A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

— Semmiség az egész! — mondja kissé türelmetlenül a tatár egészségügyi tündér, bal kezével gyöngéden megfordít, káprázatos rutinnal lerántja rólam a pizsamanadrágot. Mire cammogó észjárásommal fölfogom ezt az inzultust, az injekciót is rég belém döfte. — Most egy pár percre feküdjön vissza! Nemsokára kezdünk! S kirepül az ajtón, csak úgy csattognak hófehér szárnyai. Én borzongva visszabújok a paplan alá. Bánatosan várom a folytatást Hirtelen minden átmenet nélkül, olyan jókedvem kerekedik, hogy-azt hiszem megbolondultam. Vigyorogni kezdek, mint valami pojáca, röhögcsélek, sót kiugrok az ágyból és elhatározom, hogy most pedig ezeknek a savanyú képű gégebetegeknek megmutatom, hogyan járják az igazi csárdást. És csakis azért nem kezdem el, mert nyílik az ajtó s az ajtónyílásban újra megjelenik a feltehetően Alma Atából ídeszerzödtetett álarcos balerina, és gyönyörű némajátékkal felkér: kövessem. A világ végére is, mondom, de csak úgy magamban, s kitárt karral, hetykén rákacsintva a melankolikus betegekre, lebegek utána. Mindössze néhány lépés a folyosón és már itt is vagyunk, belépünk a műterembe, akarom mondani műtőbe . Ázsia lányát természetesen gálánsán magam elé engedem, meghajolva, öklömet a szivemre szorítva. A teremben, legnagyobb sajnálatomra, rajtunk kivül mások is vannak. Sokan. Példának okáért B. tanár úr, az orvostudományok doktora és még vagy tíz orvosnő, meg egy sereg kedvesnővér. — Szervusz, doki! — akarom üdvözölni a professzort boldogan, de a kazahsztáni táncosnő pajzánul rámpisszeg, "s mutatóujját eltakart ajkára téve, csendre int. — Várjon egy percig! — suttogja és a többiekhez siet. Jó, én várhatok. Van idom. De ha az iménti injekció jótékony hatása még tovább fokozódik. attól tartok, én mütöm meg a profeszszort. Vagy legalább megnézem a gégéjét. „Doktor úr, az ön gégéje sose fáj?", lélekben ezt a régi slágert énekelem, persze szövegét a helyzethez alakítva. Tudom, hogy most ők is rólam tárgyalnak. Központi személyiség lettem, szinte rpár zavar, nem vagyok a személyi kultusz hive, ámbár, hogy ennyi hölgy érdeklődik irántam, nem épp megvetendő, még ha fájdalmas dolog is kissé. Vígan és elfogulatlanul szemlélem őket, az aszkétikus fehér köpenyeken is átvirit ifjúságuk, csupa mostanában végzett „doktor néni", akik itt gyakorolják mesterségüket az őszhajú, de még karakán professzor, az orvostudományok doktora mellett; és a karcsú kedvesnövéreket is gátlástalanul szemügyre veszem, köztük is a legkarcsúbbat, a műtősnővért Alma Ata gyöngyét ... — „Na ki vagyok?" — teszem fel a nagy, Duba Gyula-i kérdést, persze szónokian, vagyis hangtalanul. Na, ki vagyok hogy igy az érdeklődés középpontjába kerültem ? Talán a vacak Larynx miatt? Kizárólag amiatt? Hiszen Larynx-ja, gégéje, mindenkinek van (legalábbis, amig ki nem veszik; amint hallottam B. professzor épp ezeknek a műtéteknek, tehát a gégekivételeknek a nagy specialistája!!) Vigyázat, mintha az örömóda halkulni kezdene bennem, mintha már nem is töltene el olyan nagy büszkeséggel az a központi hely, amit ebben a műteremben ezekben a percekben elfoglalok. Az imént még valami kimagasló helyet, valamiféle talapzatot kerestem, ahol valamelyik fontos versemet elszavalhatnám, hadd tudják meg, kinek a gégéjébe lesz szerencséjük bepillantani... most viszont már megelégszem azzal a karosszékkel is, amelyben a professzor nyájas arccal helyet kínál. S a gégémben is piszok nedvesség szivárog. Honnan vajon ? „ Ázsia fekete rózsája azonban észrevesz valamit és a professzor füléhez hajol. A tanár mosolyogva bólint. A karbunkulus szemű keleti angyal valahonnan ismét előkeríti injekciós tűjét és bocsánatkérő mosollyal belém döfi. Evőé! Ismét lebegek ég és föld között, mint Mohamed koporsója, az ájtatosan buzgólkodó orvoslányok és kedvesnővérek alig tudnak elkapni és a műtőasztalra fektetni. Leszíjaznak. Lekötözik a karom és a lábam. Ezen akkorát nevetek, hogy a könnyem is kicsordul: hát mit képzelnek ezek a csitri doktornők, hogy tán elszaladok innen, elszököm, dezertálok, én, a hajdani tankparancsnok? Tudom, hogy tekintetemben annyi gúny van, hogy inkább lehunyom a szemem. — Kérem, nyissa ki a száját! Jobban! Még jobban! — a professzor osztogatja ezeket a kurta parancsszavakat. Ugyan mi lehetett katona-korában, tűnődőm, de azért jókedvűen teljesítem a parancsait. Egyszer pillantok fel csupán, látom, hogy közvetlenül a fejem mellett áll, kezében hegesztöpisztoly. (Ám lehet, hogy ők másképp hívják.) A fekete tatárszemeket sehol sem látom, elmegy a kedvem a nézelődéstől. Annál is inkább, mert valami szokatlan dolog történt velem: nem tudom becsukni a számat. Jól beugrasztottál, doki, mondanám nevetve, ha tátott szájjal egyáltalán lehetne beszélni és nevetni. Most valószínűleg a hegesztőpisztolyt dugják a torkomba. Legalábbis szeretnék, úgy érzem. Érzem bizony, pedig a torkomat az imént valami folyadékkal érzéstelenítették. — Látja, doktornő — hallom a professzor hangját —, ha az emberek nem dohányoznának, elmehetnénk zabot hegyezni, nem lennének pácienseink. A professzor hirtelen kirántja torkomból a „hegesztőpisztolyt", valahova a sarokba hajítja, hallom, ahogyan koppan, és valami sokkal vastagabb és súlyosabb csövet próbál a torkomba gyömöszölni. Gyömöszölni? Ugyan! Verni, püfölni. Látom is őt, noha a szemem csukva van, amint föltűri az inge ujját, a tenyerébe köp és megragad egy öt kilós nagykalapácsot. — Hohó, professzor úr, ez a nagyapámé volt. Ez a kalapács tudniillik! Ilyen finomkodva próbálok társalogni az orvostudományok doktorával, de ő már igen dühös és úgy vág szájon a rozsdás kalapácsával, mint egy kovácslegény. A lélegzetem elakad, természetesen. — Lélegezzen, kérem, lélegezzen! — ezt egy egész nöi kórus zengi fölöttem és körülöttem. — Gezzen, gezzen, gezzen! — csicsergi egy tatár koloratúr szoprán a bal fülem mellett. Jó vicc, gondolom mosolyogva. Előbb betömik a gégémet, aztán arra kérnek, hogy lélegezzek. Azért se! Hisz most már tisztán látom a helyzetemet: egyszerű kísérleti nyúl vagyok, a professzor úr most nyilván egy tévékamerát püföl be a torkomba, amivel szépen és elegánsan lefilmezik a Larynxomat, a felvételeket pedig majd a Terde szemű tatárlány elviszi Alma Atába, s ott az egyetemen fogják tanítani: íme ilyenek az elsatnyult közép-európai gégék. Hát kérem én ehhez nem járulok hozzá! Nem lélegzem és kész! — Kész! — hallom>a professzor hangját — egészen tűrhetően viselte magát az úr. Az úr, vagyis e sorok írója, akit azért még vagy öt percig pofozgattak vissza ebbe a kutya életbe, hol gyöngéden, hol erélyesebben amolyan tatáros lánykezek. Kövesdi Károly versei PÉLDABESZÉD A GÓLYÁKRÓL Dohogják joggal jogtalanul nem az б madaraik ezek a gólyák szárnyuk kupolája alatt nem kavarog kihűlő szemük látta por visszhangtalan porladni készül ez a por s a merülésre váró országnyi lámpa fényét nem lopja vissza új Prométheusz Meri a csoda épp azért csoda hogy ismételhetetlen nem is csoda csak szakadékok magtalan ugarok közt is mindig kihajtó gyalogút mert a csoda az épülő por csodája nem szájtáti virágoké kik az égzengésben alusznak Jönnek pedig jönnek a gólyák jó Tompa Mihály föltépik illatos szemeid héját találnak tán lapuló hegedűt te tudhatod homlokod lüktető húrja érinti őket hinnéd megpörkölődnek jönnek egyre jönnek a dohos őszben hol egyek vagyunk Egyek vagyunk lassú esőkben szomorú elégiákban szárnyak és tollatlan álmok százszor kirabolt virágos rothadásban s nem riaszt zuhanó gerenda végrehajtó s hol csecsemő tejszagától árva az ajtó százszor fészket rakunk Mondják pusztulunk kifelé zuhanunk a létnek nevezett csodából de lásd csak a szerencse váltja Janusz-arcát s mutatja hátát arc helyett hát vesd el a csodát és minden maskarát ne dadogj pusztulásról költözz be élettel öld az életet S ha dohogók morgók hitetlenek költöznek pihéid alá bölcsővel cirkalmas hitvesi ággyal adj fészket minden szerelemnek te fészektelen adj édes szót a néma kivetettnek hihessen a gólya a szabad ég madara de mindenekelőtt az ő madara BETEG, BETEG DÉLUTÁN • bzeretem ezt az oszi délutánt. Eső jön, végigoson a városon, gyerekkorom halai ilyenkor hazatérnek. Szeretem, s lassan megindul az ének, mintha lassú vér szivárogna a park lenyakazott virágaiból. Az édennek nyoma sincs, elvitte a vénasszonyok nyara az utolsó riadt pókot is; világgá ment az első döbbenet Már csak az eső szava, ez a végnélküli menetelés, mintha ismeretlen, s új hadak kelnének útra, csak az ismerős dobszó a gyomorban s a villámok hiányát kereső beteg szavak. Varga Erzsébet EGYSZERCSAK SZÁRNYRA KELT Egyszeresek fogta magát és szárnyra kelt: nyárzöld tollakat hullajtva homlokomra komoly megfontolt mozdulatokkal emelkedett fölém a falum esteledett már azt hiszem mert szárnya alól sora kibújtak a csihesároa csillaaok sasként csap rám majd hirtelen gondoltam a betonhoz bújva a neonpocsolyás rossz úton de csak nézett rám szomorún csak nézett rám és hallgatott Tóth László BEJEGYZÉSEK ÉS GONDOLGOZATOK A (MEGÍRATLAN) NAPLÓ-BÓL ettkarcsú hölgy vallomása z amolettem г amulettem. étomás Földről feneketlen űrbe hull le, kereng ott időtlen időkig minden hulla. ársas űrutazás gyensúlytalanság. t-lét o(z)mikus. Summa. História? Hisztéria! Felirat Happy (rjend. Milyen címmel írta volna meg Solohov Cervantes főművét? Csendes Don Quijote. Mai költő életútja Aranyértől az Óceánig.