A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

DUBA GYULA: Emberek és évek a Hétben Egyre gyakrabban emlékezünk .. Hősinek tűnik fel a múlt, az elfolyt évek eredményeseknek, tettekben és tapasztalásban gazdagnak látszanak. Valljuk be, még egy dologban gazdagok: abban a csodálatos, elmúlta után eléggé nem értékelhető állapotban, melyet úgy hívunk — ifjúság. Itt kezdődik a lényeg. Amikor évtizedek, negyedszázadok, emberöltök múltán visszanézünk, a régi dolgok jelentősége megnő, értelmük gazdagodik, valahogy kiteljesednek. Igen, minden bizonnyal, azok voltak az igazi tettek, gondolatok ... Húszegynéhány évvel ezelőtt, hogy a Hét szerkesztője lettem, meghódításra váró széles földrészként nézett velem szembe ország —világ. Huszonkilenc évesen éppen leszerel tem, mögöttem első, friss könyvem, a Nevető ember, még nyomdafestéktől illatos. A vár pedig, ahonnan majd kalandozó portyákra indulhatok a Jesensky utcai szerkesztőség; kirakat ablakai mögött öreg, sárga íróasztalok. Mellettük ípószerkesztök, ismert nevek, tekintélyesek. Mindenekelőtt Bábi Tibor a költö, a belpolitikái rovat vezetője, aki majd tavasszal elküld Peredre riportot írni a négyzetes kukorica ültetésről, de én nem találok ilyen kukoricát, csak egy nagy fekete kanra — bizonyos Sanyó nevezetűre — és számtalan sok malacos „hölgyére" lelek, könnyed riportot írván róluk, amivel rettenetesen magamra vonom rovatvezetőm dörgő haragját. Még ma is hallom — mintha a föld alól — sértetten panaszos hangját: Igy nem lehet szerkeszteni, kérem, kiküldőm, hogy mérje föl és népszerűsítse a négyzetes kukorica-ültetés előnyeit és ő a disznók közé keveredik .. .! Aztán ott ül Ozsvald Árpád költö, a Fórum főszerkesztőjeként irodalmunk ura, földim a Garammentéről és kora reggeli „sorstársam" a Carlton kávéházból, ahol nyitás után, fél hétkor már verset és humoreszket írunk némi stamperlik mellett, öt-hat asztal távolából egymásra nézünk néha, hogy dolgavégeztével melyikünk kel fel hamarább ... Ám másik földim is szerkesztő, Gyurcsó István Garamkövesdröl, aki majd később elvisz a falujába, a szülei aranylakodalmára, hogy megismerjem a falu felett a dombon húzódó vályogházsort, a szegénység zsuptetös fészkeit, ahonnan valamikor úgy nézett el Gyurcsó Pista a többi gyerekkel a völgyben pöffeszkedő, gazdag falura, mint fecskefészekből az éhes fecskefiak . . . Ök hárman voltak a kezdő szerkesztő számára a tapasztalás kútfői, a háttérben maradó, de segítőkész pártfogók, akik az irodalmi egycélúság okán a megértés közegét jelentették. A szűkebb kör határait rajzolgatva itt kell említenem a korán elhunyt Péter László olvasószerkesztőt is, akivel az utolsó szobában évekig szemben ültem és november közepétől enyhe mélabúval figyeltük a kirakatablakok hézagain beszökö huzatokat, hosszan meditálva olyan különféle módozatokról, hogy apró szélkereket szerkesztünk a huzat útjába, mely kis generátort hajtana s a nyert villanyárammal gazdaságosan kifűtjük a szellős szobát. Fontos kor volt ez akkor, termékeny idö. Irodalmunkban, újságírásunkban magasan lángolt az önismeret igénye, fogalmazódott és fejlődött a nemzetiségi tudat. Visszatekintve úgy tűnik fel, hogy az újságírás több fontos műfaja virágzott — tárca, glossza, karcolat-, a riport pedig szinte kiteljesedett. A felfedezésvágynak és elemző készségnek azóta sem találkoztam olyan erös kényszerével, mint amilyennel akkori riportjainkban, elvi cikkeinkben nemzetiségi valóságunkat vizsgáltuk és kerestük helyét a társadalomban. Mintha az életünk függött volna attól, hogy megtaláljuk a feltett kérdésekre a helyes választ, felfedjük az igazság lényegét. Hogyan, merre fejlödnek a szövetkezetek? Miként gyarapszik a nemzetiségi kultúra? Hol tartunk a szocializmus egy évtizede