A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-06 / 6. szám

6 Az Idegenlégiós szabadulása napján ■ roppant hadak sereglettek Fenyő lobogója alá. Fenyő értett a parancsnokoláshoz: ha 1917-ben, a Doberdón, előbb kapta volna meg az örvezetői csillagot, az egész világháború másképpen végződhetett volna. Fenyő elbánt volna a digókkal.

Ám így is sokat tett a közért: március tizenötödikén minden esztendőben Fenyő szervezte meg a Husták Kossuth apánk szent harcaira emlékező ünnepségeit. Ebből a célból összegyűjtötte a Mária utcától a Macskazugig és a Flórián utcától a Pipa utcáig terjedő környék mindkét nembeli serdületlenebb ifjúságát, és szózatot intézett hozzájuk. A beszéd szövegét Álom Tivadar egyszer lejegyezte (iskolai dolgozat céljaira szerette volna felhasználni), ám a szöveg Fenyő pompás taglejtései, vezénylő karlenditései és katonás tántorgásai nélkül — Fenyő március tizenötödikén minden esztendőben már hajnalban berúgott — mit sem ért. Beszéde végeztével nagyság szerint felsorakoztatta az egybegyűlteket — fiúkat, lányokat vegyesen: Fenyő a koedukáció híve volt —, ami nem ment minden nehézség nélkül, mert közben a jobb keze szétterpesztett ujjaival méricskélte, araszolta a hármas rendet és szüntelenül csereberélt. „Ezek még a sorakozó alatt is nyőnek" mormogta verejtékezve, miközben egy sorral előbbre taszigálta egy-egy szőke, barna kis kócos kobak büszke tulajdonosát.

A ceremónia órák hosszat eltartott, aminek a környék lakossága és hivatalos közegei egyaránt osztatlanul örültek: a napközi otthonok intézménye akkoriban még nem létezett, s Fenyő ezáltal a köznevelés terén is halhatatlan érdemeket szerzett.

Amikor a kis sereg végre felsorakozva állt. Fenyő tetszéssel végig hunyorgatta rajta vizenyős pillantását, aztán magához intette az első sor jobb szárnyán topogó ifjú egyént: „Lépj ki, Pista! Te leszel a szakaszvezető!"

Pista (aki mellesleg gyakran nem a Pista névre hallgatott, sőt, olykor az is előfordult, hogy lány volt — de mindegy: mihelyst Fenyő előléptette, nyomban felvette a Pista nevet, mert a név mintegy együtt járt a ranggal) feszesen kilépett, mire Fenyő élőről kezdhette a nagyság szerinti elrendezést. Újabb félóra elteltével aztán végre kiadhatta a parancsot:

„Az én vezényszavamra: az egész — víígyázz! Joóbbra nézz!"

A legénység, kevés kivétellel, jobbra nézett. De aki balra nézett, az sem bánta meg, mert Fenyő nagyon jóságosán tudta megfeddni az ügyetleneket; e célból hajdani közös hadseregbeli szókincsének legmélyebb rejtekeibe is alámerült. Ezek után előrángatta a kabátja alól a külön erre a célra őrizgetett piros-fehér-zöld lobogót és a magasba emelte. (A piros-fehér-zöld miatt egyik-másik március tizenötödikén heves

szóváltásba keveredett a közrend éppen arra kószáló őrével, aki a lobogót irredentizmusnak minősítette. Fenyő viszont, miután ezt a recsegő szót nem ismerte, s annak fogalmát még kevésbé, sértést, esetleg valami minősíthetetlen disznóságot gyanított mögötte — a gyerekek füle hallatára! — és megneheztelt. Ebből olykor ismét verekedés és örszoba lett.)

„Most pedig" harsogta Fenyő „felmasírozunk a gyakorlótérre, és elszavaljuk a Talpra magyar-t!"

A katonai gyakorlótér mindössze tíz-tizenöt percnyire terült el a Mária utcától, s a művészi produkció megérte az üdítő menetelést: Fenyő «a Talpra magyar-nak ugyan csak az első versszakát ismerte (sejtelme sem volt róla, hogy több is van belőle), de azt olyan átérzéssel tudta elmennydörögni, hogy ennél fennköltebb március tizenötödikét nem ünnepeltek talán soha szerte a világon.

A díszmenet útvonala hasonlatos volt a nagy katonai parádék megszabott rendjéhez. Első állomás: Gyarmathy-kert — itt a két Gyarmathy fivér csatlakozott hozzájuk, dobbal és trombitával; a Gyarmathyak apja trombitás volt az önkéntes tűzoltóknál. Második stáció: Mlynárik-major. Itt rendszerint — feltéve, hogy a hatóságok nem korlátozták pillanatnyilag a jelenlétét — Varjú csatlakozott a díszmenethez.

Varjú belső ember volt a Mlynárik-majorban: végig udvarolta mind a három csinos Mlynárik lányt. Stefánián kezdte, Gabriellával folytatta, Petronellának csapta a szelet a leghevesebben. (Karácsonyra otkolonnyal lepte meg, húsvétkor rumos meggyel.) Mikor aztán annak rendje és módja szerint mind a három sorra férjhez ment Stefi egy boltoshoz, Gabriella egy önálló szobafestőhöz, Petronella egy sörgyári tisztviselőhöz —. Varjú rokoni beosztásban ( három lányt végig udvarolni, ez csak elég rokonság) Mlynárik bácsi gyámolítója, mulattatója, valóságos belső titkos tanácsosa lett. Tisztjét példás buzgalommal látta el: lóherét, füvet kaszált a nyulaknak, moslékot szerzett a malacoknak, káposztát lopott a kecskéknek — rendszerint a Gyarmathy-kertböl —, fát hasogatott a konyhára, és főképpen segített megiszogatni Mlynárik bácsi saját szüretelésű almaborát. Mlynárik bácsi pompás almabort készített.

A március tizenötödik!' ünnepségeken viszont Varjú tiszte volt nádbuzogánnyal vezényelni a lépés ütemét — bal-jobb, bal-jobb —, valamint a zenekart: a két Gyarmathy fiút. (A kezdeti években neki kellett felügyelnie az akkor még serdülő korban lévő Hababakra is. Hababak serdüléséről a továbbiakban lesz még szó.) Terv szerint Varjúnak kellett volna vezényelnie a himnuszokat is, de a himnuszokra Varjú nem sokat adott; részint világpolgárnak vallotta magát, részint, Fenyőtől és Danilótól eltérően, tökéletesen botfülü volt. A Schwarzer-gödömél — a himnuszokra a Schwarzer-gödömél került sor; ott volt a dísz-tér — Varjú tehát a háttérbe vonult, és a himnuszok alatt kavicsokat rugdosott vagy cigarettát pödört.

A Schwarzer-gödör (nyáron szabad vadászterület rézbőrűek és sápadtarcúak számára, télen korcsolya- és ródlipálya) a katonai gyakorlótér peremén terült el, és telekkönyvi bejegyzés szerint a téglagyár főrészvényesének, Schwarzer úrnak a birtoka volt. Ettől eltekintve minden esztendőben a gödör agyagos, kavicsos, füves mélyén játszódtak le a március tizenötödiki ünnepi játékok: versenyfutás, célbadobálás, bakugrás: kezeket térdre, fejet behúzni; aki ugrik, nem kapaszkodhat, csak a bakot álló vállát érintheti! —, s végül a lováscsata. (A lovaknak gáncsot vetni, lovak haját, fülét tépni, lóba belecsipni tilos.) A győztesek dijat kaptak;

perecet vagy nyalókát — aszerint, hogy Fenyő pillanatnyilag milyen üzleti viszonyban állott Perecessel, illetőleg Id. és Ifj. Pfiszter Gyulával —, majd a kisebbik Gyarmathy fiú megpergette a dobot — Takarodó! — és Fenyő rendezett diszmenetben visszavezette fáradt, de büszke kis seregét a Mária utca és a Macskazug málladozó házfalai közé.

Egyelőre azonban még a himnuszoknál tartunk: fontos és felelősségteljes része az ünnepségnek, s Varjúra, amint erről már szó esett, még kardalosi minőségben sem lehetett számítani, sőt, hallgatóságnak sem sokat ért. Pedig Fenyő csodálatosan tudta elzengeni, kiváltképpen az Isten áldd meg-et: vigyázzállásban, a hangját rezegtetve. Ez ünnepi magánszám volt — Fenyő külön vezényszava vezette be:

— Vigyázz! Joóbb-ra átt! Szólószám következik!

Az utolsó, gyönyörű hangrezegtetés után Fenyő Pihenj-t vezényelt önmagának, aztán kis seregéhez fordult:

— És most — elénekeljük a Dedomomújt és a Natatrouszát. Kettő-háromra! Aki tudja, énekelje!

A gyerekek mind tudták: a Kde domov müj-t magyar szöveggel is megismételték, s Fenyő ettől a sortól — Hol van honom, hol a hazám — mindig elérzékenyült. Végig velük dúdolta a dallamot.

Mert Fenyő nem valami túlzottan ékesen beszélte az államnyelvet, de mindig fenntartás nélkül lojális volt, és külön öröm volt számára, milyen gyöngyén megfér a gyerekek ünnepi lelkében az Isten áldd meg és a Nad Tatrou sa blýska.

A Nad Tatrou sa után az Intemacionálé következett, s a gyerekek ezt szerették a legjobban. Részint, mert jó pattogósán lehetett dalolni; a botfülűek is szívvel harsogták, másrészt pedig azért, mert az Intemacionálé a közelgő május elsejét juttatta az eszükbe. Május elsején Fenyő csak az Intemacionálét énekeltette. Az ünnepség különben pontosan úgy zajlott le, mint március tizenötödikén, kivéve, hogy a lovastoma helyett rangadó labdarúgó mérkőzés színhelye lett a Schwarzer-gödör — rongylabdával, de két kapura! — és hosszú éveken át ez volt az Alsó és a Felső Husták hagyományos Nagy Mérkőzése. Mesés volt. Mesés — fenét: felejthetetlen!

A fennkölt ünnepi hangulatot egyetlen egyszer zavarta meg disszonáns hang (és éppen a március tizenötödikit!), amikor a kisebbik Gyarmathy megmakacsolta magát, és kinyilvánította, hogy ő pedig a Kde domov múj-t meg a Nad Tatrou sá-t nem énekli, mert azok állami himnuszok, és neki azokhoz semmi köze.

Fenyő szelíden meg akarta magyarázni neki, hogy a nemzetköziség elve nem zárja ki az állami himnusz tiszteletét és dalolását, de a kisebbik Gyarmathy megelőzte és ráduplázott előbbi bejelentésére, egy szusszal azt is közölve, hogy az Intemacionálét meg még annyira sem hajlandó támogatni, mert az meg a bolsik himnusza — ezt véletlenül nagyon is pontosan tudja. Nagyon is pontosan, mondta nyomatékosan, és tüntetőén a lábához bocsátotta a dobot. (Ő volt a dobos, a nagyobbik volt a trombitás.)

Fenyő megütközve nézte. Amit hallott, annyira távol állott az Alsó és a Felső Husták kiegyensúlyozott, sőt, kikristályosodott szellemiségétől és ideológiájától, hogy ez a nyilvánvalóan ellenséges beütés szíven találta.

— Beszélj csak, beszélj — mondta komoran. — Még sok ilyen bődületes marhaságot tudsz?

Mire a kisebbik Gyarmathy azt válaszolta, hogy igenis tud, mert ö ezeket az apjától hallotta, az ő apja pedig föcsövezető az önkéntes tűzoltóknál. A nagyobbik Gyarma-10