A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

AMIKOR MEG A HÉT VOLT A HÉT Az emlékeknek nincsen rendszerük. Gyakran összefüggő sorozatban jelentkeznek, máskor magányos csillagként villannak meg az emlékezés sötét kárpitján;

Mit jelent emlékezni? Visszalopni valamit a lelketlen időtől, felidézni, elmondani valamit, ami már régen nem az, aminek gondoljuk, csak halvány árnya az elfutott valóságnak. Az emlékezés nem is pontos, mert a szubjektum terméke, s mint ilyen, enged a mindent megszépítő csábításnak. Emberöltőnyi messzeségbe kell visszakalandozni, hogy megjelenjenek a régi arcok, amelyek a kéziratok fölött merengtek, a régi szemek, amelyek még ifjonti tűzben ragyogtak. Milyen nagy volt a sürgés-forgás a Jesensky utcai háznak azokban a helyiségeiben, ahol ma a Cedök utazási iroda működik. Régi vágya valósult meg az Íróknak, olvasóknak, a hazai magyarságnak azzal, hogy a kis példányszámú Fáklya helyett megindult a CSEMADOK KB Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenését már beharangozták a hazai újságok, de csak a beavatottaknak volt némi elképzelésük arról, milyen is lesz tulajdonképpen. Ha nem őrizném az első évfolyamok bekötött példányait, cserben hagyna az emlékezet, milyenek is voltak a Hét első számai. A lap első száma 1956. december 2-án jelent meg. Vészterhes idők voltak. A magyarországi események sokkjában éltünk még, kábultan és reménykedve, hogy minden jóra fordul, s egy sokat szenvedett nép megtalálja a kivezető utat, s nemcsak a romokat takarítja el. de letörli a lelkekre rakódott szennyet is. Erre utal A Hét beköszöntője is. Kik tették le akkoriban a garast, kik hagyták ott kezük nyomát, szellemi termékeiket? Az első számokban Egri Viktor, Mikus Sándor, Tóth Tibor, Mács József, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Turczel Lajos, L. Kiss Ibolya, Barsi Imre, Sas Andor, Csanda Sándor, Orbán Gábor, Cselényi László, Zala József, Gyüre Lajos, Nagy Irén és Moyzes Ilona nevével találkozom. Népes tollforgató gárdája volt tehát A Hétnek, színesnek, változatosnak indult a lap. Ami a legfeltűnőbb, nagyon is irodalmi központú volt. Csak versből átlagosan 10—12 szerepelt egy-egy számban, de akadt olykor 16—18 is. A színvonalról itt ne essen szó, nem az én feladatom eldönteni, mi volt a jó és mi nem. Abban az időben sokkal nagyobb volt az irodalmi nyüzsgés, mint manapság. Be-benéztünk egy „pipaszóra" A Hét szerkesztőségébe, hogy elbeszélgessünk „irodalomról vagy más ilyen fontos emberi lomról". Sokat nevetgéltünk, ugrattuk egymást, gyakran parázs viták kerekedtek, különösen, ha Bábi is jelen volt. Még most is előttem van, ahogy Ozsvald Árpád keserédes mosolyával legelteti a szemét a társaságon, néha már unva az örökös perpatvart, ugratást, szócséplést. A szerkesztőségben napközben vagy egyáltalán nem, vagy csak félgőzzel lehetett dolgozni; vendég, csellengő író vagy egy újságíró látogatása nélkül egyetlen nap sem telt el. A múltból visszahallom Egri Viktor megszokott kérdését; „Szervusz. Mit hoztál, mit hoztál?" Ha átadtuk neki a cikket, elbeszélést, verset, nyomban maga elé tette és kezéhez nőtt plajbászával máris ide-oda bökdösött: „Ez nem jó. Micsoda buta mondat! Ide kettőspont kívánkozik, nemde? Ejnye, micsoda germanizmus! Nesze! Vidd! Dolgozz még rajta, aztán hozhatod." Az egyik alkalommal azzal adta vissza a versemet, hogy az utolsó szakaszt dolgozzam át. „Nincs befejezve" — állapította meg. Elvittem, átolvastam néhányszor s úgy éreztem, nem kell rajta javítani. Harmadnap bevittem neki egyetlen javítás nélkül. Átfutotta, bólintott. „Na látod, így már egészen más ..." És leadta közlésre. Az elszállt időből visszahallom Bábi zsörtölődő hangját: „Érted ? Nem érted ? Te kurafi, látom oda sem szagoltál Lukács Györgyhöz! Na, gyere elugrunk egy kávéra a Grandba. majd megértetem veled, mi itt a teendő!" Hallom a még ifjú Tarjáni Andor a mindenható lektor megjegyzéseit: „Micsoda ostoba írás ez már megint! Ki ez az idióta?! A helyesíráshoz sem konyít! Hol itt az állítmány?" Cselényinek legtöbbször a fejébe tódult a vér. Minden alkalommal vitába keveredett valakivel. De nem bírta soká. Megsértődött és elrohant, hogy kiszellőztesse a fejét. Mács Jóska aztán bírta szusszal, órákon át mesélte legújabb regényének témáját. A hallgatóság lassan elálmosodott, ő viszont egyre jobban beleásta magát készülő könyve kásahegyébe. Zsélyi Nagy Lajos ritkán szólt. Neki inkább beköpései vannak, amelyekhol meghökkentik, hol nevetésre ingerlik a társaságot. Tőzsér szikár alakját látom, ahogy gesztikulálva magyaráz, az arca komoly és szenvedő, úgy érzi, vállára nehezedik a világ minden gondja-baja. Gyurcsó Pista nem tudott megülni az asztala mejlett. Talán nem is volt asztala a szerkesztőségben. Jött-ment, keringett az asztalok körül és csak nevetett a Bábi felhorkanásain. „Nem jöttök egy kupica pálinkára?" — invitált bennünket, s mi nem kérettük nagyon magunkat. Néha nyílott a hátsó szoba ajtaja, felbukkant Csáder László tördelő szerkesztő és grafikus szikár, kissé görnyedt alakja, szenvedő arccal körülnézett és mondott valami epéset. Istenem, negyed század múlt el azóta, hogy először szagolgattuk A Hét friss nyomdaszagát. Szerettük a lapot, a szerkesztőséget, mert a miénknek éreztük, ma sem érzünk másként, csak közben odalett ifjúságunk hamva. Szép idők voltak, tele reményekkel, tervekkel, világmegváltó gondolatokkal. A regi szerkesztők, munkatársak közül többen már nem élnek, csak a végtelen messziségből hallik néha a hangjuk. Őket sem feledjük el. DÉNES GYÖRGY a huszonöt éves VISSZAPILLANTÁS Huszonöt eV. Egy ember életében, mondjuk, a legszebb kor. Ekkor fejezik be a legtöbben tanulmányaikat, leszolgálják a katonaságot, vannak olyanok is, akik már családot alapítanak, de ez mind még csak az élet, a problémák, sikerek kezdete. Egy újság, ha eléri fennállásának huszonötödik évfordulóját, már nagy múlttal rendelkezik. Virágkorát éli. Sikereket vagy kudarcokat könyvelhet el. attól függ, milyen kollektíva szerkeszti, készíti. Húsz évvel ezelőtt, egészen fiatalon kerül-VARGA ERZSEBET: A HÉT SZÜLETÉSNAPJÁRA (Jókívánságok — a szerkesztőség tagjainak) Kezdjük tán a „mázlistával" ezt a jókívánság-listát, ki ha cipőt vesz, biztosan elveszti másnap a talpát; nagy szüksége van hát neki a forgandó szerencsére, no meg, persze — mit tagadjuk? —, egy okos kis írógépre, mely a nyűgös riportokat egyedül is megírja: Keszelinek ilyet kérünk e jeles évfordulóra. A Főnöknek gyógyfüveket, illatozó teákat — ízesítjük mindezt borral: rá ne szálljon a bánat. Árpi bátyánknak könyveket, sok-sok régit, porosat, no meg — ó, ki tud szerezni? -egy szép masztodonfogat. S hogy a „leadások" előtt ne mászkáljon a csillárra, lopjunk be néhány radepurt mindennapi teájába. Balázsunknak hideg vizet minden strandra, uszodába, hogy tarthassa a „kondiját" és még sokszor felmászhasson (ne nevessünk: nem a fára!) — a fíysy hófedte csúcsára! tem a Héthez. Mindjárt az első napon félelem és szorongás fogott ei, mert a szerkesztőségi és munkatársi kollektívában megláttam volt tanáraimat a középiskolából, költőket, írókat: Tőzsér Árpádot, Cselényi Lászlót, Mács Józsefet, Duba Gyulát, Ordódy Katalint, Ozsvald Árpádot, csupa ismeretlen ismerőst, mondhatom, - egy kicsit attól tartottam, hogy nem fogok tudni beilleszkedni a szerkesztőségi munkába, abba a hetenként ismétlődő körforgásba, ami minden szerkesztőség jellemzője. De annyira megszerettem ezt az állandó nyüzsgést, hogy egyszer sem gondoltam arra, hogy elmenjek. Eltelt húsz év. és mint a szerkesztőség gazdasági ügyeinek intézője a honoráriumra várók körében bizonyára fontos szerepet töltök be. Ezért is nem teljesülhetett az a vágyam, hogy valamikor szerkesztői beosztásba kerüljek. Nagy boldogság volt számomra, amikor nemrég, pontosabban az ez évi 20. számtól kezdve megbíztak a családi oldal szerkesztésével, így én is hétről hétre hozzájárulhatok a lap szerkesztéséhez, és ez nagyon jó érzés számomra. Ez alatt a két évtized alatt elég sok munkatárs cserélődött a kollektívában, fiatalok váltották fel az időseket. Kezdettől fogva voltak vidám és kevésbé vidám napok, akár igy, akár úgy voit, de egyek voltunk, ezért kovácsolódott össze ez a kollektíva, és mindig akadt valaki, aki egy szellemes, vidám bemondással eloszlatta a felhőket, feloldotta a feszültebb légkört. Én évek óta gyűjtöm a szerkesztőségi „aranymondásokat" és ezeket különböző összejöveteleken felelevenítjük. A legtöbb e/irás a gépírással, a diktálássál kapcsolatos. 1976. március 3-án feljegyeztem a következő szöveget: Rákóczi nem szerette a fapipáját (papi pályát): ugyanakkor Tarjáni bejön a szobába és mondja : Erzsike maga nagyon éhes, mert az evezősök helyett evőeszközöket irt. 1979. III. 2-án a leirt szövegben ez állt: „Hamis riadó az ágyban. . ." (helyesen: hamis riadó az agyban). 1980. IX. 12-én ugyancsak a kéziratban: Szövetségünk az eddiginél is (t)egyen többet Van még néhány bejegyzés, ami nem a kéziratokkal kapcsolatos: Például egy 1975-ben beérkezett riportban egy mondat így szólt: Az Újvárba érkező vonatokat pattogó ritmusokkal fogadták. 1975. IV. 22-én Nagy Lajos bejelenti: „Ha valaki keres, állatorvosnál vagyok." 1976. III. 5-én Varga Erzsi szintén bejelenti a titkárságon: „Szédül a fejem, megyek a tisztítóba!" 1977. V. 20-án az egyik szerkesztő diktál: „Ülnék a Riskán ó, pardon a riksán ..." 1978. II. 23-án „Miért volt a futballistákon fekete karszalag ?" Válasz:„Mert meghalt a bíró!" 1981. VII. 6-án kérdi Varga János: „Merre jár ez a villamos?" A felelet: „Erre össze-vissza!" Kívánom, hogy a szerkesztőség az elkövetkező évtizedekben minél több vidám, feszültségmentes napot éljen át, mert szerintem csakis ilyen kollektívában lehet munkasikereket elérni. PLOCZEKNÉ M.ERZSÉBET 19