A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

Mácsnak három gépírónőt: diktálhasson amennyit bír. mert ö regényt meg riportot s novellát is egyszerre ír. S legyen a keze ügyében két-három telefon is, főként szerdán, ha kezdődik a lapzáró „finis". Magdikának szabadidőt, hogy ne tegyen soha gondban, lapozhassa a lapokat: teljék meg az „Innen-onnan ". Klárinak rövid cikkeket: ö ugyanis képszerkesztő, hideg szaladgál a hátán a szószátyár szövegektől — jöhetnek csupa képek is mindenféle szavak nélkül ha így lesz, Klárink a sorssal. hisszük, csakhamar kibékül. (Ha meg nem, hát belekékül!) Tihamér jó tetőfedő, kapjon most egy cserepet: igaz, szerény ajándék ez, de ő sem ad egyebet. Lajosnak csak azt kívánjuk, álmodjék kávétengerekkel, s ha egy hullám elborítja, tűrje el zsénagy türelemmel. Borika a betűket még fel-felcseréli néha, ám a Hét-gárda szereti, mert egy kicsit se léha; s hogy még véletlenül se írja el ezt a fura rigmust, legyen most az ajándéka bor helyett egy pint must. Az idősebb Ploczeknének tán fogynia kellene, de diétásrecept-könyvet nem raktunk el télire: így hát — mi mást is tehetnénk ? — megkérjük Róbert szakácsot: ne süssön vidám nejének három hétig kalácsot. Tarjáni — hogy ne legyen most, mint egyébkor, mérges ember — kapjon sok jó kéziratot legalább — ha többször nem megy — huszonöt évenként egyszer! Gál Sanyinak sok-sok vadat: fácánt, kacsát, özet nyulat kívánunk puskavégre, druszájának, a Prandlnak meg . ugyanezt lencsevégre (esetleg estebédre). Az ifjabbik Ploczeknének szép, kellemes telelést kívánunk, de csak módjával: ne kapjon hideglelést! Van-e még, ki nem szerepelt e fura kívánságlistán ? Ó. hát persze, a Miklósi, ő — mint mindig — most is „kint' témát hajszol, s hogy e lázban ne koptassa el a flasztert, béreljünk e napra neki lökhajtásos helikoptert. Aki pedig mindezt írta, azt kívánja magának, hogy ne rúgják ki a Hétből olvastán e listának: nem a rosszmájúság szülte, amit papírra vetett, csak az ex-kollégák iránt érzett és nem múló szeretet. tar: NEMCSAK JELKÉPESEN... A negyedszázados fennállását ünneplő Hét indulása történetesen egybeesik saját költői indulásommal, így a lap valamennyi jubileuma (a mostani, negyedszázados is) önnönmagamnak is figyelmeztető mementó: hogy rohannak az évek! Úgy történt, hogy 1956 szeptemberében, amikor érettségi után fölkerültem a főiskolára, már egy csokornyi verssel érkeztem Bratislavába Tornaijáról, s ezekkel tüstént beállítottam a Hét elődjének, a Fáklyának a szerkesztőségébe. A Fáklya el is fogadott két verset s le is közölte — a sors iróniája folytán éppen búcsúzó kettős számában. Ám utódja, a Hét is közölte, mindjárt az első számaitól kezdve akkoriban sűrűn sorjázó verseimet, igy éveken át, az Új Ifjúság s a később induló Irodalmi Szemle mellett elsősorban a Hét első évfolyamaiból tudom rekonstruálni magam is akkori verseimnek (később riportjaimnak) a genealógiáját. 1960-ban, alighogy a főiskolát elvégez-tem, (valójában el sem végeztem még), jusban már el is foglaltam első munkahelyemet — a Hét riportere lettem. A szerkesztőség arra biztat, ho^y a jubileumi számba írott emlékezés jó lenne ha vidám epizódokat elevenítene föl, többek között a hajdani időkből, a „hőskorból", ahogy mostanában szeretjük titulálni indulásának éveit. Nos, a rövid pár hónap alatt, amit a szerkesztőségben töltöttem (hatvankettőben ugyanis átmentem az Új Ifjúsághoz, de közben kb. egy évig alkotószabadságon voltam) sok derűs dolog is történt, gondolok itt a főnökeimmel, főként az akkori rovatvezetővel megesett, olykor komikus, de olykor bizony vérre menő jónéhány konfliktusra — például amikor elküldött Gömörbe, hogy szerezzek riportot a kukorica négyzetes — keresztes vetéséről, s én meg is írtam, mégpedig úgy, hogy se Bábi, se én, de még az illető, akiről, mint a • négyzetes kukoricatermesztés úttörőjéről a riportot írtam, se tudta, hogy mi is az a négyzetes kukorica. Duba Gyula, aki akkoriban ugyancsak a Hétnél dolgozott, sajnos, már elírta elölünk irodalmi paródiáiban e témát, ám az is igaz, hogy számomra inkább emlékezetesek maradtak az akkori helyettesítő főszerkesztővel, Barsi Imrével való keserves csatáink (azért irom többes számban, mert konfliktusa főnökünkkel mindannyiunknak volt, főleg nekünk, fiataloknak). Emlékszem például, hogy Tőzsérnek az utcán rontott neki Barsi, mondván, hogy ha vele találkozik, vegye ki a kezét zsebéből.-Nos, efféle-históriáim nekem is voltak naponta a Hétben, még különbek is, most mégis inkább a kellemesebb emléke.ket idézem. Megírtam már másutt, hogy milyen kínokat-keserveket jelentett számomra a riportírás, s ha valamiért, ezért hagytam ott oly hamar az újságírói pályát; egy azonban bizonyos: riportereskedésem néhány esztendeje (beleértve ebbe az Új Ifjúságnál eltöltött néhány évet is) máig kimeríthetetlen kincsesbánya későbbi írásaim számára, már ami az élményeket illeti. Voltaképpen azt is mondhatnám, hogy mindmáig annak a néhány esztendőnek az élményanyagából élek, azt dolgozom föl újra meg újra, mint például az épp most megjelenő Jelen és történelem című kötetemben. Ennek első része ugyanis épp az ekkortájt írott szövegeimből válogat, második része pedig, a címadó „mítosz" ezeknek az írásoknak az élményanyagát fejleszti tovább s ezekből építkezik, mítosszá lényegítve a hajdani alapanyagot s a kort, a hatvanas évek elejének-közepének, boldogult ifjúkorunknak a világát. Gondolom, mindennél többet mondó példa a kettőnk (mármint a magam és a Hét) viszonyára nézve az a tény, hogy az elmúlt negyedszázad termését felölelő gyűjtemény első darabja, a Könyves Szabó József, annak idején a Hétben jelent meg. Igaz, hogy nem eredeti formájában, mert csonkítani, megnyirbálni már akkor is szerettek a szerkesztők-lektorok, akárcsak azóta is. Aztán hosszú, majd egy évtizednyi szünet állott-be a kettőnk kapcsolatában. Jubileum ide, jubileum oda, illetlen lenne elhallgatni, hogy e huszonöt év nem volt mentes konfliktusoktól köztem és az egymást váltogató Hét-szerkesztők között. Az egyik főszerkesztő hosszú „uralma" alatt nem léptem át a szerkesztőség küszöbét (igaz, közben három évig Párizsban tartózkodtam). Más kérdés, hogy ha átléptem volna, egyáltalán kívánatosnak tartotta volna-e ezt az akkori „nagyfőnök". Nos, úgy vélem, illetlenség volna mindezt elhallgatnom. Már csak azért is, mert e hosszúra nyúlt tíz sovány esztendő után ismét termékeny együttműködés alakult ki kettőnk között, s tart mind a mai napig. Előbb, még a Madách Kiadó propagandistájaként Madách-könyveket ismertettem éveken át rendszeresen, aztán a Jelenlét, a csehszlovákiai magyar költészet arcképcsarnoka sorozat összeállításával bíztak meg, mostanában meg, immár harmadik esztendeje a HOL-rovatba írok rendszeresen. így hát joggal állithatom, hogy a Hét jubileuma az én jubileumom is, nemcsak jelképesen, de valóságosan is. Amikor a Hét huszonöt bekötött évfolyamát lapozom, akkor a magam eltelt negyedszázadát is viszszaidézem, boldogult ifjúkorom tovatűnt világát. Arról már nem is szólván, hogy az egyetemes csehszlovákiai magyar szellemi élet negyedszázadának is tetemes részét felölelik e bekötött évfolyamok, s ez bizony korántsem lebecsülendő teljesítménye egy nemzetiségi kultúrpolitikai hetilap negyedszázados tevékenységének. A magam nevében csak azt kívánom, hogy a kettőnk együttműködése bírjon még ki legalább további huszonöt esztendőt, de ha lehet, akár kétszer huszonötöt is. CSELÉNYI LÁSZLÓ 23