A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-25 / 30. szám
6 Mi sem lett volna könnyebb, mint • azt mondani: öt, persze hogy öt választanám. De nem mondtam, mert boszszantott ez a bornirtság, meg nem is volt igaz. Imádtam Violát, de elképzelhetetlen volt számomra, hogy válasszak, hiszen semmi gyakorlati értelme nem volt. — Nagyon jól megférsz bennem a tengerrel — mondtam meleg, megnyugtató hangon. — Itt fekszünk, fogom a kezed, érezlek, úgy, mint eddig még soha, minden porcikámban érezlek, tudnod kell. De akárhogy is szeretjük egymást, az élet nem szűkül le csak kettőnkre. Holnap este megint Mariska nénédnél leszel, én pedig otthon. Lassan csomagolsz, hogy majd hazautazz, én meg csomagolok, hogy útnak induljak. Aztán a gondolataink majd találkoznak, várni fogjuk a viszontlátást. — Értem, — mondta Viola színtelen hangon. Bántott ez a hang. Mi történt? Lehet, hogy csak így, minden ok nélkül közénk férkőzzön egy megfoghatatlan valami, s megzavarja együttértésünket? Á, gondoltam csacsiság. nem kell tudomást venni róla. Viola hallgatott, én is, mert azon törtem a fejem, miféle ötlettel terelhetném el figyelmét erről a kis — miről is? még csak vitának sem lehet nevezni — szigeti közjátékról. Fektemben fölemeltem a fejem, és Violára néztem. Ott feküdt mellettem, immár asszonnyá válva, barna haja vizes tincsei szétterültek a válla körül. Szeme lezárva, mintha aludna, mellkasa föl-le hullámzik, feszes barna bőrén a vízcsöppeket még nem itta föl a nap. Lapos kis hasa, köldökének szépmivű krátere .. . Elgyöngített a látvány, és már nem tartottam olyan lehetetlennek, hogy majd valamikor, ha eljön az ideje, ez a lány éljen az oldalamon. De az elkötelezettség tényével, a döntés gondolatával egyelőre még nehéz volt megbarátkoznom. De miért is sietnék? Mutatóujjammal szorosan Viola teste mellett haladva, kirajzoltam alakját a homokban. A játék örömét éreztem, mint gyermekkoromban. „Játszótársam akarsz-e lenni", jutott eszembe a verssor, és hittem, hogy Violában a páromra találtam. Feledtem az iménti kis viszályt, és gyengéden vállon csókoltam. Böre még őrizte a víz hüvösségét és illatát is. Megcsókoltam a száját. Tűrte a csókot, de nem viszonozta. Nem akartam ennek jelentőséget tulajdonítani. Egyszerre csak vizcsöppet éreztem a karomon, majd a vállamon. A nap sütött, de egy hasas felhő bondorkodott fölöttünk, s egyre nőtt. Fölpattantam, nyújtózkodtam egyet, és leszóltam Violához. — Gyere, úgy látszik, esni fog, ússzunk vissza. Máris belevetettem magam a vízbe, néhány karcsapás után hátranéztem. Viola ott állt a parton, nézett utánam, s mintha csak kelletlenül gázolt volna a vízbe, mikor integettem, hogy jöjjön már. Remek dolog zuhogó esőben úszni. Annyira élveztem mindent, micsoda boldogság, hogy Viola ok nélkül durcáskodik. A kertben már boldogan fürödtek a rózsák, a puskapor tarka virágai. A petúnia kitátotta tölcsérét a sűrűn hulló csöppeknek, s mikor kelyhe tele lett, feje megbillent, és kiöntötte magából a vizet. Annak a napnak a részletei is élénken belém vésődtek. Rendbe hoztuk magunkat, és hozzáláttunk a reggeli készítéséhez. Az ablakhoz tolt asztalkánál ültünk, s kávénkat fogyasztva szemünk az esős tájat járta. Arra gondoltam, hogy ez az első közös reggelink. Szürcsöltem a kávét, a vajat kenegető Violára néztem, és azon tűnődtem, hogy vajon egy életen át meg lehet-e unni az együttes reggelizésnek kedves hangulatát? Aligha, csak a kedves hangulat, a meghittség tűnhet el közben, ideges rohanásnak, közönynek,, ingerültségnek adva át helyét. Viola csevegett, de olyan rossz érzés bujkált bennem, mintha nem arról csevegett volna, amire gondolt. Az ablakon át leláttunk a tóra, melynek vize türkizről most sötétzöldre váltott, s kéjesen, finoman remegett az égi masszázs gyengéd paskolása alatt. Mélyeket lélegeztem a nyitott ablaknál abból a leírhatatlanul kellemes levegőből, amit az esőverte föld és a tó együttesen árasztott magából. Ez a szag, az ifjúságom, és a szituáció, pattanásig megtöltött szerelmi vággyal, s noha Viola tett egy-két elhárító mozdulatot, benne is felülkerekedett a sóvárgás az ölelés után, amelyet csak néhány órával ezelőtt ismert meg. — Mire gondolsz? — tettem fel a szokva nyos kérdést, mikor már elcsendesülten pi hentünk egymás mellett. — Mariska nénire — felelte. Elnevettem magam, ő is velem nevetett, mert rájött, milyen groteszkül hangzott a válasza. — Ha sejtené szegény, hogy én itt veled .. . úgy megbízik bennem. Azt szokta mondani, néha elismerő becézgetésként: Te vagy az én jó kis csibém! — Hogy ebben mennyire igaza van! Teljesen egyetértünk. — Ugyan — legyintett meg Viola —, ne pimaszkodj! o ORDÓDY KATALIN Karom a feje alatt, édes volt igy a pihenés. Aztán ő kérdezett vissza! — És te? Te most mire gondolsz? — Arra — feleltem őszintén, —, hogy az emberi élet lényeges dolgai mit sem változtak az évezredek alatt. Láttam óegyiptomi házaspárok múmiáit, sajnos, csak képen, akik ugyanúgy feküdtek egymás mellett kinyúlva, mint mi. Fogták egymás kezét, a másik kezük pedig a szívükön pihent. Öngyilkosok voltak, ki tudja, miért. Az összetartozás szép és nemes póza. A munka és a szerelem után — ez a két dolog jelenti az aktív életet — a mozdulatlanság, a pihenés, a passzivitás helyzete. Ideiglenesen vagy véglegesen ... És most te, mire gondolsz? — rohantam le váratlanul a kérdéssel megint én. — Megmondom. Hogy neked a mai éjszaka nem az első ilyen élményed volt. Nem tudom, hány hasonló előzte meg. De nekem az elsö. És ez nagyon jelentőssé teszi szá momra a dolgot. Mégis azt kívánnám, hogy neked is annyit jelentsen, mint nekem. — Nyugodt lehetsz, jelent nekem is anynyit. És tévedsz, ha azt hiszed, hogy az én életemben a szeretkezés rutinszerű, és a mai éjszaka egy volt a sok hasonló megelőző közül. — Akkor jó — mondta megnyugodva, és fejét a mellemre fektette. — Akkor jó — ismételte —, mert így talán nem fog túl nagy áldozatot jelenteni a számodra, amit kérek. Ebben én is biztos voltam, mert úgy éreztem, mindent megtennék Viola javáért. Mégis mellbe ütött, amikor azt mondta: — Vilikém, változtasd meg a nyári tervedet. Tudnék egy sokkal jobbat helyette. — Ugyan mit? — kérdeztem jókedvűen, mert annyira derűs és kiegyensúlyozott voltam, amiből hitem szerint hat ökör sem mozdíthatott volna ki. — Meg tudnám kártyázni, hogy együtt lemehetnénk a Balatonhoz. Vagy ha nagyon ragaszkodsz a tengerhez, akkor mondjuk, Bulgáriába. Még én sem látta a tengert, közös szép élményünk lenne. — Viola, drágám — magyaráztam türelmesen, amit már amúgy is tudott—, minderre biztosan sor kerül majd. Miért ne? De a török utam már kész. Már csak arról kell döntenem hogy szerdán indulok-e vagy csütörtökön. Viola elfehéredett arccal, szenvedélyesen mondta: — De hát nem lehet, hogy mi holnap elválunk, aztán olyan rettenetesen hosszú ideig nem találkozunk. — Egy hónapig — veregettem meg biztatva a kezét. — Majd csak kibírjuk valahogyan. Viola halkan szólt, de szavai olyanok voltak, mint a penge. — Naivság volt azt hinnem, hogy ez a kirándulás jelent majd számodra annyit, hogy nem fogsz utána rögtön otthagyni. — Otthagyni? — kérdeztem elhűlve. — Hogy érted ezt? — Most, mikor teljesen megtaláltuk egymást, mikor végre minden úgy történt, ahogy rég szeretted volna, felkapod a táskát: agyő. Én pedig otthon uborkaeltevés közben majd gondolhatok rá, hol koptatod a járdát. Most aztán már kezdtem magam roppant kínosan érezni. Ilyesmire igazán nem készültem fel. Egek, hogyan nyugtathatnám meg, miképp nyithatnám fel szemét kissé tárgyilagosabb mérlegelésre! — Viola! — megragadtam a csuklóját, és erősen fogva tartottam. — Nem gondolhatod komolyan, amit mondasz, ttt többről van szó, mint nyári bolyongásról, hogy a tengerben és egy idegen világ ízeiben fürödjék nélküled, míg uborkaeltevés közben a postás beállít hozzád egy képeslappal. Régész vagyok, mindig is roppantul érdekelt Kisázsia. Tudod, hány kultúra rétegeződik ott egymáson? — Van némi fogalmam. Trójában például jól elkülöníthető szakaszok alapján kilenc korszakot sikerült regisztrálni. Pökhendien vágta a fejemhez, mint a jól betanult leckét. Szomorú lettem tőle. — Mindig szívesen hallgattam, ha ilyesmiről beszéltél de kérlek, most ne tarts előadást. Aztán más hangon: — Vilikém, majd elmégy jövőre. Jó? Akkor talán én is veled mehetek. Ha pedig nem, könnyebben fogom elviselni a hiányodat, mint most, mikor éppen csak hogy megtaláltuk egymást. Úgy éreztem megam, mint aki csapdába esett. Nem mondta ki nyíltan, de arra utalt, hogy ez az ára szüzességének. Semmiképpen sem akartam elmérgesíteni a dolgot, de megkeményedtem kívánságával szemben, és tudtam, hogy nem engedek. — De hiszen — mondtam kedvetlenül, mint aki fölöslegesen ismétel — már mindent elintéztem. Egy csomó pénzem fekszik az útban. Otthon is, a baráti körben is mindenki tudja, hogy a napokban indulok. Mivel magyaráznám a maradást ? . . . Jövőre aztán rád bizom a szabadságunk tervezését. — Az olyan bizonytalan, hogy mi lesz jövőre — legyintett Viola fáradtan. — Ne ígérd nekem a jövő nyarat. Vili, attól üres marad a markom. A mára gondolj. Ami most van. A tied vagyok. És szeretjük egymást. Nem ? Nem ez most a legfontosabb ? — A legfontosabb?— horkantam fel. — A
