A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-25 / 30. szám

— Szóval nem adjátok ki a fél hektárt?! — kérdezte már negyedszer a deres hajú Varsa nyi Pál a szövetkezet elnökétől. — Hányszor mondjam még, hogy a tagság döntött igy... — Tehetek én arról — keseredett el az öreg, — hogy azok az átkozott dögök megrántották a kocsit, és oly szerencsétlenül estem, hogy eltörött a karom, s még most sincs egészen rendben. Tudod, az asszony meg beteges. — Én semmit sem tehetek. Nem egyelték ki tavaly a cukorrépát, most sem akarják csak a felét vállalni a kiszabodból. — Hát ezért kínlódtam vénségemre a közösben! Ezt érdemlem ? — ugrott fel dühösen Pali bácsi. — Kisemmiztetek a vagyonomból és most a háztájitól is megfosztotok. — De hát értse meg... — akart érvelni az elnök. — Legyetek boldogok vele!... Én majd oda megyek dolgozni, ahol megbecsülik az embert — vágta be az ajtót maga után az öreg. Nem volt italos ember, de most a kocsma felé vette az útját. A vendéglős nagy csodálkozására rövid idö alatt már az ötödik féldeci rumot rendelte a vérbe borult szemű Varsányi. — Hát élet ez, öcsém? — panaszolta a pohár sörre betérő kőműveslegénynek. — Mondd, élet ez. amikor az embernek annyi földje sincs, amelyen egy malackának való megteremne ? A fiatal legény egy darabig nem szólt semmit. Csak hallgatta a panaszáradatot, ő nem értette, miért nem lehet föld nélkül élni. Később tanáccsal látta el az öreget, hol kaphat munkát, ha mindenáron menni akar a szövetkezetből. Néhány nap múNa Varsányi a zsúfolt autóbuszban szorongott. A faluban tudni vélték, hogy a városban dolgozik. A földszerető parasztember tényleg a kavicsot lapátolta a betonkeverőbe, illetve kiszolgálta a kőműveseket. Unalmas, egyhangú munkával teltek a napjai. Aztán jó óra hosszat tartó zötyögés a zsúfolt buszban. Az öreg esténként holtfáradtan dőlt az ágyba. A virágba borult mezőt jóformán csak az autóbusz ablakából látta. Gyöngülő szeme úthosszát a piszkos üvegre tapadt, figyelte, hogyan vonulnak a kaszálógépet vontató traktorok, s marad boglyasereg a zöldellő virágos rét helyén. Aztán sárgulni kezdett a határ, hullámzott a dús kalásztenger, meg később a nagy táblákon beérett a kukorica, amiből már nem kap. Ilyenkor mindig a szivébe markolt valami. Keserű sóhajtás tört fel belőle. Néha a felesége előhozakodott a közösből hallott hírekkel. — Hallgass, nem érdekel! — mordult az asszonyra. A következő nyárom cudar idö járta. Nap mint nap megeredtek az ég csatornái. Pali bácsi nehéz szívvel figyelte, hogyan szürkülnek a nemrég még aranysárga gabonatáblák. A hatalmas kombájnok ott vesztegeltek a tábla szélén. Itt-ott próbálkoztak, de nem sok sikerrel. — Kasza kéne ennek — mondogatta magának. Az egyik reggelen, ahogy rakosgatta a maltert a ládába, az egyik pelyhesállú kőműves rászólt. — Mit lógatja az orrát, talán nem jutott kukoricaföld ? Pali bácsi kezében megállt a malteros lapát. — Mozogjon, mert lemegy a nap — gúnyolódott a fiú. Az öreg fejét elöntötte a vér. és egy kacskaringósat káromkodva a vigyorgó felé lépett. Amikor az meglátta Pali bácsi eltorzult arcát, villámgyorsan feltornázta magát a második emeletre az állványzaton. — Még megharapna a vén kakas — kurjantotta felülről. Pali bácsi a földhöz vágta a lapátot, s indult keresni a mestert, hogy felmondjdn. De az nem állt kötélnek, és addig-addig beszélt a lelkére, míg ki nem mondta a maradok szót.. . Azóta még elborultabb arccal szállt fel reggelenként a buszra, s a munkában is úgy erezte magát, mint a kivert kutya. Végre-valahára a szövetkezet irányitói is rádöbbentek, hogy elő kell szedni a rozsdásodó kaszákat, mert másképpen nem boldogulnak a gyakori viharoktól megdöntött gabonával, pedig a szem a kalászokban itt-ott már csírázni kezdett. Csak hát a közösben elég kevés volt a kaszát megmarkoló kéz. Ezért segítségül hívták az ipari dolgozókat is. Nótaszó közepette már pénteken kezdték beoNasni a hangosbeszélőben a felhívást: „Vasárnap jöjjön mindenki, aki teheti, mert veszélyben a kenyérnek való." — Régen megmondtam ... — mormogta a bajusza alatt Pali bácsi, hallva a felhívást. — Mit mond? — kíváncsiskodott az asszony. — Semmit! — förmedt rá. Vasárnap még alig pirkadt. Pali bácsi mozgolódott és kimászott az ágyból. — Miért nem pihen, hisz semmi dolga — szólt rá a felesége. Az öreg szótlanul belebújt a nadrágjába. Kisvártatva kaszaverés csengése verte fel a környék csendjét. Erzsók asszony először azt hitte, rosszul hall. Aztán, ahogy tovább tartott az ütemes zaj, kikászálódott az ágyból és egy szál pendelyben kiment az udvarra, ahol az öreg foglalatoskodott. — Mi az, tán megbolondult? — kiabálta túl a kaszaverés zaját — Nem tudja, hogy vasárnap van? Pali bácsi fel sem nézett, fontosabb volt most hogy a kasza élét figyelje. — Aztán mi az isten csudáját akar kaszálni? Annyi földje sincs, ahová eltemetnék. — Szedd össze magad, mert megyünk — mordult rá az öreg élete párjára. — Hová a csudábá ? — Aratni. Nem hallottad a felhívást?! Nekünk szólt, ipari munkásoknak — mondta kesernyés gúnnyal. — Maga mehet... — Nem vitatkozunk — szólt keményebben az öreg. — Igyekezz, indulunk! Senkit sem találtak még a Kápolna-dűlőben, amikor kiértek. Pali bácsi várt egy kis ideig. De aztán nagyon kezdett viszketni a tenyere, szinte húzta, vonzotta az összekuszált búza: hümmögve morzsolgatta a kalászt. Mélyet sóhajtott, aztán beleköpött a markába, s máris húzta a kaszát, nyomában ott hajlongott görnyedt háttal az öregasszony. Kisvártatva az agronómus megállt az aratópár mögött Már éppen dicsérő szóval akarta megtoldani a jóregge/t, amikor megismerte a szorgoskodókat. — Maga itt? — bökte ki elképedve. — Talán nem tetszik ? — egyenesedett fel az öreg, miközben a szeme villámokat szórt. — Dehogy nem — erőltetett mosolyt az arcára az agronómus. — Csak ... — Azért...! — és máris lendült a kasza. Hétfőn hiába várták az építkezésen a hallgatag, szorgos segédmunkást. Visszaszegődött a közösbe, amelytől lélekben sohasem szakadt el. — Azon a fél hektámn meg nem veszünk össze — mondta az elnök, amikor megegyezésül belecsapott Pali bácsi kérges tenyerébe. TÓTH DEZSŐ NAGY LÁSZLÓ FELVÉTELE IVAN KUMANEK: A FARMERNADRÁG — Az ember megszakad ebben a házban — mondta mérgesen Katerina, a nejem: mindent egyedül kell csinálnom! — Ugyan, ugyan, — csititottam halkan, és az égvilágon semmi kedvet sem árultam el a vitára. — Talán nem látod, milyen piszkos nadrágban jár a fiad?! — kiáltott fel drámaian Katerina. — Hát adjuk tisztítóba — javasoltam. — Komolyan azt hiszed, hogy ez nekem nem jutott eszembe? A feleségem azután elmagyarázta, hogy a mai fiatalok úgy vigyáznak a farmernadrágjukra, mint valami felbecsülhetetlen kincsre. Rendkívül ritkán mossák, és mindig saját maguk és csakis hideg vízben. Egyesek még le sem húzzák eközben, nehogy a nadrág összemenjen. Beülnek a kádba, jól beszappanozzák a nadrágot, azután sokáig locsolják rá a vizet. Az eredmény rendszerint egy alapos tüdőgyulladás. — Nem, csak azt ne — mondtam ijedten. — Majd beszélek a fejével! De nem volt könnyű megtalálni a fiamat. A lányom elmondta, hogy a testvére már napok óta bujkál, mert attól fél, hogy elveszik a drága, egyetlen, imádott farmernadrágját. Éjszakára lánccal a lábához köti, és azonkívül kelepcét is állít az esetleges rablóknak ; rajzszögeket szór szét, csapdákat helyez el. Vacsorára azonban beállított a fiunk. A nadrág valóban borzalmas volt. — Azonnal vesd le ezt a rongyot — rivalltam rá — és mosd ki! — De akkor mit hordjak? — kérdezte riadtan a fiam. — Hiszen van egy remek nadrágod, „Fiatalok divatja" márkájú — közöltem ünnepélyesen. — Azt már soha! — üvöltött fel a fiam, és a kertbe rohant, a málnás legsűrűjébe. Kis ideig fojtott kiáltozás és ágak recsegése hallatszott a kertből. Az anyja Zuzka foxi segítségével üldözőbe vette a szegény fiút, hogy elkapja és elszedje tőle a nadrágot. Amikor szomszédunk is csatlakozott hozzájuk, aki atlétatermetével próbálta bűvölni a feleségemet, a fiú az erdő felé iramodott. — Hagyjátok békén — avatkoztam bele. Ekkor váratlanul betoppant Franta bácsi. és nyomban beavattuk az ügy lényegébe. — Reggel elintézem a dolgot — nyugtatott meg bennünket Franta. Fiunk végtelen bizalmat táplál iránta, és reggel a legcsekélyebb aggodalom nélkül átment hozzá. Délben pedig a bácsi a farmerrel a kezében jelent meg. — Azonnal dobd be a mosógépbe — parancsolta Katefinának. — Estére biztosan megszárad a kerítésen. — Istenem! — kiáltott a feleségem, amint kinézett az ablakon. Én is kikandikáltam a válla mögül, és elképedtem. A kerítés előtt ott állt a fiunk: hajmeresztő élénkzöld nadrág volt rajta, a fenekán hímzett arany monogram diszlett. Egész sereg kamasz verődött köréje, és váltig faggatták, hol szerezte ezt a kincset... — Hogyan sikerült? — kérdeztem kissé meghökkenve Frantától. — Egy barátom adta kölcsön, aki a múzeumban dolgozik — mondta büszkén Franta. — De estére vissza kell adni, mert reggel kinyitják a múzeumot. Igaz, ugyan, magam sem tudom, kié lehet... Talán egy osztrák—magyar monarchia korabeli gránátos, vagy Napóleon katonája viselhette. Ford.: Gellért György 23