A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-13 / 7. szám

7 Az Idegenlégiós szabadulásának haj■ naiát is részletekre kiterjedő felkészülés előzte meg. Varjú otthon maradt, a barátságos nagysága főhadiszállásán: elintézetlen ügyei voltak a hé-kkel, nem volt ajánlatos mutatkoznia. Pereces este tíz óra harminc perckor a ligeti zenepavilon kerti székjeit tördelte ripityomra: egye fene, közeleg az ősz, vége a vasárnap délelőtti térzenének. (A zord idők beálltával Pereces sült gesztenyét árult a Malomárok Malom utcai hídfőjénél.)

Daniló 11 óra 30 perckor vérző szívvel betörte a Kispipához címzett baráti kiskocsma kirakatát.

Fenyő, Hababak kíséretében, nulla óra nulla perckor követ hajintott a főkapitányság őrszobájának az ablakába. A kőhöz madzagokra baljós szövegű cédula hirdette:

RESZKESSETEK!

ITT JÁRT AZ IDEGENLÉGIÓS!

Hasonló szövegű cédula maradt a zenepavilon keritésén és a Kispipa bezúzott kirakatában is. A biztonság kedvéért aztán még nulla óra 45 perckor együttes erővel az Orbán torony feljárata elé vonszoltak egy

facér szemetes kocsit: erre is rátűzték a megfelelő cédulát.

Az eredeti terv szerint a Mária utcai örszobát is fel akarták gyújtani, kifejezetten Hababak kedvéért — Itt járt az Idegenlégiós! Re-reszkessetek! — de akkor már nagyon fáradtak voltak. Ott egye a fene az örszobát. Ha az Idegenlégiós nagyon akarja, gyújtsa majd fel egyedül.

Hajnalban tántorogtak haza, a Víztoronyhoz. A Barátságos magysága konyhájában még égett a villany. Varjú az asztalnál ült és csapd le csacsit játszott a barátságos nagyságával.

— Hol a francban tekeregtetek? — förmedt Fenyőre. A szemünk ragad le a virrasztástól.

Ez azonban nyilvánvalóan nem volt igaz, mert az asztalon két csinos literes üveg csillogott: az egyik már üresen, de a másikban még feléig aranylott az áldott ital, és a nagysága jóságos, széles taglejtésein is meglátszott, hogy nem az álommal küzd.

— Flol a jó életben koslattatok? — tudakolta Varjú ismételten, de Fenyő nem figyelt oda. A szoba felé fülelt, ahonnan békés, felszabadult, harsány horkolás jelezte, hogy

a Víztorony tövében akadnak még tiszta lelkiismeretű, alvó polgárok is.

Fenyő berúgta az ajtót. A szemét mereszt - gette a sötétben.

A horkolás alábbhagyott, majd újult fenséggel rázendített.

Hababak a villanykapcsolóhoz ugrott. Daniló eltátotta a száját. Fenyő az ágy fölé hajolt és kíméletlen marokkal maga felé penderítette a szoba békés alvóját.

Az Idegenlégiós volt.

Felült és pislogott.

— Mi a frászt akartok? — kérdezte kedélytelenül. Ám lassan ocsúdni kezdett és szélesen elvigyorodott. — Az asztalon van pija — mondta barátságosan. — Ha még ki nem szopták. — Ezzel újra a fal felé fordult, onnan morogta: — Hagyjatok sunyni. Csuda roggyant vagyok. A sitten két napja nem hagytak szunyálni. Búcsúzkodtunk.

Fenyő a gallérját tágítgatta.

— Búcsúzkodtatok, mi? — sziszegte felháborodottan. — És hogy mi a fél várost feldúltuk miattad, az luft? Nem bírjuk a csődünket a trappolástól — panaszolta fel a nyirkos falaknak és a pártatlan utókornak —, ez meg itt döglik a paplanos nyoszolyán! — Ez némileg túlzás volt: az ágyat mindössze egy ócska katonai pokróc borította — a barátságos nagysága egyik tisztelőjének az ajándéka —, ám Fenyő felháborodása semmiképpen sem látszott jogtalannak, s ezt nem is leplezte: — Nyögd ki, te isten átka! Hogy kerülsz ide?

Az Idegenlégiós újra felült.

— Tegnap délután kiszórtak — magyarázta jóságosán. — Felcsaptam katonának, hát azért.

— Azt tudjuk, te föld terhe, te strici, te gondnokság alá való, beszámíthatatlan, dilis naplopó — hördült fel Daniló ingerülten. — Hiszen egész éjjel a te érdekedben fáradoztunk, hogy megmentsünk ettől az állati marhaságtól. Ezért zúztuk be annak a kedves Kispípának a szép kirakatát.

De ettől már az Idegenlégiós is kezdett begurulni.

— Miféle hülyeségeket fecsegsz itt össze? — förmedt dühösen Danilóra. — Én tehetek róla, hogy hülyék vagytok? És hogy te vagy a legnagyobb hülye, akit valaha hordozott ez a tetves föld ?

Fenyő kétségbeesetten összecsapta a két tenyerét.

— Ez a hála, amiért megmentettünk?

Az Idegenlégiós ettől teljesen felébredt.

— Te mentettél meg, mi, te nyavalyás? — kérdezte bólogatva. — Te — meg ez a többi rakás szerencsétlenség, mi? — mutatott körbe a Rogozsán kocsma elnémult törzsvendégein. — Varjú mindent elmondott nekem, ne félj! Az egész marhaságot! — mondta nyomatékosan, változatlanul bólogatva. — Ez is csak nektek juthatott az eszetekbe ...

Fenyő tanácstalanul Danilóra pillantott. Daniló lassan letekerte a nyakáról a sálját, sötéten az Idegenlégiós fölé hajolt.

Azt mondd meg nekünk, hogyan kerültél ide? — sziszegte a képébe. — De gyorsan!

Az Idegenlégiós kipattant az ágyból. Fél kézzel felkapott egy széket — több nem is volt a szobában —, és leszegte a fejét. Délceg kincstári gatya volt rajta — ezt jól jegyezzük meg! — és csúnyán vigyorgott.

— Faggatsz? — kérdezte rekedten. — Felcsaptál smasszernek, mi? Na, csak faggass!

De Hababak gyöngéden megragadta a karját.

— E-elöbb ta-talán mégis mondd el, hohogyan kerültél ide.

Az Idegenlégiós lebocsátotta a széket, mert szerette Hababakot.

— Jó. Neked megmondom. Neked. Mert te talán mégsem vagy akkora ökör, mint ezek itt. — Nagyot fújt, aztán váratlanul etvigyoro

dott. — Mi az, hogy hogy kerültem ide? Tegnap délután a kezembe nyomták az elbocsátó levelet meg négyszázötven gerslit. Ennyit kerestem a sitten — magyarázta. — Aztán átpasszolták a katonai behívómat meg a menetlevelemet. Meg még kétszáz ruppót, amiért jelentkeztem. Önként. Aztán egy smasszerral kikisértettek az állomásra. Lejattoltam a smasszerral — ő is adott egy ötöst —, felrittyentettem a vonatra, aztán a másik oldalon megint leléceltem. Ifj. Rogozsán mondta, hogy itt vagytok, hát ide jöttem ... És most gyertek, ha brusztolni akartok — kapta fel a széket.

De nem mentek. Fenyő szép csendesen kiszedte a kezéből a széket, ráült, és úgy röhögött, hogy majd megfulladt.

Daniló szótlanul visszatekerte a sálat a nyakára.

Hababak az Idegenlégiós hátát veregette és ezt motyogta:

— Tu-tudtam, hogy nem akarsz beállni ka-katonának!

Varjú betántorgott a konyhából, megkapaszkodott az ajtófélfában, a másik kezével magasba emelte a csillogó üveget.

— Hogy ti milyen hülyék vagytok! — kiáltotta boldogan. — Behoztam az üveget.

És a barátságos nagysága örömkönnyeket ' sírt, és mindenki mosolygott, és mindenki boldog volt, és odakint ciripeltek a tücskök, és a téglagyári tóban dalidóztak a békák, és nagy-nagy nyugalom és békesség szállott a Víztorony fölé, és a föld és az egek lágyan elpihentek, mint Roland lovag utolsó csatája után.

Ősszel — bolondosán gazdag ősz volt; a fák roskadoztak a gyümölcstől — Hababak elszegődött gyümölcs-csősznek a Várhegy alatti szőlőkbe és a barátait is vendégül látta a présházban. Elsőnek az idegenlégiós települt át.

— Sokan vagyunk — morgott a barátságos nagysága Víztorony mögötti lakásában. — A sitten ketten voltunk egy cellában. És sohasem volt huzat. Itt mindig huzat van. Árt a fülemnek. Csukd be az ajtót.

A barátságos nagyságát erősen bántotta a dolog: nagyon tisztelte az Idegenlégióst. Egy szép napon meleg, kötött sapkával lepte meg.

— Húzd le a füledre — mondta nyájasan, és fürge ujjakkal maga húzkodta le a sapkát az idegenlégiós két fülére. — Most jó ?

— Jó — mormogta az Idegenlégiós megelégedetten. — Csukd be az ajtót.

így hát ez is elrendeződött, de az Idegenlégiós utóbb mégis átköltözködött a présházba. A présházban emeletes ágy volt meg egy lecsapható fali asztal. Volt egy nagy tölgyfaasztal is, de azt kitették a présház elé, s így az egész berendezés jobban hasonlított egy férfias cella berendezéséhez, mint a barátságos nagysága lakása. Az Idegenlégiós boldog volt.

Aztán lassan a többiek is behurcolkodtak a présházba — szó volt róla, hogy a barátságos nagyságát is magukkal viszik, de a hölgy féltette az iparengedélyét, nem ment.

— Majd időnként meglátogatlak bennete* két — biztatta őket könnyes szemmel, és búcsúzóul valamennyiüket megajándékozta. Fenyő egy kockás nyakkendőt kapott — valamelyik sietős vendég felejtette ott —, az Idegenlégiós egy szép, hímzett kispárnát, Hababak egy pár meleg papucsot; a sarka csinosan le volt taposva, így éppen jó lett Hababak lábára, Daniló pedig egy igazán helyes, szív alakú, vörös bársony tűpárnát.

— Hogy gondolj rám — mondta a barátságos nagysága érzelmesen. — Meg hogy legyen mivel felvarrni a gombjaidat, ha a városi pipikhez mégy — fűzte hozzá, de minden kacérság vagy féltékenykedés nélkül. Megbízott Danilóban.

10