sokan köszöntek, és engem nagyon néztek, ami engem iszonyú zavarba hozott Vajda kalapjával a kezében folyton hajlongott előttem.. Az 53 éves költőre mély benyomást tett a sugárzó, 19 éves budai lány. Másnap már tiszteletét is tette Bartoséknál : „Húztam a kútvizet az öntözőkannába, megszólal nagy lármával a birkacsengettyű, mert valaki a fejét ütötte bele. Én odanézek, ott áll mint a sóbálvány Vajda János, a költő, és a cilindere a földön hever. Csak azt láttam még, hogy térdet hajtott, és hallom, amint susogja: — Ó, felség!" — emlékezik Róza. A következő nap Vajda ismét megjelent: „Másnap reggel a bátyám azt mondja nekem, menjek az ablakhoz és nézzek ki a Dunára. Megtettem. Szent Isten! Ott áll Vajda János. Amint engem megpillantott, földig hajolt, kalapja kezében, és köszöntött: — Felség! Legalázatosabb szolgája jóreggelt kíván." Vajda többé nem tágított, bár Róza anyja a pokolba kívánta az élemedett korú költőt. A sok csúnya jelenet közül így meséli el Róza az egyiket: „Anyám maga mellé ülteti a költőt, és azt mondja : — Uram, én arra kérem egész határozottan, hogy ne legyen lányomnak megrontója, és maradjon távol. Mit akar vele, hisz még gyerek! És ön éltes ember, milyen jövőt tudna neki biztosítani? A lányom szegény, ön is az. — Vajda ezt felelte: — Én imádom leányát, és ö is szeret engem; én nem mondok le róla." Jönnek-mennek a szerelmes levelek is. Vajda három költeményt ír egymás után Rózához. A Rozamundákat. Idézzük a legkorábban írt vers első két strófáját: „Szemedből mindent megtanultam, /Előttem nincs többé titok./ Higyjétek, hogy megbolondultam: /Azt mondom, én mindent tudok./ Öröklét, elmúlás, istenség/ Rejtélyeit mind ismerem. /Mind, mind együtt van, semmi kétség, /Egyetlen szóban: szerelem." Rózát Vajda miatt állandóan szidalmazza és megveri az anyja. S ő bujkálni kényszerül. Csak titokban találkoznak. A lány el is szökik hazulról, cselédnek akar állni. A végkifejlet közeledik: „Elhatároztuk, hogy november 27-én fogunk titokban megesküdni, és nem Budán, de Pesten" — emlékezik Róza. A házasságot meg is kötötték:„Megjött a plébános úr, bementünk a templomba. Az sötét volt nem volt bent senki. Letérdepeltem Vajdával az oltár előtt, és a plébános megesketett bennünket. A plébános azután nagyon szép beszédet intézett hozzánk; főképp hangsúlyozta: a házas életben a rosszban úgy, mint a jóban kitartani. No, én kitartottam. Inkább le hagytam volna magam nyúzni, mint az ellen véteni, hisz akinek megesküdtem, az nekem drágább, kedvesebb volt, mint az anyám. A férfit sajnáltam jobban, mint az anyámat, nagy, nagy végtelen bűnöm volt, de így volt..." A ferencvárosi Tompa utca 13-ban kezdték a közös életet Ez a házasélet egyedülálló volt a maga nemében. Vajda Róza múltja után kutatott és sok pletykát hallott. E miatt felesége ágyába soha be nem feküdt Többször elverte, majd tettét bánva leborult előtte és bocsánatáért esedezett. Sokszor hetekre, hónapokra egy fillér nélkül magára hagyta. Végül elszakadtak egymástól. S most idézzünk Vajda János két leveléből, amelyet 1885-ben ismerőseinek írt: „Azt hiszem, enné! gazabb, elvetemültebb és gonoszabb lélek női alakban még nem járt a földön... Engem meglopott, megrabolt kifosztott, kimondhatatlan szenvedéseket okozott és okoz még egyre... Valósággal, kikerülhetetlenül kényszerít hogy megverjem, és aztán fölad a járásbíróságnak és megidéztet." A másik levélből: „Most itt vagyok egy szállodában kucorogva, pénzem pár nap múlva végképp kifogy, osztán megehetem a ruhámat... Pesten szállásomon nem merek egy napot sem tölteni, mert irtózom magamtól, ha a végrehajtó gonosz nőmmel nálam megjelenne, hogy kifosszon utolsó rongyaimból. Mindez, uram, egy betűig való, sőt a vérlázitó körülménynek csak század része. Mert még azt is érdemes volna tudni, hogy font be e gaz nő, kivel soha nem közösültem ..." A szép (bár nem feddhetetlen) Rózát így tette tönkre férje, Vajda János, aki se másnak, se magának nem tudott megbocsájtani. D. Gy. 15
