A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-13 / 7. szám
Időközben nagy zűrök támadtak a politikában és a városban, de a Rogozsán törzsvendégei nem sokat törődtek az eseményekkel. Legfeljebb az idegenlégiós dohogott olykor. — Azt a strici fogkefe bajuszost mégis el kellett volna kalapálni — dünnyögte békétlenkedve és szigorúan szemügyre vette kincstári gatyája lefityegö bokamadzagjait. Nagyon szép meleg ősz volt: az Idegenlégiós kötött sapkával a fején, de ingben, gatyában sütkérezett a présház előtt. — Kalapálja el a kormány — vélte Fenyő, s nyomatékosan megismételte az immár rögeszméjévé vált igét: — Azért fizetünk adót. Varjú megtoldotta: — Mért éppen neked kéne elgyapálnod? Ezért a bolhaszurkos kincstári glatyóért ? Csinált neked valamit?' Tudtommal nekünk nincs bajunk vele. — Nana — pillantott fel Daniló komoran. — Zűröket csinál. Döngeti a brusztját. Ideje lenne beverni a pofáját. Daniló rendszerető polgár volt. Nem szerette a zűröket. — Ma-majd annak is eljön az i-ideje — jósolta Hababak, Hababak eljárogatott a városba. Kenyérért, húsért, zsírért. Jártábankeltében — hentesnél, fűszeresnél — hallott egyet s mást. Egyelőre ennyiben maradtak. Az Idegenlégiós vagyonából még futotta, és miután elhagyták a Víztorony környékét, Hababak is bőkezű vendéglátónak bizonyult. Ebédre rendszerint gulyáslevest főzött, esténkint szalonnát pirítottak, nyárson. A város zajai távol estek tőlük. A Víztoronnyal egy időben a Rogozsán ivója is elcsendesedett, s ifjabb Rogozsánnak emiatt sirt az egyik szeme, a másik meg nevetett: Fenyöék látogatásai ritkán jártak bonyodalmak nélkül, s még ritkábban egyértelműen elkönyvelhető haszonnal — de mégis. Ifjabb Rogozsán ezért gyakorta ellátogatott a présházba s hordta a híreket, — Perecest behívták katonának — mondta, miközben sorra töltögette a poharakat. (Ifjabb Rogozsán tudta, mi az illem, és sohasem látogatott el a présházba paprikás, borsos pálinka nélkül.) — Már be is vonult. A határt őrzi egy egész gyalogezreddel. De csak éjszaka. Nappalra mindig bevonják őket, és a városban ögyelegnek. A nagyságáknál ropog az ipar. Túlóráznak. Én sem panaszkodhatom. Pereces zsoldot kap. Májat vásárolt Kutyás Kiárus kutyáinak. — (Kutyás Kiárus Pereces lakásadónője, továbbá minden nemű és fajú kóbor kutyák gyámolítója volt. Hajdan — de ez már egy másik történet — hosszú hónapokat töltött a városi diliházban, boldogtalan szerelem miatt. Erről — nem a szerelemről, hanem a diliházról — írásos bizonyítvánnyal rendelkezett.) (folytatjuk) 1982. január 8-án ünnepelte 50. születésnapját PAVEL KOYŠ érdemes művész, a kiváló szlovák költő. Pavel Koyš versei: Oda Elmegyünk egészen oda hol lehajtott fejjel meghalnak a tengerek és késekkel s felszabdalt homokkal teli zöld szemekkel néznek az örökkévalóság mélyére Elmegyünk egészen oda Egészen oda menjünk el hallgatni egymást Mint két hat könnyekbe merülve mint két sós mag a szelekbe vetve Elmegyünk odáig hosszan sokáig véres gyűlöletünk fodros hullámokba temetjük lábat láb mellé vállat váll mellé lábnyomot lábnyom mellé a sziszegő égető homokban Elmegyünk egészen oda álmatlan ujjainkban a tengert elaltatni elmegyünk elmegyünk és kegyetlenül szomjazni fog az ég és karcsún szállsz majd a kékben és úgy csattan a csók a szánkon mint a nyirkos gyíkok alatt a kő elmegyünk oda messzi-messzi délre hol nagyon szeretjük majd egymást és kényeztetjük a tenger cukros uszonyaival... Akarom a te nyarad... (Ozsvald Árpád fordítása) Nézlek Úgy vizsgálgatlak most magamban, mintha csak lehetne nélküled lennem, s rég nem volnál szavamban, a véred nem buzogna bennem. Nézegetlek most messziről, s kutatgatom tudatom mélyén, elképzelem azt az időt, amikor még te nem is éltél, de ilyen kor nekem nem létezett. Az őshegyek mélyére lapultam vártam, napos kalászom, beértedet, míg hajad szikráiból kigyúltam. Öreg fa ÁH őrhelyén: barázda fordulónál. Télen madárszárnyakba költözik, vagy réved sóváran a mélyekig, hol gyökeret a föld melege pólyái. Némán lesi, éberen mind lesi, roppan-e már-már valahol a jég, buzdítja-e fűszálait a rét, ha szél szavát csak jóra vélheti. Bölcs az öreg tölgy, kerge szellőtől bizalomra nem is kapatja magát, kérgével kémlelő, szélcsendben túlra lát, fordulhat az idő még viharosra... Sírni még zord időben sem látta a tölgyet ember soha. Senki. Sem rimánkodva térdepelni. Csak a föld súlya rémük fel a fákban. Hallgatta vén tölgy. Ha hóesésben szunnyad el, lehet, hogy lombhalál az álma. De ébren fegyelmezetten áll a helyén, s terebélye míg sugárban delel, a törzs némasága tán fejsze rémlő villanása ellen perel. (Dudás Kálmán fordítása) (Kulcsár Tibor fordítása) Fotó: TÓTHPÁL GYULA 11
