A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

A 290. SZÁMÚ AUSCHWITZI FOGOLY (Wietaw Kietar könyve) Kielar tizenkilenc évesen került az emberi életek millióit felfaló náci haláltáborba. Kevés fogolytársával együtt túlélte a dantei pokoljárást s a felszabadulás hozta meg számára is a szabadságot, melyben hinni tudott a legsötétebb napokban is. Mondom, a dantei pokoljárás krónikája ez a könyv s nem érdemes, nem illő, valamiféle irodalmiértékelő alapállásból beszélni róla. Gondolom, Kielar nem is pályázott effajta babérokra, amikor papírra vetette kálváriáját. Semmi szüksége rá: túl tudta élni a halált! „Az olvasót magával ragadja a szerző egyéni látásmódja" — olvasom a könyv hátsó borítóján található ajánló-szöveget. Valamenynyien hozzászoktunk már, hogy a könyvkiadók propagációs-szövegei ilyen és hasonló közhelyekkel ajánlják az olvasóknak a kiadott műveket. Szó sincs itt „egyéni látásmód"-ról a szó irodalmi vagy bármilyen más értelmében. Kielar annyira egyéni, amennyire akármelyikünk az. A helyzet az egyéni, különösen harmincöt év távlatából. Nem „látásmód" ez, hanem a személyiség megvédése a kilátástalan személytelenségben. Nem az első haláltábor-vallomás ez a könyv, ami kezembe került. Egynéhányat olvastam mar. Kielar könyvének némelyik helyzete. helyszíne egy-egy másik vallomásból már ismert számomra. Állítom, egyikünk sem látta „másképpen", legfeljebb máshonnan, más helyzetből. Erkölcsi, filozófiai, emocionális szempontból például Nyiszli Miklós, Mengele doktor kórboncnoka is éppígy ítéli meg például a II. és IV. krematórium sonderkommandójának (különleges osztag; ök szállították az elgázosított tetemeket a gázkamrákból az égetőkemencékhez, ők végezték az égetés és a hamu eltakarításának rettenetes feladatait) lázadását, amelyet az SS-nek sikerült vérbefojtanía. Valamennyi sonderost kivégezték s ök is a krematóriumok kéményén át távoztak Auschwitzböl. Rettenetes, véres rémálom az egészl Hullahegyek, kínzások, a kannibalizmushoz vezető éhség. Szadizmus lépten-nyomon. „... mikor ér véget ez a lidércnyomás? (...) Segit itt valamit az ima?... Hiszen az ellenség is imádkozik ..." — olvassuk Kielar krónikájának 192. oldalán. Vigyázat: a fasizmus őrülete nem veszett ki teljesen! Szinte hetente olvasunk, hallunk például a Német Szövetségi Köztársaság vagy Olaszország területén nyilvánosan „tevékenykedő" újfasiszta bandákról, szervezetekről. Nem, ez már csak afféle silány „nosztalgia" lehet, mondja valaki. Lehet... Gondoljuk csak meg, milyen banális és ártatlan játék volt az is, ahogy Hitler kezdte „nagy hódítását". Vagy a kambodzsai Pol Pot rezsimjének rémtettei nem most, „tegnap" estek meg? Husángokkal verték agyon a tanítókat, mérnököket. A világ „szeme láttára". Szülök és pedagógusok figyelmébe ajánlom elsősorban ezt a könyvet; minden fiatalnak el kellene olvasnia, a szemforgató érzékenyeknek is! E krónikából, a történelem száraz fényeinek ismerete mellett tanulják meg, tudják meg. mi volt a „hétköznapi fasizmus". A kötet a Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelent meg, 1981-ben. Könyvesboltjainkban is kapható, akárcsak a másik hasonló témájú könyv, Kroó László: Bölcsöm, koporsóm Buchenwald. Mindkét túlélőnek évtizedekre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán vallani tudjon az emberi faj egyetemes történelmének e rettenetes szégyenfoltjáról. Kiss Péntek József (Vidám kórházi napló) Blaszfémia — mondhatja erre valamelyik kedves olvasóm: kórházból, ahol az uralkodó közérzet mégiscsak a szomorúság, a letargia, kábultság, ernyedtség, gyakran a kétségbeesés, mindebből épp a vidámságot kiemelni: blaszfémia, szentségtörés, kelekótyaság. Érre én csak azt mondom, hogy a kedves olvasó szerencsés ember, nem feküdt még hónapokon át a kórházban, mert egyébként ő maga is tudná, hogy a klórszagú kórtermekben és a hátborzongatóan tiszta kórházi folyosókon, ahol bizony a halál is elég gyakran kószái, a vidámság, a derű is megtűrt, sőt szívesen lótott vendég. Ha rajtam múlna ...! De nem múlik rajtam, éppen ezért térjünk a tárgyra! GÉGETÜKRÖZÉS Akárcsak a legtöbb ember, én sem élek hiúságok nélkül, tükörbe is nézek, legalább naponta egyszer borotválkozás közben, de most őszintén és pirulva azt is bevallom, néztem én már két tükör segítségével hátulról a tarkómat is, mert azt olvastam valahol, hogy a koponyafal hátsó dudorai különleges szellemi képességekre engednek következtetni (akárcsak a homlokdudorok). Napóleon, Beethoven koponyájának hátulsó falán is voltak holmi zseniális kidudorodások, így hát mint mondottam egy ihletett pillanatomban, dupla tükörrel keresni kezdtem a saját koponyadudoraimat. Nem találtam őket, de nem is ez a lényeges. Csak azt akarom mondani, bármennyire hiú ember vagyok is, az még nem fordult meg a fejemben, hogy a gégémet tükörben nézegessem, egészen pontosan; eddig elég felületes ember voltam, egyáltalán nem érdekeltek a „bensőségeim". Mea culpa. Mea culpa, bizony. Mert mindennek megvan az ára. Nemtörődömségem miatt a gégém (Larynx) megsértődött, mint valami elhanyagolt szépasszony, és ... nyűgösködni kezdett. Azaz: fájni. Mintha olvasta volna Illyés Gyula versét: „Fájok, tehát vagyok" ... Tehát hirtelen és váratlanul megtudtam, hogy gégém (Larynx) is van. S bármilyen szépen hangzik is a tudományos neve, nem sok örömöm telt benne. Mert miért fáj vajon? Ezt egyelőre B. tanár úr, a gégekórház igazgatója sem tudta, pedig ő a tudományok doktora. Többször is benézett a torkomba, holmi kerekded tükröket nyomkodott belé és méltatlankodva ingatta jobbra-balra galambősz fejét, aztán csak ennyit mondott: — Holnapra majd mélyebben megyünk. Éjfél után már semmit se egyen és kérjen a nővértől altatót! A tanár úr nagyon komoly ember, de most rám mosolygott. Három napja vagyok itt, már többször is megvizsgált, de addig még egy halvány mosolyt sem láttam az ajkán. Most akkor ez mit jelent? Kértem altatót, de nem vettem be rögtön, hanem elvonultam cigarettázni a vécébe. (Egyébként mindenki itt cigarettázik.) Át kellett gondolnom a dolgokat. Mert mi az, hogy holnap majd mélyebbre megyünk? Milyen mélyre? Hiszen az eddigi vizsgálatoknál Í6 azt hittem, hogy ha még egy másodperccel tovább tart, mentem megfulladok. S mivel megyünk még mélyebbre: fúróval? Egyébként mit képzel ez a professzor: úgy kotorászhat a torkomban, mint valami kabátzsebben? A kedvesnövér az ötödik cigaretta után talált rám. Keresett-e vajon? Karonfog, az ágyamhoz vezet, lenyeleti velem az altatót, kedvesen megsimogat. Gyöngédsége, amilyen jólesik, olyan ijesztő: mi vár rám holnap, te nagyég? Szerencsére gyorsan elalszom. Arra ébredek, hogy égnek a kórterem lámpái, mind a négy úgy világit, majd megvakulok. A betegek ülnek ágyaikon és felém mutogatnak, de közben az ajtó felé néznek. „Tam ten pán!" (amott, az az úr) — mondogatják fojtott hangon. Irgalmatlanul kábult vagyok, nem értem az egészet. Aztán az ajtóra pillantok. Az ajtóban hófehér köpenyben, fején hetyke fityulával, fehér álarcban, úgy hogy csak a homloka és a szeme látszik, magas, karcsú nővér emel a magasba egy injekciós fecskendőt. Különös jelenség: ívelt szemöl Joke, szembogara koromfekete, a szeme ferde vágású, a pofacsontja széles. Egy pillanatig tétovázik, aztán elindul felém. — Forduljon meg kérem! — hallom tompa hangját az álarc mögül, de csak nézem öt, mint akit megbűvöltek. Betegtársaim buzgón mutogatják, hogyan kell megfordulnom, sőt egyikük odajön hozzám s megpróbál hasra fordítani. Hohó, ebből nem esztek! Minden kábaságom ellenére úgy pattanok ki az ágyból mint egy tengerész-gyalogos. — Csak nem fél? — kérdi a karcsú merénylő és ázsiai vágású szeme gunyoros vonallá szűkül, söt még a kuncogását is hallani vélem az álarc alól. — Mi az ördög ez? — mutatok kérdőn az injekciós tűre.