A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

Az aranyló őszi napsütésben mint óriás kerek asztal emelkedik a város fölé a régi várhegy. A vár leomlott bástyáit, romos falait visszafoglalta a buja természet és a hatalmas gesztenyefák dús koronája így messziről is tiszteletet ébreszt. A Gölnic-patak vadregényes völgyében hosszan terül el a szepesség legrégibb bányavárosa: Gölnic-bánya (Gelnica). A tatárjárás után IV. Béla német bányászokat és iparosokat telepitett a vasércben gazdag és gyéren lakott tájra. A gyorsan fejlődő települést csakhamar városi rangra emelte és számos kiváltsággal ruházta fel. Mint a szabad királyi város rendkívüli virágzásnak indult, és a bányászat fellendítésében betöltött szerepét mi sem bizonyltja jobban, mint az a tény, hogy a gölnici bányajog gyakorlatát az akkori Magyarország területén számos bányaváros is bevezette. Mátyás alatt a város elveszítette szabad királyi rangját, mivel a király több településsel együtt Zápolya Imrének adományozta, később a Thurzó és a Csáky család birtokába került. A város csak 1838-ban tudta magát megváltani 160 ezer forintért, és újra visszakapta függetlenségét. A történelem viharai sokszor végigzúdultak a völgyön. Jártak itt a husziták seregei, Thököly hajdúi, Rákóczi kurucai... járvány és tűzvész nem egyszer pusztította a várost. De az mint a mesebeli főnix-madár, mindig újraéledt. Hovatovább azonban az érclelőhelyek kimerültek és a huszadik század elejére Gölnicbánya lakossága erősen megcsappant, és mint járási székhely élte a kisvárosok egyhangú életét. A két világháború között nagyon kevés volt itt a munkalehetőség és nem véletlen, hogy a valamikori gazdag tájat az Éhség völgyének nevezték. A város és környéke gazdag munkásmozgalmi hagyományokkal rendelkezik. A régi városháza falai között ült össze 1919-ben, a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása idején, a járási direktórium. Itt alakult meg a Vörös Őrség. A patinás épület falán emléktábla örökíti meg a Fabriczy Sámuel nevét, aki a direktórium szervezője és a kommunista párt alapító tagja volt. De emléket állítottak a hegyekben hősiesen harcoló szlovák partizánoknak is. A régi épületben ma a Bányász-múzeum gyűjteménye kapott helyet. Megilletődötten lépünk be a hatalmas kapun A boltíves folyosók falán régi metszetek elevenítik fel a bányamunka egyes epizódjait. Bent a tágas termekben az őskortól napjainkig átfogó képet kapunk a vidék gazdasági és kulturális életéről. A korai vasleletek, cserépedények mellett elsősorban bányászati emlékeket találunk. Egy bányabejárat hü hasonmását, a bányászokat valamikor munkába hivó bronzharangot, óriási ércmosó-üstöket, szerszámokat, a lakatos, kékfestő, kovács-céh remekeit, a cin-öntök formás és érdekes kancsóit, kupáit. Nagyon ügyesek Matz Rudolf famodelljei, melyek régi bányákat ábrázolják munka közben és szinte a „tenyerünkön" látjuk a nehéz bányászélet minden érdekes mozzanatát. A környékén főleg vasércet bányásztak és az itt létesített hutákban, hámorokban dolgozták föl az ércet. A gölnici vasból készültek a híres szepesi kardok és sisakok. Külön kell szólni a képekről. Bájosan naiv és színekben gazdag festményeket láthatunk a városról és környékéről Hanzélytől a századforduló tájáról. A képzőművészeti lexikonban hiába kerestem a nevét, valószínű, városát szerető amatör lehetett, akinek minden vágya az volt, hogy a környék varázsát színekben és élményekben visszaadja. Ezt sikerült elérnie a gölnici vár romjainak megfestésével. De megállásra kényszerített Fodor olajfestménye is, amely egy Krúdy-világot idéző keskeny utca lépcsőit, őszi árnyait és halkuló fényeit örökítette meg. Méreteiben is monumentális alkotás Szentistványi Gyula: bányász halála című festménye. Munkácsyra emlékeztető komor színeivel a korabeli társadalmi feszültséget is érzékelteti, szerintem kissé teátrális módon. Üde színfoltja a múzeumnak a népművészeti szoba. Élénk-tarka szőttesek, népi konyhai eszközök, ruhák, bocskorok, tálak ... Használatban kifényesedett meritőkanalak, sótartók. mécsek .. . feketére érett sublótok és a sokszinű szoknyák, ingvállak, blúzok, fakult csipkék egy letűnt világ vissza nem térő pillanatait elevenítik fel. A múzeumi séta után egy keskeny völgyön keresztül felmegyünk a hires Thurzó-tóhoz. E kedvelt kirándulóhely mintegy két kilométerre fekszik a várostól, hatszáz méterre a tengerszint felett. Kitűnő éghajlati adottságai eleve a gyógyítás szolgálatába állították. Elsősorban a légzőszervek betegségeit és az idegbántalmakat gyógyítja. A felszabadulás után ifjúsági üdülőközpontot és természet-iskolát létesítettek e helyen. Nyáron úttörőtáborozásra, télen sítanfolyamokra, vagy különböző iskolázásokra használják. A kis szecessziós tornyocskákkal díszített üdülőházak nagyon szépen beilleszkednek a természetbe. Jó levegő, kitűnő víz, és a természet közelsége — különösen a városi fiataloknak megfizethetetlen és ezenkivül felejthetetlen élményt is jelent. A hideg őszi délután a gyengülő nap sejtelmes fénye tükröződik a kékeszöld tavon. Fodrozódó, apró hullámok hátán egy-két levél útnak indul, mint játékos, kecses gálya. A parton szomorúfüzek — hosszú dohányszínű ágaik a vízbe nyúlnak. Sárga, karcsú virágok, a nyár ittmaradt ajándékai — kíváncsian tekintenek a a partról a tó vizébe. Talán a Thurzók összeharácsolt legendás kincsét keresik. OZSVALD ÁRPÁD BISTIKA VALTER felvételei után? Helyünk az országban, a nagyvilágban? Megannyi döntő kérdés, a létünk és önbecsülésünk függ töle, hogy megválaszoljuk. A jó értelembe vett írói becsvágy és szakmai felelősségtudat jellemezte az újságírást, meg — kissé nosztalgiával szólva — az önzetlen közösségi felelősség. Ebbe a szellemi sürgés — forgásba robbantak be a „nyolcak" vezéralakjai, Cselényi László és Tőzsér Árpád, méghozzá riporteri minőségben. De az irodalmat is erősen szemrevételezték és nem is sokat haboztak ország-világgá kürtölni, hogy az előttük járó nemzedék irodalmi termésének jelentős része alig-alig tetszik nekik. Főellenségnek a sematizmust kiáltották ki, de nem titkolták, hogy a hagyományos — idillikus, érzelmes — versformákat is semmibe veszik. Jöttükre feszültséggel telt meg a szerkesztőség levegője, mert a fiatalok olyan elszántan és villámgyorsan rántották elö a vita fegyverét, mint Tőzsér gömöri pásztor-betyárai kocsmai verekedések alkalmával a kést vagy az ónosfát. Azokhoz hasonlóan ők is „váll,at vállhoz vetettek", és osztogatták harcias csapásaikat, mig a sematizmus a nagy vitában — Egy szemlélet ellen — össze nem omlott véglegesen. A Hét mindig vonzotta az írókat. Irodalmi melléklete, a Fórum nemcsak közlési lehetőségeket biztosított sok fontos versnek, novellának, kisregénynek, hanem irodalom- és kultúraszervezö feladatokat is vállalt s azokat a népi kultúra intézményeivel — CSEMADOK — együttműködve eredményesen végezte. A lap egyik fontos központja tudott lenni a nemzetiség szellemi fejlődésének. Amikor Tözsért és Cselényit fiatalos nyugtalansága másfelé sodorta, Mács József jött a helyükbe, magával hozta a gömöri népi életérzés és humor realizmusát, majd Ordódy Katalin újra a Garammentéről, női nézőpontokkal gazdagítva a szerkesztőséget; nem csoda hát, hogy kulturális közgondolkodásunk erősen irodalomközpontú, a nemzetiségi írók mindig fontos szervezői voltak. Ebben az időben irodalmunk egyetlen nagy célt tűzött maga elé: feltárni, megfogalmazni és művészi formába önteni nemzetiségi történelmünk alakulását, sorsunk tapasztalatait, létünk törvényeit, igy lettünk írók a Hétben. A világ, a külföld is ott nyílt meg előttem. Péter Lászlóval a lipcsei őszi vásárra vitt első külföldi utam, még Magyarországon .sem jártam ekkor. Ott történt meg velünk, hogy László bankot akart robbantani. Lipcsében akkor már működtek az utcai sorsjegyárusok és kollégám elhatározta, hogy addig játszik, míg megnyeri az ötszáz márkás főnyereményt. Hármasával sorra vásárolta a sorsjegyeket, úgy emlékszem, egyet egy márkáért. De nemcsak ö játszott, hanem a véletlen is játszott vele, mert amikor fogytán volt a pénze, mindig nyert 10—20 márkát, amivel tovább folytathatta. A jó lipcseiek közömbösen menet közben vásárolták a sorsjegyeket, feltépték, megnézték, eldobták és mentek tovább. Ha nyertek 10 márkát, zsebrevágták, de nem folytatták tovább. Eszükbe sem jutott bankot robbantani. Nem érdekelte őket a játék. Amikor Péter Laci — magas, jó megjelenésű fiatalember — az eltökéltségtől sáppadt arccal újból és újból megrohamozta a „bankot", gyűlni kezdtek körénk a járókelők. Ein ungarn ... ein Ungarn . . . mondták egymásnak, ein grosse Spieler. . . Talán egy óráig is játszott László, elszántan és nagyvonalúan, egész papirhalmok hevertek körülötte. Játékával egyértelműen kivívta a lipcsei polgárok elismerését, talán még olyanok is voltak közöttük, akik dolgaik elintézését is lekéstek miatta. Végül sikerült is minden márkáját elveszíteni, de bankot nem robbantott. Talán nincs is bank . .. vigasztaltam egy boltíves kapu alatt, ahol egy két decis üvegből Bonekamfot — német gyomorkeserűt — iszogattunk, hogy segítségével kipihenjük a játék izgalmát .. . talán nincs is ötszáz márkás nyeremény .. . Akkor is megérte, mondta ö határozottan . .. megmutattuk nekik, emlékezni fognak ránk . ..! Péter László korán eltávozott közülünk — majd Bábi Tibor hagyott itt — de a történet akár szimbólum is lehetne. Mi „hetesek" akkor mindannyian „bankot akartunk robbantani", előre néztünk, célok felé törekedtünk, lehetséges, hogy a nagy nyeremény nem is létezett? S értelmetlen lett volna a lelkesedés? Nem úgy van, kedves barátaim! A közösségért való tett már maga eredmény és a „játék" jellegű alkotás nyeremény; megmutattuk nekik .. . hallom a régi szavakat és visszhangjuk kél bennem: megérte . .. megmutattuk magunkat. .. s azóta is vagyunk! 25