A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-30 / 5. szám

sztendők óta nyomon követhető szándéka a Magyar Területi Színház dramaturgiájának, hogy — az országjáró tájolás sajátos lehetőségeihez mérten — műsorára tűzze a baráti szocialista országok kortárs drámaíróinak műveit. Színházunkban ezúttal a bolgár irodalom egyik legbefutottabb szerzőjére: a Szófiában élő és a második világháború után felnőtt, fiatal irónemzedékhez tartozó Sztanyiszlav Sztratyievre esett a választás, aki eredetileg ugyan prózaíróként lépett az irodalomba, de az igazi népszerűséget tévé- és filmforgatókönyvei, illetve a Római fürdő, a Velúrzakó és Az autóbusz című színmüvei hozták meg számára. E hármas kínálatból területi színházunk a Velúrzakó című szatirikus játék bemutatása mellett döntött. Hogy miért, tulajdonképpen azt sem nehéz kitalálni, hiszen az elburjánzott bürokrácia, az aktát aktára halmozó ügyvitel, a „mindenható" portások, a piszlicsáré ügyekből is kupacnyi kimutatást gyártó hivatalnokok, a különböző beosztású okmánybélyeg- és kérvényvadászok, a sokszor oktalanul piszkálódó írnokok és ímokocskák elleni harc bizony nemcsak Bulgáriában, de nálunk is időszerű társadalmi feladat.

Gondolom, elég elolvasni a darab szövegét, vagy alaposabban belehallgatni az előadás első mondataiba, hogy az ember Sztratyievben egy olyan írót ismerjen meg, aki összpontosított figyelemmel, nagyszerű helyzetteremtö és karakterformáló készséggel tudja boncolgatni a társadalmi élet kisebb-nagyobb visszásságait. Egyhelyütt fanyarkás humorral, másutt komolykodó hangnemben, ám annál torzabb tükörképet rajzolva beszél mindennapi életünknek azon problémáiról, amelyek ellen harcolnunk kell.

Sztanyiszlav Sztratyiev szatirikus vígjátéka a MATESZ komáromi (Komárno) együttesének színpadán

amelyekbe nem szabad belenyugodnunk, mert ezek a bosszantó jelenségek sem a szocialista társadalom eszméivel, sem pedig a szocialista etika alapelveivel nem egyeztethetők össze.

Sztanyiszlav Sztratyiev a szatirikus vígjátéki szerkezetet választja arra, hogy egy szerencsétlen velúrzakó körül támadt fejetlen bonyodalom ürügyén, nyíltan, már-már analitikai módszerrel mutasson rá az általa is fájlalt társadalmi problémákra. A darab lényege, pusztán távirati stílusban: Ivan Antonov, a szófiai tanár selejtes zakójáért nemhogy kártalanítást nem kap, hanem a szemellenzős hivatali masinéria bürokratikus kíméletlenségének csimborasszójaként még ö fizet birkaadót! Az alig negyvenéves bolgár szerző írói érettségét dicséri, hogy nem egy harsány vígjáték rekeszizmot fájditó poénjait választja kesernyésen komoly mondanivalójának színpadi közlésére, hanem a tragikomikus elemekkel teli szatíra eszközét, ami nemcsak megnevetteti a nézőt, de a tudatába is bele-belemar, hiszen rajtam, rajtad, mindannyiunkon múlik: meddig leszünk elnézőek a fölöslegesen elburjánzott bürokráciával szemben. Tévedés ne essék: Sztratyiev egy pillanatig sem a rend, a fegyelem és szükséges szigor ellen ágál, pusztán a külsőségeiben is bosszantó hivatali packázás ellen emel szót, ami bizony valamennyiünk életét jópárszor megkeserítette már. A tehetséges szerző érdeme, hogy nem kitalált, hanem a való életből ellesett jelenetek füzérét állítja színpadra, íróitag ezeket hegyezi élesre —

Két jelenet az előadásból

Nagy László felvételei

hogy azután a fölvetett téma okos általánosításával szimbolizálja mindazt, ami az előttünk megelevenedő történet tanulságaképp részint elgondolkoztató, részint pedig elítélendő.

Joggal vetődik fel hát a kérdés: mindebből vajon mit tudott a felszínre hozni s az írói szándéknak megfelelően közvetíteni a december derekén Komáromban látott, és azóta a színház számos játékhelyén is bemutatott előadás?

Őszintén szólva nem vagyok túlságosan elragadtatva az előadástól. Lehetséges, hogy a nézők ugyan estéről estére jól szórakoznak a Velúrzakö tanulságos történetén; mégis úgy érzem, hogy ez a produkció mind rendezőileg, mind színészileg megrekedt valahol a félúton . . . Úgy tűnik, színházunk komáromi társulatában, sajrjos, megelégedtek a darab vígjátéki értelmezésével, „bedőltek" az egyszer mosolyt, másszor kacajt s nyíltszíni tapsot eredményező ziccereknek, aminek következtében szinte teljesen eltompult a színpadi játék szatirikus éle. Önmagában már az is vitatható, hogy a jellegzetesen nagyszínpadi produkció helyett, nem volna-e célszerűbb, meghittebb s főképpen meggyőzőbb kamarajelleget adni az előadásnak? De abban sem vagyok biztos, hogy a színház vezetősége Konrád József személyében megfelelő rendezőre bizta-e a Velúrzakó bemutatásának színpadi előkészítését. Nagyszerű tehetségű rendezőnkről ugyanis köztudott, hogy a harsányabb jellegű vígjátékok, a sok-sok rendezői ötlettel fűszerezett zenés darabok avatott kezű mestere. Ez a színdarab viszont lényegesen több apró részletre is kitérő, áttételesebb és — vívónyelven — csak a második szándékú támadás befejezéseként nevettető rendezői megoldást, illetve ennek arányában sokkal elmélyültebb színészi munkát igényelt volna. Az imént mondottak természetes következményeképpen nemcsak számos írói utalás és a néző lelkiismeretét, értelmét célzó csipkelődés lehetősége maradt kihasználatlanul, de az aktívabb és a művészileg igényesebb hozzáállás hiánya révén valahol félúton maradt a szókimondóbb fogalmazás, a hatásosabb és tömörebb színpadi vallomás megfogalmazásának szándéka is.

Ennek a bizonyos értelemben káros sokrétűségnek megfelelően komédiáznak a színészek is — jobbára ki-ki a maga módján. A pergő ritmusú előadásban mindenki fHolocsy István, Pöthe István, Ropog József, Simon Kázmér, Kucman Eta, L Somogyi Anikó, Boráros Imre, Petrécs Anni, Benes Ildikó, Fazekas Imre, Ferenczy Anna, Turner Zsigmond, Bugár Gáspár, Bugár Béla, Lőrincz Margit, Markó Kati, Rozsár József, Cserge Imre, Krizsmanek Imre, Liska Pál) lényegében egyéni tehetsége szerint foglal magának egy helyet. És mert a rendező semmiképpen sem akarta korlátozni alkotótársai víg mókázó kedvét, az együttes minden tagja kihasználja az alkalmat. hogy megmutassa: a komédia is ad lehetőséget az emberábrázolásra. Mindez valóban így is van, csupán annyit kellett volna elérnie a rendezőnek, annyit kellett volna belátniuk a színészeknek, hogy bármily különbözőek is a jellemek magatartásban, életszemléletben, egy előadásban mégsem lehet egymástól ennyire független stílusban, már-már magánszámként szerepet formálni. Igaz, jók az egyes alakítások, de nem teremtenek valódi színpadi egységet.

Ettől függetlenül a közönség minden bizonnyal jól szórakozik az előadáson.

Annál bosszantóbb, hogy a produkció nem kényszeríti öt arra, hogy a szatíra szabályainak megfelelően magára ismerjen s egyben el is gondolkozzon a látottakon.

MIKLÓSI PÉTER

15