A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-02 / 1. szám
Két hajdani sarlós: Balogh Edgár (balról) és Száraz József (a felvétel 1981 novemberében készült a bratislavai Komenský Egyetem magyar tanszékén) (Fotó: Prandl Sándor) Miben látták maguk a mozgalom vezetői a kongresszus célját? Végső fokon ők is összegezésnek, egy új korszak nyitányának szánták. Balogh Edgár röviddel a kongresszus után Az Út novemberi számában megjelent Kibontakozik a sarlósok mozgalma című cikkében ezt így fogalmazta meg: „A Sarló kongresszusának az volt a célja, hogy megállapítsa a mindennapi életünk tényeit, levonja tudományosan e tények következményeit általánosságban, s azután megtalálja az utat a konkrét cselekvésre a tényismeret és tudományos felismerések alapján. (I. m., 1931.8—9. 13. 1.) Emlékiratában pedig — évtizedekkel a kongresszus után — mindehhez még ezt fűzi hozzá: „Maga a kongresszus... tényleg azt hozta, amire Horváth Ferenc mint a Sarló elnöke már a megnyitó ülésen utalt..., hogy a mozgalom évekig tartó spontán és szubjektív fejlődés után megérett saját lirailag fogott anyagának tudományos kiobjektiválására. Valóban élményeink tudatosítása, gondolkodásunk rendezése szocialista értelmiséget teremtett a magyar dolgozók osztályharca számára." (Hét próba, 256. 1.) nyitott ajtón szerelők, szellemekre emlékeztető egyének, szomszédok, gyászhuszárok érkeznek. Ki kenyérrel, ki koporsóval ... Azután a magát ezermesternek tartó, a valóságban azonban ügyefogyott szerelő addig mesterkedik, amíg megfordul a helyzet: egy kölcsönkulccsal sikerül egészen bezárni Fórisék ajtaját. Olyannyira, hogy most már kimenni nem lehet rajta. A zsúfolt lakásba összezárt, rózsaszín illúzióktól részeg társaság már akkor sem lép ki az alkalom teremtette bűvös körből, amikor egy pillanatra kinyílik az ajtó, és a valóság makacs bizonyítékaival megérkezik a sokat emlegetett Bodó, hogy a darab legvégén ő legyen az, aki kézzel-lábbal dörömböl az alkalmi börtönné alakult lakás ajtaján ... Mielőtt azonban Bodó elemi erővel megrázza a lakásajtót, addig Fóris, a kiváló képességű, ám mégis kudarcot kudarcra halmozó pilóta; Nelli, a döntésképtelen feleség; Erika, a nagy kalandba belecsöppenő, szerelmében és egész életében t csalódott szomszédasszony; Benedek, a botcsinálta szerelő; Fórisék lánya, az ebbe a fura társaságba kiválóan beleilleszkedő Katinka; illetve a Bolyongónak nevezett házbéli szellemhős, az egész játék jószándékú manipulátora szép sorjában győzelemmé szépítik a nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb kudarcok és bukások egész sorát! Például azt, hogy Fóris a prágai géppel a kifutópálya helyett (ezúttal) a köztemető kapuja előtt landolt, és hogy a felettesei is tudják, Fóris nem való gépparancsnoknak, mégis folyton megbocsátanak neki újabb módot adva a bukásra; azt, hogy Nelli egy kis jóakarattal és a férje iránt fellobbanó szerelmi gerjedelemmel feledtetni tudja a legcsúfosabb kudarcot is; azt, hogy tulajdonképpen nincs is abban semmi furcsa, ha minden elromlik, amihez a vérbeli ezermesternek tartott Benedek hozzányúl — úgyhogy az sem meglepő, ha a gyászhuszárok nem a megadott címen, hanem más lakásban keresik az elszállításra váró halottat... Színes, mozgalmas és főképpen elgondolkoztatóan tanulságos darab a Kulcskeresök. Sajnos, önmagunkból kiindulva magyarázatot, sőt akár mentséget is találhatunk a darab figuráinak magatartására. Még a viszonyokra is, amelyek mindezt lehetővé tették vagy előidézték. Magyarázatot és mentséget — egészen a csőd pillanatáig. Onnan kezdve már Minderre kétségtelenül kitűnő alkalmat adott a kongreszszus. Mindazokat a tapasztalatokat ugyanis, amelyek az évek folyamán — a valóság megismerése és feltárása során — felhalmozódott a sarlósokban, tudományosan elemezhették és ezt követően levonhassák a szükséges következtetéseket. A kongresszus dokumentumaként kiadott A sarló jegyében (Pozsony, 1932) nem tartalmazza ugyan a teljes vitaanyagot, vagyis valamennyi hozzászólást és elfogadott határozatot, de a közölt előadások és munkaprogramok nagyjából tükrözik az állásfoglalásokat és a kitűzött célokat, feladatokat. Ilyen volt a magyar kisebbség társadalmi helyzetével foglalkozó szociográfiai intézet létrehozása, az ifjú munkások és értelmiségiek testedzését szolgáló egyesület megteremtése, stb. E célkitűzések félreérthetetlenül jelzik, milyen úton óhajtottak továbbhaladni a Sarló, tagjai. A Sarló mellé ekkor már tudatosan odahelyezték szimbólumként és nyílt színvallásként a kalapácsot is. Ezt a zárszóban is világosan kifejezésre juttatták: ___a Sarló közvetlen kapcsolatot teremt az osztályharcos proletariátus és. az átalakuló intelligencia között, hogy így az intelligenciát a puszta elvi radikalizálódás veszélyétől megóvja s a konkrét munkavállalás útján vezesse el új állásaihoz." (I. m., 189. 1.) A kongresszus e mellett egész sor olyan égetően fontos kérdést vetett fel és vitatott meg, amelyeknek megoldását a mozgalom elsőrendű feladatként tűzött mind maga, mind az egész csehszlovákiai haladó front elé: 1 A csehszlovákiai magyarság, s ezen belül a parasztság helyzete, a földkérdés. 2 A csehszlovákiai magyar értelmiség — orvosok, tanítók és tanárok, építészek, közgazdászok és jogászok, írók, művészek — szervezése. 3 A csehszlovákiai magyarság kultúrája. 4 A csehszlovákiai diákság és az ifjúmunkásság kérdései. 5 A kelet-európai kérdés. E napirendi pontok konkrét megfigyeléseken és elemzéseken alapuló kérdések voltak, s ha javasolt megoldásuk egyik-másik kérdésben, mint például a földkérdést, vagy a Duna-völgyi kérdést illetően vitatható is volt, a lényeg a megoldás keresésének szándékában, vagy szorgalmazásában rejlett, ami csak pozitívan értékelhető. (A befejező rész következő számunkban) Sándor László nincs és nem is lehet semmiféle mentség, sugallja az ekkorra már komolyra fordult szatirikus mű, hiszen a kudarcok leplezése, örökös takargatása és széppé festése egyenlő a kiúttalanságba hajló zsákutcával. Ezt a gondolatot erősíti föl rendezésében Gágyor Péter, aki egy két elnagyolt vagy elkapkodott részlet kivételével meglepően jól tájékozódott az Örkényi mondanivaló szövevényeiben és biztos kézzel szerkesztette meg az előadás ivét. A kassai (Košice) Thália Színpad fiatal rendezője jó tempót diktálva, jóformán mindent kihozott a darabból, gondosan ügyelve közben a rendezői fogalmazás pontosságára is. Ezt a törekvést segíti Kopócs Tibor díszlete, amely szándékos zsúfoltsága ellenére kerüli a túlrészletezést, föltűnő nyitottsága pedig azt jelzi, hogy a darab üzenete mindannyiunknak szól. A színészi alakítások közül elsősorban Kövesdi Szabó Mari Nellijéről kell szólni, akinek játékában valóságos jellemtanulmányt kapunk az asszonyi határozatlanság, a befolyásolhatóság, a kudarcot diadallá mámorító alkalmi öröm elszomorító groteszkségéről. Fóris szerepét László Géza játssza. Figurája megfelel ugyan az írói vagy rendezői elképzeléseknek, mégsem ártana, ha jobban belelovallná magát az élethazugság sóvár vágyképeinek önkielégítö képzelgéseibe. A Bolyongót, a bérház prófétáját és bajkeverőjét Csendes László jeleníti meg nagy igyekezettel és rutinnal, játékában azonban nem érezni a szerep jelképes légiességét. Sok játékötlettel eleveníti meg az ügyetlen szerelő figuráját Kovács József, bár az előadás utolsó harmadában mintha belefáradna ebbe az igyekezetbe. Erika szerepében Kiss Ágnes nem mindig és nem mindenben meggyőző, Katinkát Murányi Anikó játssza az egyik, Mihályi Mária a másik szereposztásban. Ugyancsak kettős szereposztásban (Hizsnyai Zoltán és Krausz Tivadar) elevenedik meg a darab kulcsfigurája: Bodó alakja is. E tehetséges négy fiatal játékából Hizsnyai Zoltán teljesítménye tűnik a legtermészetesebbnek, a többiek igyekezetét — legalábbis ebben a darabban — inkább csak a görcsös akarat, mintsem a színészi átélés jellemzi. MIKLÓSI PÉTER Bodnár Gábor felvétele ÍFók-történetek Kisfaludy Károly, az üvegevő Most nem a nemzeti romantika vezéralakjáról, nem az Auróra szerkesztőjéről, nem a drámaíróról és költőről lesz szó, akinek Mohács című verse híres sorait — „Hősvértőlpirosuló gyásztér! sóhajtva köszöntelek,/ Nemzeti nagylétünk nagy temetője. Mohács!" — még ma is felcsillanó szemmel skandáljuk: Azt a Kisfaludy Károlyt idézzük, aki extravaganciájával gyakran meghökkentette barátait, pályatársait. Magyary-Kossa Gyula írja róla: Kisfaludy Károly, kiről a mai nemzedék már alig tud többet, mint azt, hogy ő írta a legfölségesebb magyar elégiát hosszú életre volt teremtve. Ifjúkorában maga volt az egészség és erő, s úgy mint költőutódja: Tompa Mihály, atlétaszámba ment egyívású társai közt. Erősen kultiválta a testgyakorlás minden nemét s egy ízben — még diákkorában — azt is megtette, hogy Pesttől Vácig korcsolyázott egyfuttában a befagyott Dunán. Edzettségéhez nemcsak kiváló testalkata járult hozzá, hanem sokéves katonáskodása is, a franciaországi hadjáratok kemény próbája. Meg kell jegyeznünk, hogy már 17 éves korában magára húzta a császár mundérját. A sors csapása volt hogy Kisfaludy korán, 42 évesen halt meg, hogy olyan betegséget szedett fel, amelyből abban az időben nehezen gyógyíthatták ki. De itt nem is erről akarunk beszélni, hanem a híres üvegevéséről. Az üvegevés nemcsak a csepürágók elképesztő mutatványa volt, megtették ezt mások is, különösen akkor, ha dolgozott bennük a szesz. A virtust kedvelő, jó fogú és bátor emberek megitták a borukat és elropogtatták poharukat Tudni kell, hogy ha az üveget jól megrágják, fogukkal porrá őrlik, nem okozhat semminemű bajt vagy betegséget Ezt tette Kisfaludy Károly is, s így lett országos kuriózum a dologból. Az egykori tégi plébános írta a következőket Toldy Ferenchez (a levél a Magyar Tudományos Akadémia levéltárában ma is fellelhető): „Egyszer késő este, úgy tizenegy óra tájban, teljesen kimerülve állított be Kisfaludy az ő rendes vacsorázóhelyére, a Magyar utca kis vendéglőjébe. Az egyik asztalnál ülő víg cimborák nagy gaudiummal fogadták: „No, itt van a poéta, ki azt a sok verset írja!" Talán már a borivást is elfelejtette!" Kisfaludy egy nagy butéliásüvegre mutatott, mondván, hogy ha éppen kívánják, nemcsak a bort issza ki, hanem utána még magát az üveget is megeszi; aztán szép csendesen megvacsorázott s mikor kész volt, elkezdte rágni az üveget A tetején kezdte, nagyokat ropogtatVa-csikorgatva erős, egészséges fogaival. Vértől tajtékzott a szája, de azért csak tovább harapdálta az üveget míg csak a feneke horpadásáig nem ért Szavának ura volt mindenkor." A Magyar ritkaságok-ban Tóth Béla író és polihisztor is megemlíti Kisfaludy üvegevését: Tóth Béla könyvében Hunkár Antal királyi fiskus (államügyész), Kisfaludy barátja meséli el a történetet az előbbi változattól kissé eltérően: „Egy borús őszi estén nevezett barátom éppen szerény vacsoráját költé egy meszely borocska mellett a fogadó üres ebédlőjében (Egykor a Váci utcában átló »A hét választóhozír címzett fogadóról van szó), midőn az akkor szilaj kalandjaikról országszerte ismert több úri cimbora (Blaskovits, Keglevics, Jósa, Jankovits) tört be nagy zajjal az étterembe s meglátván az asztal mellett egymagában ülő és borozgató Kisfaludyt miután őt a maguk modorában mindenféle gúnnyal illették, gyalázatnak állítván, hogy a nemzet híres poétája ilyen csendben és egyedü/iségben holmi rossz karczossal traktálkozik, kényszeríték őt az általuk bőven hozott jóféle italokból velük sorban üríteni poharat minden egyes pohártöltésnél hangosan kiáltván, hogy »huncut a ki meg nem issza«. Kisfaludy megsokallván a túlságos vendégszeretetet s tartván annak bekövetkezhető hátrányaitól, végre eltökélő, hogy kifog rajtuk, s hogy gyorsan megérlelt szándékát keresztül vigye, kezébe veszi a meszelyes üveget, s felállva ülőhelyéből erős hangon kiáltja »huncut a ki a borosüvegét meg nem eszi«, — s ezzel a meszelyes üveg nyakát leharapván, acélfogai közt megőrli és lenyeli, mi által a hetvenkedők, természetesen, le valának »főzve«." Másnap Hunkár Antal az országos főorvoshoz, Stáhlyhoz küldte barátját aki az unszolásnak engedve el is ment A főorvos megvizsgálta a költő gyomrát de semmi rendelleneset nem talált A dolog egy kis baráti megfeddéssel végződött. Kisfaludy Károly üvegevése több régi forrásmunkában megtalhálató s érdekes adalékot szolgáltat a költő jellembeli tulajdonságához. D. Gy.
