A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-25 / 30. szám

legfontosabb az élet, amibe te meg az utam, meg az ősszel rám váró munka mind beletartozik. Miért akarod a dolgokat összezavarni fontossági sorrendekkel. Meg aztán nem is biztos, hogy jövőre ismét megadnák a valutát — kaptam el a levegőből még egy ervet. — Igen — mondta Viola csüggedt tárgyilagossággal —, belátom, az egész nem lenne éppen ésszerű. De én a boldogságtól megbolondultam. Azt vártam, hogy te is velem bolondulj. Hogy szakadjunk el a földtől, hogy rúgjunk fel mindent. .. hogy csak egymásért ... ah, felejtsük el, nem érdekes. Tyü — pillantott az órájára —, dél elmúlt. Legalább egy zacskólevest főzök gyorsan. A vihar elmúlt. Elégedett lehettem volna, mégis nyugtalansággal lettem tele. Utolsó szavai megtörték keménységemet, elmosták a rossz izü gyanút, hogy engedékenységének az árát követelte rajtam. A szerelemtől, gyönyörtől, boldogságtól telitetten felrúgni mindent, bolondságot elkövetni, a „nekünk mindent szabad, mi törvényen felül állunk" mámorában, ez nem volt idegen tőlem, ezt meg tudtam érteni. És megint éreztem, hogy mennyire szeretem. Csaknem kibukott belőlem a szó: Viola, amint elfoglalom az állásomat, összeházasodunk! De még időben fölülkerekedett bennem, hogy csak ne hebehurgyán. Ősszel, ha megint találkozunk, talán nálam, talán egy kiskocsmában ülve, talán egy esti sétán . .. igen, majd akkor beszélünk a közös jövönkröl. Nem sejthette, mi jár a fejemben, hallottam ahogy a mosdóban csapkodja magára a vizet. Kinéztem az ablakon. — Te! — rikkantottam. — Tudod-e, hogy már nem esik? Bújik elö a nap. Ne törődj az ebéddel, sétáljunk be a városba, a vendéglőben eszünk valamit. — Ahogy gondolod — felelte vissza. A nap sütött, és úgy véltem, a kettőnk ege is kiderült. Ha nem nyelem le azt a házasságunkkal kapcsolatos pár szót, talán másként fordulnak a dolgok. Hiszen ha láthatnánk egészen jelentéktelennek vélt vagy éppen helyesnek tartott szavaink, tetteink következményét, de sok mindent másképp mondanánk, vagy csinálnánk! Az étteremben a legehetöbb ételnek a rántott szelet bizonyult. Azt frissen készítették. s egyenesen a forró olajból rakták a tányérra. A rendelésre vártunk, mikor az egyik asztalnál valaki felkurjantott. — Né csak! Az Ormán Vilkó! Vilóm, hol veszed itt magadat? S már jött is felénk széles mosollyal egy behemót alak. Kötelező udvariassággal vigyorogtam rá, bár úgy találtam, igencsak alkalmatlan pillanatban jött ez a találkozás. — Gyürki Feri. Együtt katonáskodtunk — mutattam be Violának. — No, pajtás csapott kedélyesen Gyürki a vállamra —, hát te is bekaptad a horgot, megnősültél. Én is a feleségemmel vagyok itt. Szólok is neki, hogy jöjjön át, látom, van itt még kettőnknek hely. Futólagos magyarázkodás, hogy a hölgy nem a feleségem, meg hogy persze, üljenek csak át, nagyon fogunk örülni, de Gyürki nem is igen figyelt oda, közben szuverénül rendelkezett, áttessékelte az asszonyt, maga pedig fogta a megrakott sportzsákot, és asztalunkhoz telepedtek. Gyürki vitte a szót, elmondta pályafutását, zootechnikus egy közeli szövetkezetben, nemrég költöztek új, emeletes házukba, a felesége a szövetkezeti bolt vezetője. — Gyerek még nincs — halkította le a hangját, és felöltve a furfangos ember arcát, akinek nem könnyű az eszén túljárni, hozzátette: — A bankban jártunk egy kis kölcsönért, mert kocsira már nem futotta a készből (Folytatjuk) Lermontov: A TÖLGYFALEVÉL Egy tölgyfalevél, lesodortan az otthoni gallyról, megjárva fagyot,, meleget, menekülve vihartól, csak száradt és fonnyadt, és élni se halni már nem mert, míg fáradtan végre elérte a Pontuszi-tengert. A pontuszi part peremén deli, büszke platán áll: dús lombja ha zsong, szava szebb a harangmuzsikánál, zöld gallyai közt csodaszín madarak ha dalolnak, mind hála e dallam a tengeri cár-hajadonnak. A vándor elámul a tenger ölelte fa láttán. Esdőn nyöszörög, kesereg cudar élete folyásán: — Én — mond — kicsi tölgyfalevél vagyok, hontalan árva, korán megaszalt az idő, leperegtem a sárba. Zord, céltalan úton, ím, egyedül jövök régen: sorvaszt a halál-szele, éj meg a bősz Nap az égen. Fogadjatok, ó, körötökbe, pazar, buja lombok; mesélek olyat!... Tudok ám vagy ezernyi kalandot. — — Bolond vagy — emígy a fa, — ily koravént ki akarna ? Nézd, rajtam e hadnyi levél üde még, fiatat ma. Tudhatsz eleget, de nekem te mihaszna mesélnél: már unom az éneket is, noha szebb a mesénél. Csak menj tova, vándor, és vidd tova porteli gondod: A fény-Nap az én szeretőm, neki nyílnak e lombok. Pompás koronám közein szabad ég tüze hull rám, s lábam csacsogón nyalogatja a hűsvizű hullám. — (Simkó Tibor fordítása) 140 éve, 1841. július 17-én halt meg Mihail Jurjevics Lermontov, a nagy orosz költő, elbeszélő és drámaíró BORZI LÁSZLÓ felvetele Varga Erzsébet: Opus XIII NÉMETH ISTVÁN felvétele szép szabályos szögletes szavak kellenének most versépíteni: mert tehet ám a vers ház is meg erőd is sőt büszkehomlokú palota is lehet ám a vers ha szép szabályos szögletes szavakból építjük szögleteset szögletesre rakva s vigyázva persze hogy ne maradjon rés a falakban ahol beléphetne versházunkba a szél s tán a halál is — az ajtók lehetnek szép pirosra festve és állhatnának mondjuk csupa kettőspontból hogy ne rekedjen kívül a világ: mert ugyan mit érne a vers ha nem fogadná magába a ráncos gondokat mit érne — miféle ház miféle erőd palota lehetne így önnön börtönébe szabályos voltába szorítva ó mondd miféle ház lehet mely lakót nem fogad 11