A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-18 / 29. szám

5Az itthon töltött két-három hetet be• vásárlással — hisz annyi szükséges apróság jutott minduntalan az eszembe, amire szükségem lehet —, szép idő esetén strandolással. Violával együtt a legkellemesebben töltjük majd, határoztam el. De azt is elhatároztam, hogy őrizni fogom a vágyta lanság állapotát. Az időleges nyugalom egy ilyen szép délutánján történt, hogy a ligeti padon ültünk, karomat a válla köré fonva néztük a Dunát. A szemközti oldalon kirándulóhajó kötött ki, az utasok nyüzsgő hangyákként igyekeztek a szárazföldre, a hajózenekar pedig nagy csinnadrattába kezdett. A zene foszlányait áthozta a szellő. Harmonikus, békés, kora nyári idill. Ujjaim Viola acélos szálú hajával játszottak, nem gondoltam semmire. Szinte összerezzentem, mikor váratlanul megszólalt. — Vili! Csókolj meg .. . A felszólitás meglepett, de persze engedelmesen, mosolygva arcon csókoltam. — Ez puszi volt — mondta elégedetlenül. — Azt akarom, hogy megcsókolj. A számon. Megkapta, amit kért, de még mindig nem volt elégedett. — Vili, ne igy! Úgy, ahogy... hiszen tudod. Nézett rám, a tekintetében volt valami, amit hirtelenében nem tudtam megfejteni, de ösztönösen védekezni kezdtem. — Ohó, ohó! A tűzzel akarunk játszani? Aztán mikor fellobog, nem oltjuk el, ugye? Egy kis tűzvészt támasztani, s a biztos távolból gyönyörködni benne, mi? — mondtam nyersen. Viola akkor szorosan átölelt, és hideglelősen vacogva, dadogva, láthatólag gátlásokkal küzdve azt mondta: — Ha van kedved, a hét végén kijöhetsz velem Szencre, a tó mellett van Mariska néninek egy kis háza. Megkért, hogy hozzam rendbe, ö most nem jöhet velem, mert postamunkája van. Ezt úgy mondják, tudod, ha a ruhát soron kívül gyorsan meg kell varrni — magyarázta. Még nem akartam hinni a fülemnek, s a félreértést el akartam kerülni. — Hogy hét végére, két vagy három napra menjek ki veled kettesben? — Ehm. Nagyon váratlanul ért az ajánlat. Még mielőtt szólhattam volna, hozzátette: — Vinnénk valami élelmet, van ott villanyrezsó, kiszellőztetnénk, kitakarítanánk, a kis kertben is rendet csinálnánk, és maradna időnk a fürdésre is. Ezt úgy is veheted, hogy az én ajándékom a promóciódhoz. Nehezen tudnám kifejezni, mit éreztem. Nem is próbálkozom vele. Legszívesebben a magasba emeltem volna Violát, és körültáncoltam volna vele a padot. Már a számon volt, hogy megkérdezzem, nem mehetnénk-e most hozzám, ha két nap múlva úgyis együtt indulunk Szencre? De aztán mégsem szóltam semmit. Ő ezt igy tervezte ki, hagyni kell, igen, mindent rá kell hagyni. Hallottam a szívem verését. — Gyönyörű ajándék. Viola — mondtam csendesen. — Köszönöm. Ültünk még egy darabig, néztük a megáradt, gyorsan futó vizet, kavarogtak bennem a gondolatok, egyiket sem tudtam elkapni. Jó volt. Emelkedett hangulatban érkeztem meg Szencre, vittem az élelmiszeres kosarat, aminek a tartalmát együtt vásároltuk be aznap reggel, s mentem Viola után, aki ismerte a házhoz vezető utat. Még nem kezdődött el az igazi idény, az iskolákban még tartott a tanítás, de meleg volt, és hétvégi vendégek már elég szép számmal akadtak. Néhány színes sátor is állt a gyepen. Elég hosszú volt az út az állomástól a nyaralóig. Viola egyszerre csak megállt egy zöldre festett rácsos kerítés előtt, s farmerje zsebéből kikotorta a kulcsot. Ez hát a helyszín. Gyorsan körülpillantottam. A kerítés tövében orgonabokrok, a kis kertben a gazos fű magasra nőve, a ház körül néhány rózsafa. A kaputól elszórt terméskő lapokon a ház bejáratához kerültünk, mely előtt szoba nagyságú betonozott terület volt, a szélein körös-körül tarkán, sűrűn vih'tott a puskapor. A füves lejtőn betonlépcsök vezettek egészen a vízbe. A házban pállott szag fogadott. Viola nyomban kinyitotta az ablakokat, kereszthuzatot csinált. A ház, a kert képe oly élesen emlékezetembe vésődött, hogy amíg élek, nem fogom elfelejteni. A két heverő között elhelyezett kis asztal terítőjének még a mintáit is pontosan magam elé tudom idézni. Petróleumlámpát utánzó villanyégő volt rajta, meg egy kis olló, amit valaki ott felejtett. Egy szekrényféle, amelyet ajtók helyett ugyanolyan függöny takart, mint az asztalka terítője. De ebből az anyagból voltak az ablak függönyei, a két kopott fotel védőhuzatai és a két szék ülőpárnája is. Az előszobából egyik oldalt nyílt a parányi konyha, melynek java részét az asztal foglalta el. Ezen állt a kétkarikás villanyföző. az asztal fölött a falra akasztva pedig szekrényke élelemre, tányérokra és egyéb konyhai fölszerelésre. A másik oldalt a tusolóhelyiség, mosdókagylóval és W.C.-vel foglalta el. ORDÓDY KATALIN — Ezt a házat a Mariska néném varrta össze — mondta Viola elismerően. — Béla bácsi fizetéséből éltek, gyerekük sosem volt, Mariska néni meg erre dolgozott. Viola kinyitotta a szekrényt, a párnákat, paplanokat kirakta az ablakba, kikészítette a rá való huzatot, és megállt előttem. — Mit szólnál egy kis fürdéshez? Megmutatnám a szigetet aztán kotyvasztanánk valamit ebédre, után a pedig kitakarítanánk. — És utána? — kérdeztem nem minden célzatosság nélkül. — Utána úszhatnánk megint egyet, hogy kimossuk magunkból a munka fáradságát. — És aztán? Viola rám nézett, tudta, hová akarok kilyukadni, de nem vett tudomást róla. — Kirakjuk a nyugágyakat meg a kis asztalt a ház elé, ülünk majd, nézzük, hogy alkonyodik be a tavon, kávézunk, beszélgetünk. — És azután ? — firtattam tovább. Viola két öklével a mellemre ütött. — A további programot állítsd össze te. Miért hoztalak magammal? — kérdezte hetykén, de úgy éreztem, ez csak színlelés volt. Titkolni akarta belső izgalmát. Úgy szerettem volna tudni, mi késztette mégis az elhatározásra, hogy sürgető támadásaimnak megadja magát. Valóban csak a promóciómra szóló ajándéknak szánta ezt a lépést? Nem hiszem. Néztem, amint rakosgat, szedi elő a fürdőruhákat, s legszívesebben máris letepertem volna, de az az igazság, hogy féltem tőle. Féltem, hogy nem igy képzeli el, védekezni fog. Komolyan. Valami hiba csúszik a dologba, megbontja egyetértésünket, s talán végleg elromlik a kapcsolatunk. Rábízom, történjék minden az ő elképzelése szerint. Valami ugyan azt súgta, hogyha megfogod és megtöröd minden esetleges és már aligha komoly ellenállását, győzni fogsz. Tűz keringett az ereimben, lefutottam a lépősökön a vízhez, hogy ne legyek a közvetlen közelében. Ezt a kínzó birtoklási vágyat még soha nem éreztem. Nem volt ez szerelem, hanem egy éhes ragadozó izmainak feszülése, mielőtt áldozatára veti magát. Megalázó. Nem azonosítottam magam vele. Tőlem független folyamat játszódik le bennem, ezt tudomásul kell vennem. Ezt a folyamatot épp Viola képes kiváltani. De a fenébe is, rendelkezem még némi akaraterővel, fékező intellektussal! Mikor romantikus esti üldögélésünket a szúnyogok már teljesen lehetetlenné tették, elszoruló torokkal végre bekotródtunk a házba. Csak most vettem észre, hogy Viola a heverők közötti kis asztalt félreállította, és a két heverő összetolva szélesen várakozott ránk. Fehéren világított a sötét szobában, mert a villanyt nem gyújtottuk fel. A szúnyogok miatt sem. Egymásra nem nézve vetkőztünk. Ki tudja, miért, az jutott eszembe, hogy óvakodni kell a nőktől, akik csak este és csak ágyban hajlandók szeretkezni. Hogy melyik bölcs intelme volt, kitől hallottam, hol olvastam, azt még ma sem tudom. Talán Zarathustra számtalan tanácsának volt egyike, de engem már vissza nem tarthatott. Amint Violáról gyengéden lefejtettem a takarót, amit ágyba menet rögtön magára rántott, és néztem barna testének szép körvonalait, amint a fehér ágyneműn kirajzolódtak, az már nem a ragadozó mozdulata és nézése volt, hanem a szerelmesé. A szerelmesé, aki megilletődve szinte hozzá sem mer nyúlni vágyának áhított alanyához. Szép volt az éjszaka, olyan szép, hogy még most is elgyengülök, ha végiggondolom. Mélységes hálát éreztem iránta. Végtelenül drága ajándék az ilyen éjszaka, de minden éjszaka után jön a nappalok hosszú sora. A folyó vize megállíthatatlanul zúdul a maga útján, nem áll meg a partokat övező természet legcsodálatosabb szakaszainál, éppúgy, mint a legsivárabb vidékeken sem. A víz, az úszás mindig örömet jelentett, de ezt megsokszorozta, hogy Viola is mellettem siklott most. Nem is úszott, siklott, mint az angolna, s kellett tartanom az iramot, hogy le ne hagyjon. — Te a jókai tengerben tanultál meg így úszni? — kérdeztem két tempó között. — Kiskoromban minden nyarat a nagymamámnál töltöttem a Garam partján. Volt egy szigetecske, amit kedvelt, oda usztunk most, azt akarta megmutatni nekem. Kilábaltunk a partra, és leheveredtünk a kavicsos homokon. — Ha lehunyom a szemem, csak egy egész kicsi résen át nézem a vizet, akkor nem látom a túlsó partot. Azt képzelhetem, hogy a tenger vize csillog előttem. Jó volt arra gondolnom, hogy alig két hét múlva semmi mesterkedésre nem lesz szükségem, rányithatom szemem a nagy vizre, a viz végtelenségére. Violának is körülbelül ugyanez járhatott az eszében. — Örülsz, ugye, hogy nemsokára a tenger partján heverészhetsz így? — Rád gondolok majd akkor. — Ha a tenger és köztem kellene választanod, melyikünket választanád? Tipikusan nöi kérdés volt, de Violától meglepett. Pittyentettem egyet a számmal. — Értelmetlenségeket beszélsz, gyöngyvirágom. — De mégis! — makacskodott Viola. — Senki sem állit ilyen választás elé. — Igen, igen, de tudni szeretném. (Folytatjuk) 10