A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-25 / 30. szám

ba-ö/ő képességét, s azt tapasztalta, hogy ez az egyes embereknél nagyon különböző lehet. Valamilyen anyagnak kell lennie a vérben — okoskodott —, amely a leukocitákat a kórokozók elpusztítására mozgósítja. Minél nagyobb mennyiségben van jelen ez az opszonin (így nevezte el a görögökért rajongó Wright a hipotetikus vegyületet), annál ellenállóbb a szervezet. Az ún. opszonin-index ismeretében megállapítható tenne a kezelés módja és hatékonysága, s így nagyobb eredménnyel lehetne gyógyítani olyan fertőző betegségeket is, amelyek korábban igen veszélyeseknek bizonyultak. Wright és munkatársai kutatásának híre csakhamar szárnyra kelt, s egyre több híres ember kereste föl az alagsori laboratóriumot. Eleinte szakmabeliek jöttek — érdekes módon többen voltak a külföldiek, mint az angolok —, aztán felbukkant egy-két politikus és drámaíró is. A látogatók között volt a minden iránt érdeklődő George Bemard Shaw is — mellesleg: éppen 125 éve, 1856. július 26-án született Dublinban aki annyira megkedvelte ezt a jókedélyű társaságot, hogy gyakran eljött ide az éjszakai órákban is, amikor Wright és munkatársai teázni (esetleg sörözni) szoktak. Egy alkalommal, amikor Shaw is jelen volt, éppen egy új beteg felvételéről volt szó. „ Túlságosan sok eset van már a nyakunkon" — állapította meg John Freeman. Shaw megkérdezte: „És mi történik, ha többen kérik a maguk segítségét, mint ahányat kezelni képesek ?" Wright felelt: „Megkérdezném magunktól, hogy melyik élet az értékesebb?" — Shaw erre megjegyezte: „Hah . . . Drámaszagot érzek! ... Érzem, ebből színdarab lesz." S valóban az tett. A címe: Az orvos dilemmája (a közelmúltban a budapesti tv-ben is láthattuk); főszereplőjében, Colenso Ridgeonban nem nehéz Sir A/mroth Wright-ra ismernünk, már csak azért sem, mert a darab elején Wright kedvenc anyagáról, az opszoninról beszélget hosszasan Ridgeon doktor és Sir Patrick. Szegény Wright, egy elhamarkodott kijelentésének köszönhette, hogy bekerült egy színdarabba, amelyben nem éppen a leghízelgőbb szerepet osztották ki rá. Co/enso Ridgeon ugyanis dilemma elé kerül: két beteg közül csak egynek a gyógyítását vállalhatja, s most el kellene döntenie, melyikük tegyen az. Egy családos, jóravaló, de meglehetősen tehetségtelen orvoskolléga, vagy a kilengésekre hajlamos, a szélhámosságoktól sem irtózó, ugyanakkor határozottan tehetséges fiatal festő? Végül is az orvost választja, s a fiatalembert egy kollégájára bízza, akinek persze nem sikerűi a festőt megmenteni. Co/enso Ridgeon azzal indokolja döntését, hogy ő értékesebb embernek tartja a becsületes — bár szürke — orvost a romlott lelkű — bár zseniális — festőnél. Valójában a festő élettársába szerelmes, s abban bízik, hogy az aszszony a férfi halála után feleségül megy hozzá. Ehelyett azonban jól megleckéztetik, s a halott fiatalember nagy művészként él tovább az emberek emlékezetében. Bárhogy nézzük: Shaw eléggé mostohán bánt el Wrighttal, aki egyáltalán nem az az ember volt, mint akinek Co/enso Ridgeon személyében az író beállította öt. Munkájának valóságos megszállottja volt, még a családját is elhanyagolta. Amikor Dolly leánya egyszer iskolai dolgozatot írt az otthon örömeiről, a következő mondat is belekerült: „És nagyon kellemes, amikor a papa vasárnap — ha ráér — eljön, hogy lássa, mi lett a családjával..." Ebből azonban egyáltalán nem következik az, hogy közömbös lett volna az emberi problémák iránt Munkatársai, hírneves vendégei nemcsak tisztelték őt nagy tudásáért, hanem szerették is emberségéért, humoráért, annak ellenére, hogy olykor bizony elfogult vo/t. Tulajdonképpen G. B. Shaw is mindig becsülte, s Wright emberi nagyságát bizonyítja, hogy a darab bemutatása után sem neheztelt az íróra, aki az első világháború alatt még Franciaországba is átrándult néha — ott teljesített szolgálatot Wright és jónéhány munkatársa egy laboratóriumban —, hogy kedves barátaival, meghitt hangulatban elfogyasszon egy-egy csésze teát. LACZA TIHAMÉR Domokos Pál Péter 1981-ben újabb fontos kötetet jelentetett meg. Címe: Bartók Béla kapcsolatai a moldvai csángómagyarokkal. Ebben először adja közre azt a népmese- és népzeneanyagot, melyet Bartók 1938-ban a Domokos Pál Péter által Budapestre hozott csángó és székely adatközlőktől vett PÁTRIA — lemezre. Bartók szerint a „legkeletibb magyarok" egy „egészen különleges régies nyelvet őriztek meg", amit ö azzal magyaráz, hogy politikailag és nyelvileg „rettenetesen el vannak nyomva". Talán már megvásárolható Magyarországon a szerző újabb müve is, A kunok és püspökségük c. fordításkötet, melyben Domokos Pál Péter szakszerű eligazításai által a történelem olyan fejezetei nyernek új megvilágítást, mint Moldva korai századai, a tatárjárást megelőző évtizedek, a kúnok megkeresztelése, a német lovagrend betelepítése és eltávolítása, vagy a kárpátontúli terület históriai változásai. Az idős kutató maradandó értékű munkát végzett a XVIII. századi hangszeres magyar tánczene s a középkori egyházi zene feltárása terén is. Évtizedekkel ezelőtt jelentette ki Kodály, hogy az említett korszak hangszeres kottaanyaga fehér folt zenei térképünkön, éppen ezért „aranyat ér minden kottafej". Ez ösztönözte Domokos Pál Pétert a hiányzó anyag feltárására. Azóta az eredmény is megszületett: 1978-ban az Akadémiai Kiadó közzétette Hangszeres magyar tánczene a XVIII. században címmel a hézagpótló müvet. Könyvében Domokos Pál Péter 247 hegedűre és fúvós hangszerre írt kottapéldát közöl. A tudományos módszerrel feldolgozott és első izben publikált zenei anyagot 12 forrásból merítette. Müvében leírja a kéziratok feltárásának izgalmas történetét, megjelöli a források lelőhelyeit is. Közülük több hazánk területére esik. A könyv bevezetőjében egyébként szépen summá^ódik a szerző kutatómunkájának lényege, a kutatások inspirációja is. Többek közt így ír a kutató: „Mindig vonzott az olyan feladat, amelynek hosszú ideig nem akadt gazdája, az olyan probléma, amely már-már megoldatlannak látszik, az olyan fehér folt, amelyet a kutatók szinte véglegesnek tekintenek". A még mindig nagy szellemi frisseségnek örvendő tudós szívósságát, hitét, népe érdekébe állított szolgálatát a fenti példákon kívül más is bizonyítja. Például az, hogy életkorát meghazudtolva, kényelmet és fáradságot nem ismerve utazik, meghívásoknak tesz eleget: emberek közé megy, előadásokat tart stb. Nemrégiben épp nálunk járt: előadott az ipolysági Honti Közművelődési Klubban, az ipolyvarbói Palóc Klubban, a zselizi magyar gimnáziumban; megtekintette a legutóbbi Országos Népművészeti Fesztiválunkat, a komáromi járás népművészeti anyagát stb. Jött és beszélt távoli testvéreinkről, akiknek megmentésére „életét szentelte", s „akik helyett szólnia kell". Ezt teszi, mert — amint ö maga hangsúlyozta — „a lelkiismeret parancsa ez". Népét akarja szolgálni addig, amíg „szíve utolsót dobban". Kívánjuk neki: sokáig dobogjon még a szív, hogy erőben, egészségben teljesíthesse annak parancsát, s legyen még teljesebb, eredményesebb ez a szolgálat! CSÁKY KÁROLY (Virt László felvétele) SZENTELTE NÉPÉNEK (Domokos Pá! Péter 80 éves) mokos Pál Péter munkájának eredményeként válhatott aztán ismertté a Kárpátokon túli, legkeletibb népcsoport ösi zenéje, amely Bartók Béla meghatározása szerint az ötödik magyar népzenei dialektust képezi. Kutatómunkájáról Domokos Pál Péter elsőként az 1931-ben Csíksomlyón megjelent A moldvai magyarság c. könyvében adott hírt. Az ezt követő alapos kutatómunkáról tanúskodnak egyébként az olyan kiadványok is, mint az Adalékok Moldva történetéhez, az Amikor az idő napkeletre fordul, a Csángó népzene vagy a Rezeda. 1979-ben adták ki az „... édes hazámnak akartam szolgálni" c. művét, amelyben a szerző egyben a moldvai csángómagyarok történetét írja le a legrégibb időktől — 1221-től — napjainkig. A könyv a történelembe ágyazva vizsgálja a nép szociális helyzetét, művelődéstörténetének hátterét s a magyarsággal való kapcsolatait. A monográfiaszerü kötetben ezenkívül fontos dokumentumokat hoz nyilvánosságra a kutató. Teljes terjedelmében közzéteszi továbbá Kájoni János 1676-ban Csíksomlyón nyomtatott énekeskönyvét, valamint Petrés Incze János korabeli publikációit. Arról a Petrés Incze Jánosról van szó tulajdonképpen, aki a XIX. század elején fontos információkat közölt a moldvai nép állapotáról, s akit az első magyar gyűjtőként tarthatunk számon, mert 1841 -es népdalgyűjtésével megelőzte Erdélyit és Kriza Jánost is. 15