A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-02 / 1. szám

(Út a Sarló kongresszusáig és tovább)

Fél évszázaddal ezelőtt, 1931. szeptember 24—29. között zajlott le Pozsonyban a Sarló első országos kongresszusa, mely kimagasló esemény volt a mozgalom életében. Balogh Edgár választ keresve a kérdésre, ki rendelte el, ki segítette, ki rendezte a kongresszust, a Hét próbában magától értetődő tényként állapítja meg: „... éltük a rajtunk átütköző nagy törvényszerűséget." (I. m., 255. 1.) Ez így igaz! A sarlósok mindig maguk voltak az alfája és ómegája maguknak, vagyis mindent sorshelyzetük vállalásából, a maguk próbájaként csináltak. Nemzetiségi státuszukból következően minden idegszálukkal benne éltek az akkori életben. Élénken figyelve a körülöttük zajló politikai és társadalmi eseményeket, cselekvőén vettek részt sorsuk alakításában. Ez a magatartásuk már középiskolás korukban — tehát jóval a Sarló létrejötte előtt — megnyilvánult.

Származásukat tekintve javarészt paraszti és munkás-, illetve kispolgári családok gyermekei mellett — akik részére a polgári demokrácia körülményei között lehetőség nyílt a közép- és felsőfokú képzettség elsajátítására — értelmiségi származásúak is feltűntek soraikban. Az összekötő kapocs szerepét a Scherer Lajos szerkesztette A Mi Lapunk losonci ifjúsági folyóirat, valamint a nyári cserkésztáborok töltötték be köztük. E fiatalok ezen a réven hamarosan egymásra találtak az egyetemi városokban és Balogh Edgár kezdeményezésére tervet dolgoztak ki a szlovenszkói és kárpátaljai magyar ifjúság szervezett kapcsolatainak megteremtésére és

„közös mozgalmuk" elindítására. 1925-ben kezdte meg munkáját Szent György Kör néven az új ifjúsági egyesület, amely a prágai Hradzsin magyar emlékétől. Kolozsvári Márton és György finommívü lovasszobrától, a sárkányölő Szent Györgytől vette kölcsön a nevét. Ennek azonban semmi köze nem volt a tételes vallások szelleméhez, inkább védekezés volt — ahogy Balogh Edgár írja — „a saját hivatalos keresztényeink nyűggé váló sovinizmusával szemben." (I. m., 22. 1.) A sárkány mezében megjelenő gonoszt leszúró lovag jelében „mi a múlt bűneivel szakítottunk." (I. m., 23. 1.)

Ez a szakítás lényegében ideológiai vonalon ment végbe. Ezt nagy mértékben előmozdította a Győry Dezső megfogalmazásában közzétett Kisebbségi Géniusz című, nagy hatást keltő nyilatkozat, amely szembefordulást hirdetett a múlthoz mereven ragaszkodó, meddő illúziókban ringatózó szemlélettel, és az új keretek közé való reális beilleszkedést sürgette. A Szent György Kör irányelveit magáévá tevő diákság — vizsgálódásai leszűrt eredményeként — meglepő határozottsággal vetette fel mindenekelőtt a katonás nevelésen alapuló Baden-Powell-i cserkészet demokratikus alapokra helyezésének, majd az iskolai önképzőkörök megújhodásának kérdését, 1926-ban pedig megkezdte a falusi gyermekek művelődését szolgáló regősjárások szervezését. Ezeknek az akcióknak széles körű visszhangjuk volt és az ifjúság nagy tömegeit mozgásba hozták. Voltaképpen ez már a virtuális Sarló magja, a mozgalom embrionális állapotban való jelentkezése volt.

A Sarló 1928 augusztusában történt megalakulásától az országos kongresszus megrendezéséig három év telt el. A mozgalom életében ez — jóllehet buktatóktól sem mentes — lényegében a haladás irányába tartó, lendületes fejlődés időszaka volt.

A fejlődés első fontos állomása a Sarló irodalmából jól ismert néprajzi gyűjtőmunka volt, amely az 1928-ban hatóságilag megtiltott regősjárások után indult meg, majd a munkaszakasz lezárulása után — a falu népének társadalmi helyzetére felfigyelve — a szociográfia adatgyűjtésre került sor. Ez az adatgyűjtő, valóságfeltáró munka — vándorutak jól előkészített szervezésével — Szlovenszkó és Kárpátalja egész magyarlakta területére kiterjedt. A vándorutakon öszszegyűjtött és a Sarló munkacsoportjaiban feldolgozott adatok lehetővé tették megfelelő tudományos következtetések levonását, amelyek jól hasznosíthatók voltak a mozgalmi munkában.

Itt kell megemlíteni, hogy e vándorutak kapcsán érte a Sarlót Fábry Zoltán sokat idézett bírálata, amely Etnográfiai szocializmus címmel jelent meg a Korunk 1929. évi júniusi számában. Ez — mint többen is megállapították — valójában elkésett bírálat volt, hiszen Balogh Edgár a Vetés 1929. évi áprilisi számában már társadalmi elemzésre és helyi ténykutatásra szólította fel a fiatalokat, és ekkor már javában folytak az előkészületek a Sarló Népegészségügyi kérdések és A gyarmati és osztálykizsákmányolás című szociográfiai kérdőíveinek kiadására. Egyébként ez természetes fejlődési folyamat volt; regösjárás — néprajzi gyűjtés — szociográfiai fejlődési adatgyűjtés. Valamennyi munkafázisnak — beleértve a néprajzi gyűjtést is — létjogosultsága volt.

Ez idő tájt zajlott le a Sarló vezetőinek találkozása az Etické hnutí (Etikai mozgalom) vezetőivel a fadovi diáktáborban, ahol megvitatták a kisebbségi és a magyar—szláv kulturális kapcsolatok kérdését. 1930 márciusában került sor a Sarló budapesti koszorúzási akciójára, amelynek az volt a célja, hogy a dunai népek együttműködésének szükségességére hívja fel a figyelmet. Mint ismeretes, ez az akció váratlanul széles körű sajtóvitát idézett elő és nagy'vihart támasztott a magyar országgyűlésben. Ennek kapcsán szükségessé vált, hogy a Sarló nyíltan elhatárolja magát mind a magyarországi kormány irredenta politikájától, mind pedig a csehszlovák polgári kormányt támogató októbrista emigránsok szemléletétől, vállalva a forradalmi népmozgalomhoz való felsorakozást. Ezt eszmeileg a Berlinből látogatóba érkező Balázs Bélával folytatott őszinte, sok aggályt eloszlató ideológiai vita is előmozdította, valamint az a három halálos áldozatot követelő csendőrsortüz, amely Nemeskosúton dördült el, ahol a békésen tüntető munkások soraiban menetelt a Vörös Barátság énekkara élén a sarlós Terebessy János is.

Ilyen előzmények után, a fejlődésnek ezen a fokán jutott el a mozgalom arra az elhatározásra, hogy megrendezi első országos kongresszusát. Ez, mint a továbbiak folyamán egyre világosabbá vált, meghatározó fontosságú esemény lett a Sarló fejlődésében. Szinte a vízválasztó szerepét töltötte be, annál is inkább, mert általában a kongresszustól számítják a mozgalom eljutását a tudományos szocializmus elveinek elfogadásáig, jóllehet élvonalbeli tagjai már korábban elkötelezték magukat a szocializmusnak.

WŠffiM, o kulcskereséssel

Örkény István játéka a MATESZ Thália Színpadán

Régóta vártuk ezt a bemutatót. A magyarországi színházak műsortervében — legelőször Szolnokon, később Budapesten és más városok színházaiban is — a hetvenes évek derekán

szerepelt először Örkény István Kulcskeresökje. Ez a néhány esztendei késlekedés csak fokozta várakozásunkat, hiszen annyi így is köztudomású volt erről a darabról, hogy "ritka színpadi tünemény. Igaz, klasszikus értelemben véve el lehet mondani drámaíatlannnk, talán még következetlennek is; a

magam részéről azonban hadd nevezzem egészen egyszerűen remekműnek. Mert itt az ideje, hogy sutba dobjuk végre azt a téveszmét, hogy csak az a jó, ami szabályos, ami lekerekített, ami — legalábbis konvencionális értelemben — „jól megcsinált" darab, hiszen a pusztán írói rutinnal összeszerelt, ám témájában semmitmondó darab sohasem lehet remekmű. A Kulcskeresőkben azonban élet van s írói hitvallás, pontos társadaiomszemlélet s nagyszerű jellemrajz. És persze egyértelmű momdanivaló. Az, hogy az életben akarva-akaratlanul megtanultuk széppé festeni, elfogadhatóvá hazudni a kudarcainkat is.

Örkény szerteágazó gondolatisággal írt színművének igazságát elsősorban az ábrázolt világ valódiságában keresi. Darabjának szereplői nemcsak saját sorsukról szólnak, hanem rólunk is, akik duhajkodó rájátszással vagy szemforgató kivagyisággal vagyunk hajlamosak az önhibából, az alkalmatlanságból, a rossz döntésekből született és a hétköznapokat keserítő kisebb-nagyobb balsikerek győzelemittas elviselésére, illetve a nyilvánvaló balekság elnézően vállveregető igazolására. A Kulcskeresők nemcsak fölveti, nem csupán láttatja ezt a problémát, de figyelmeztet is ennek társadalmi veszélyére, ezért a Fóris-család rendetlen összevisszaságban látható lakásában zajló lázas kulcskeresés tulajdonképpen szimbólum. Ténylegesen sokkal többről van itt szó, mint egy fránya kulcscsomó puszta eltűnéséről. Az írói szándék is jelképes, mert Örkény a figurák belső énjének valóságát kívánja felszínre hozni — miközben a művészet „valóságfölötti" eszközeivel ő maga is keresi a kulcsot az őszintébb, tisztább, emberibb élet felé.

A színpadon valódi vígjátéki helyzet: amolyan lakótelepi honfoglalás sok-sok bosszúsággal. Fórisné, Nelli, a férjéért való aggodalomba belefáradt, szakításra készülő pilótafeleség a beköltözés, a rámolás, a várakozás, az aggodalom és az elhatározás izgalmában nem találja az új lakás kulcsát. A

14