A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-25 / 30. szám

Csak egy percre-Nemcsak a párka nyi (Stúrovo! sportcsarnok közönsége, de a súly emelés kedvelői országszerte sem fogják egyhamai elfelejteni június utolsó szombatját. A keménykötésű legények országos bajnokságán a ta valyi moszkvai olimpia egyik arany érmese és a csehszlovák súlyemelos/Kiri buszkesege: DIA ZAREMBA — a 100 kilogrammosok súlycsoportjában — röpke nyolcvan perc alatt három világrekordot állított föl: lökésben, szakításban és a kettős összetett versenyben! — Mikor gondoltál először arra, hogy Párkányban csúcsjavrtási kísérletet teszel? — Június elején, a csehszlovák súlyemelők Tatabányán rendezett összpontosításán szakításban sikerült világcsúcsot javítanom. Edzőm: Emil Brzóska ekkor azt mondta, hogy az országos bajnokságon kettős összetett versenyben is megpróbálkozhatnék a rekordjavítással. Sikerült valóra váltani ezt a sokáig csupán álomnak tűnő elképzelést, és most valóban boldog vagyok. — Hogyan kerültél kapcsolatba a súlyemelősporttal? — Valahogy magától jött, magától kerített hatalmába ez a szenvedély ... Apró srác koromban inkább a labdajátékok érdekeltek, különösen a foci. Később atlétikával foglalkoztam, de igazán lekötni csak a súlyzók világa tudott. — Mit jelent a versenyszerű súlyemelés, milyen erőfeszítést milyen erőösszpontosítást ? — A hagyományos értelemben vett eröfeszi tést semmiképpen, mert ha alapjában véve nem lenne öröm számomra, nem csinálnám. De az allandó edzés viszont azt jelenti, hogy az ember erősen sportközpontú lesz. Tetteiben, gondolataiban, söt, még az álmaiban is. Volt már például olyan álmom is, hogy megnyertem egy versenyt, de a dobogó olyan rettentően magasan állt, hogy képtelen voltam feljutni rá. — Az edzések és a versenyek körforgása szellemi „odafigyelést" vagy fizikai igénybevételt jelent? — Az alapozó időszakban elsősorban fizikai megterhelést. Ez az időszak a teljésitmény alapjainak a lerakása. Ebben a periódusban főképpen a mennyiség a fontos. Az alapozó korszakot a formába hozó időszak váltja fel, majd a versenyek következnek. Ekkor már nagyon oda kell figyelni. Ilyenkor már az edzéseken is úgy igyekszem dolgozni, mint a versenyeken: tudatosítom a mozdulatokat, amelyeket majd a versenydobogón használni akarok. — A versenyszerű sport, így a súlyemelés is állandóan jobb és jobb eredményekre való törekvést jelent. Mi van, mondjuk, egy három-négy kilogrammos csúcsjavrtás mögött? — Rengeteg gyakorlás, rengetegszer nyolc-tiz óra. Az edző nagyon sok megfigyelése, tanácsa. És nemcsak ezt a három-négy kilót, de ötvenhatvan dekát is levihet a versenyen egyetlen rossz mozdulat! — Volt már olyan pont az életedben, amikor úgy érezted, hogy abba kellene hagyni? — Néha. Főképpen a nehéz korszakok után. Sikeres periódusok után soha! De okvetlenül valamifajta elégtételt jelent, ha az ember a nehéz korszakokon is túlküzdi magát. És az eredmény talán épp egy világcsúcs, mint a legutóbb Párkányban! (M) 6— Tessék! • — Nem zavarja, hogy kizsákmányolom? — kérdezte a hölgy elmosolyodva. Ha mosolyog, nem is annyira visszataszító. — Ugyan! — mondta a mérnök könnyedén. — Eddig még mindig sikerült elviselnem a hölgyek kizsákmányolását. A hölgy felnevetett. — Azt nem vonom kétségbe, — mondta nyomatékkal. — Vagy tévedek? — Tévedni emberi dolog ... — Cselezünk? — Ez nem cselezés. Ténymegállapítás ... — Igen, annak is lehet névezni — felelte a hölgy elkomorodva. Elfordította a fejét, mintha azt akarta volna jelezni, hogy nem kívánja folytatni a társalgást. „Most kell felállnom, elköszönnöm és elmennem, most a legalkalmasabb rá a pillanat... Különben miért kellene elmennem, elvégre ö jött az asztalomhoz, engem nem zavar, hogy itt ül, őt se zavarja az én jelenlétem" — gondolta magában Székely Zoltán és intett az asztalok között felszolgáló nőnek. Váratlan ötlete támadt. A hölgyhöz fordult, aki rámeresztette nagy szomorú szemét. — Ha nem venné tolakodásnak, meghívnám egy konyakra. — Meg fog lepődni: nem veszem tolakodásnak. Felnevetted — Azt his»m, megsértődött az imént. — Nem vagyok sértödékeny természetű. Nincs mire felvágnom, nincs miért megsértődnöm. Ilyen vagyok. Baj? — Dehogy baj! — A hosszúlábú lány közben megjött. — Két konyakot kérek! — Kettőt?... — kérdezte különös hangsúllyal. — Igen kettőt. „No lám, hát mégis?" — biggyesztette le a száját némi csalódással, s a szokottnál kissé fagyosabban elsietett. Széplábú lány volt. Székely Zoltán távolodó alakján felejtette a pillantását. — Tetszik? — kérdezte a hölgy csendesen. — Tessék? Egészen elfeledkeztem magamról ... éppen arra gondoltam, hogy ... — Nos, mire gondolt? — Ha már igy összehozott a sors. ideje volna bemutatkoznunk, nem gondolja? — Annyira fontosnak tartja ? — Fontosnak éppen nem fontos, mégis megteszem: Székely Zoltán építészmérnök! — Rácz Klára, orvosnő... belgyógyász ... — mondta kuncogva. — Építészmérnök! Én meg azt hittem ... nos, a hoszszú, vékony ujjait nézve azt hittem, hogy valamiféle művészember, zongorista, vagy mit tudom én, művész ... — Ezek szerint csalódást okoztam. — Egyáltalán nem. Elvégre itt és most olyan mindegy, hogy kinek mi a foglalkozása, legalább is szerintem mindegy. Maga hogy gondolja? — Hasonlóan. — Ebben a kérdésben tehát megegyeznek a véleményeink. Ez is valami! — emelte fel a mutatóujját az orvosnő, hogy nyomatékot adjon az állításának. — Ha valamikor belémköltözik valami csúnya kór, felkeresem. Remélem, segít rajtam? — Ne játsszék a gondolattal, mérnök úr... — Igaza van, nem szabad az ilyesmivel viccelődni — mondta Székely Zoltán és az egyik tervezőmérnök kollégája esete jutott eszébe. Aránylag fiatalember létére hízott és hízott. Mindig éhes volt, válogatás nélkül mindent megevett. Egyszer aztán kifakadt magából: nemhogy beleállna a nyavalya a gyomromba. Ha ez igy megy tovább, szétpattanok, mint a hólyag. És beállt. Néhány hónap alatt lefogyott, olyan volt már, mint az üres tarisznya. Végül elvitte a rák.— Nem szabad az ilyesmivel viccelődni, igaza van, — ismételte meg Székely Zoltán a gondolatot. — Egészségére, kedves ... — Klára ... Nyugodtan mondhatja így, engem nem zavar, ellenkezőleg, jólesik a bizalma ... Volt valami, valami lemondás, valamiféle fájdalom a hangjában, mint a kiégett, csalódott emberkékben szokott lenni. Székely Zoltán eltűnődött: vajon mi bánthatja? Mi táplálhatja a keserűségét? Mert hogy keserű ember, az biztos. Dehát fontos ez most? Egyáltalán nem fontos. Segíteni úgy sem tud rajta, akkor meg miért akarja megnyugtatni, felvidítani, vagy megváltoztatni egy-két órára, hiszen az úgy sem menne, lehetetlen. Megisznak még egy-két konyakot, aztán elköszönnek egymástól és vége. Lehet, hogy soha többé nem látják viszont egymást, ami nagyon valószínű, akkor meg minek tűnődni, tépelődni a sorsán, kár a gőzért. — Kérdezhetek valamit? — Nyugodtan .. . Kérdezzen csak nyugodtan, és én ígérem, hogy minden kérdésére őszintén válaszolok ... — Ebbe a kijelentésébe már belejátszott az ital hatása is. Úgy mondta ezt, mint akinek nincs titkolni, sem veszteni valója, mint akinek már minden mindegy. Székely Zoltán elnézést kért, ki kellett mennie. A folyosón összetalálkozott a hoszszúlábú lánnyal. — Meddig lesz szolgálatban? — kérdezte. Saját maga is meglepődött a kérdésén. A lány is. — Záróráig. — Mit jelent az órában? — Három óráig. — A kétszáznégyesben vagyok. — És? — vonta fel a szemöldökét a lány. — Nyitva lesz az ajtóm. — Nem fél. hogy kifosztják? — Nem vagyok ijedős természetű. Nos? — Vele mi lesz? — Nem érdekes ... Várom ... — mondta még valami buta, furcsa makacssággal, mire a lány beleegyezően bólintott. Mikor visszaült az asztalhoz, már egyáltalán nem érdekelte az orvosnő, gondolata a hosszúlábú lány körül járt. Feltámadt benne a birtoklás vágya, az ösztönszerű, amit aligalig lehet elfojtani, amit egyszerűen nem lehet kivetni magából még akkor sem, ha a józan ész mást parancsol. Az orvosnő várakozóan nézett rá. — Valamiben megegyeztünk — mondta. — Vagy már elfelejtette? — Pesze, persze... én kérdezek, maga pedig őszintén válaszol... — Pontosan erről van szó. Várom a kérdéseit? — Előbb rágyújtunk, jó? Tessék! — Rágyújtottak. — Nagyon rosszul él a férjével? — tette fel az első kérdést. — Miből gondolja ? — Megérzi azt az ember. — Rosszul érzi. Nincs férjem. — Nincs?... Illetlen a kérdés, mégis felteszem: hány éves? — Harmincegy. — És nincs férje. — És nincs férjem. Nem is lesz. — Férfigyülölő? — Sosem voltam az. — Hát akkor? — Egyszerűen az a helyzet, hogy én nerr kellek a férfiaknak. Nem kellek, ennyi at egész. — Hogy mondhat ilyet?! — Megígértem, hogy őszinte leszek, ai vagyok, most mégis kétségbe vonja? — Olyan még nem volt, hogy valaki valakinek ne kelleti volna. — Hát most van. Mit szól hozzá? — Egyszerűen nem jutok szóhoz. — Megcsömörlött? — Mitől? — Tőlem például. — Ugyan, Klára, hogy mondhat ilyet?! — Nézze, Zoltán ... remélem, nem harag szik ... én nem álltatom magam. Pontosai tudom, ki vagyok, mi vagyok, s főleg, hogv milyen vagyok. A külsőmre gondolok. . Száz férfi közül kilencven azt mondja é szemembe, hogy Klárika, édes, maga egv aranyos, egy gyönyörű nő, egy, egy... í hátam mögött meg pontosan az ellenkezöjéi állítja és kiröhög ... — Felkapta a fejét. — Tudom, mit akar mondani, ne szóljon közbe Azt akarja mondani, hogy az ember értékél nem csupán a külseje határozza meg és teheti vonzóvá, hanem ezernyi más egyéb is Mondja meg őszintén, maga hisz ebben !i — Hiszek. — Elhamarkodta a választ, Zoltán ... — Miből gondolja? — A tényekből. — Kifejtené bővebben is? — Nagyon szívesen, bár lehet, hogy kiss« kellemetlen, talán útszéli is leszek ... — Rövid szünet után folytatta. — Tegyük fel hogy ma este azzal a céllal ült be ide c bárba, hogy elcsapja az időt, nézelődjön esetleg, ha alkalom adódik rá, fogjon magá nak egy szabad nőt, aki megédesíthetné a; éjszakáját, távol az otthontól, felszabadultan rizikómentesen stb.. Erre fel mit ad isten betoppanok én, s mivel másutt nincs szabac hely, itt kérek és kapok a maga asztalánál. / helyzet tehát adott: két ember ül az asztal nál, két ismeretlen, de az egyik nö, a másil meg férfi. Következésképpen ... — Ne haragudjon, Klára, hogy félbeszakí torn, de én nem vadászás céljából jöttem I« a bárba, következésképpen ... Klára felnevetett. — Ugyan, Zoltán, hán^ vadász egyéb céllal ment ki a határba, még hozzá tilalom idején, mégis nyúllal tért haza — Tegyük fel, de még mindig nem értem hová akar kilyukadni, mert eddig még sem miről nem győzött meg. — Rögtön meggyőzöm ... Például: magt egy pillanatig sem nézett rám olyan kívánat tal a szemében, mint arra a kis fekett pincérlányra. Miért?... Mert ő esetleg ti; éwel fiatalabb, mint én? Vagy mert ö pincér lány, én meg csak egy orvosnőcske vagyok Nem, Zoltán, nem azért, hanem azért, mer az a lány egy bájos arcú, keményhúsú, szép tsstü, egyszóval vonzó, kívánatos teremtés akinek van tartása, aki tudja riszálni a fene két... s hogy egy kicsit banális legyek, az i fajta nőszemély, aki fel tudja gyújtani i férfiakat, még az öszhajúakat is, példáu magát is, Zoltán ... S ha még ezek után i azt mondja, de őszintén, hogy hisz, mindéi elismerésem az öné. Nos? — Nézze, Klárika, én hiszek abban, hog függetlenül a külsejüktől, kialakulhat két em ber között igazi kapcsolat, akár baráti, sze relmi vagy szexuális. És lehet, tartós is, egés életre szóló. — Közben persze lehet ide-oda pillangóz ni, igaz? (Folytatjuk 22