A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-14 / 46. szám

Az az eszmerendszer, amelyet a filozófiatörténet a német idealista filozófia cim alatt tárgyal — vitathatatlanul a legmélyebb és a legmaradandóbb hatással volt a későbbi korok (a 19. és a 20. század) bölcselőire. Két reprezentatív alakjának — az alapozó Immanuel Kant-nak (1724—1804) és a betetőző Georg Wilhelm Friedrich Hegel-nek (1770—1831) — számtalan követője és legalább annyi iskolája támadt; de még azok is, akik valamilyen okból szembe helyezkedtek velük — az irracionalisták vagy a pozitivisták például — kénytelenek elismerni, hogy sokat tanultak tőlük. S aki csak egy kissé is járatos a filozófiatörténetben, az bizonyára jól tudja azt, hogy a marxista filozófia egyik forrása éppen a német idealista filozófia, mindenekelőtt pedig a most 150 esztendeje — 1831. november 14-én — meghalt Hegel életműve volt. Hegel 1770. augusztus 27-én született Stuttgartban. Apja hivatalnok volt, a jobbmódúak fajtájából, s így a gyermek Hegel neveltetése-iskoláztatása nem ütközött különösebb nehézségekbe. A stuttgarti gimnáziumban az antik kultúra szeretetére tanították; aligha akadt filozófus, aki annyira ismerte volna az ókori görög és latin szerzőket: a drámaírókat, történészeket és filozófusokat, mint Hegel. Később — az 1790-es években — ez az „antik-rajongás" művekben is megnyilvánult nála, de aki most filozófiai vagy irodalomtörténeti munkákra gondol, az bizony alaposan csalódna: Hegel szellemi tevékenységének nyitányát azok a vallási témájú müvei jelentik, amelyekről rendszerint keveset írnak, bár akkori politikai magatartásának és nézeteinek hű tükörképét adják. A teológiával való kacérkodás nem véletlen: a tübingeni egyetemen filozófiát és teológiát tanult, s ki tudja, ha nem következnek be a franciaországi események talán még egy derék lelkipásztor is lehetett volna belőle. De nem lett az, s hamarosan a teológiai kérdések iránt is közömbössé vált, mert a kor politikai eseményei végérvényesen a társadalom és a filozófia problémáira irányították a figyelmét. Hegel pályafutásának és eszmevilágának alakulása szinte függvénye volt a német burzsoázia magatartásának és a történelmi eseményeknek: radikálisnak indult, mint sokan akkoriban, politikai reformokról álmodozott s nagy tisztelője volt Napóleonnak, akinek hivatalos lapját, a Moniteur-t példaképül választotta rövidéletű újságírói ténykedése idején a Bamberger Zeitung szerkesztőségében (1806). Később, ahogy egyre jobban megerősödik a reakció és egyre képmutatóbbá válik a német polgárság, úgy lesz Hegel is mind jobban konzervatívabbá és reakciósabbá politikai nézeteiben, s a kor ellentmondásai filozófiájában is maradandó nyomokat hagynak. Első nagyformátumú filozófiai müvét, A szellem fenomenológiáját a franciák által zaklatott Jénában írta 1806-ban, s csoda, hogy a zűrzavarban el nem hányódott a kéziratköteg. A szellem fenomenológiája egyike azon keveseknek, amelyeket Hegel saját maga rendezett HEOEL sajtó alá; több nagy művét előadásaihoz készült jegyzetei alapján, illetve — s ez a rosszabb — a hallgatóknak az előadásokon készített feljegyzései nyomán állították össze, utólag. (Pl.: Előadások a filozófia történetéről. Esztétikai előadások. Történetfilozófiai előadások.) A szellem fenomenológiája lényegében mindazt tartalmazza, amit a marxizmus klasszikusai Hegel életmüvében fontosnak tartottak: a dialektikát, a történetiséget és az elidegenülés kategóriáját. Marx mutat rá — a Gazdasági-filozófiai kéziratokban —, hogy Hegel, jóllehet idealista formában „felfogja a munka lényegét" és az emberiség történelmét az ember „saját munkája eredményeként" értelmezi. A dialektika legfontosabb elveit Hegel fogalmazta meg úgy, hogy a marxistáknak szinte egyebet sem kellett tenniök vele, mint a talpára állítani, tehát a materializmus szolgálatába állítani. Mert Hegel következetesen idealista filozófus volt és maradt, s ebből a tényből fakadnak fogyatékosságai és ellentmondásai is. Az abszolút szellemet tekintette a mindenség alapjának, s ennek az abszolút szellemnek az önmaga megismerésére irányuló törekvése az, amit mi — dialektikus materialista alapon természetesen — a világ fejlődésének nevezünk. Az abszolút eszme (vagy más, Hegel által is használt kifejezésekkel élve: „világész", „világszellem") elidegenül önmagától és létrehozza a természetet, amelynek dialektikus mozgását figyelve önmagával ismerkedik, s végül ismét visszatér önmagához, hogy az emberi tudat és tevékenység különböző formáit vizsgálva elérkezzen a végcélhoz: önmagához. Hegel szerint minden helyzet és minden képzet a „dialektikus mozgás" formájában fejlődik, tehát kitermeli a maga ellentétét, hogy aztán azzal egyesülve egy magasabb szinten megújuljon (a tézis-antitézis-szintézis láncolata), s ez újra és újra ismétlődik. A társadalom sem kivétel ez alól, mert hiszen a dialektika törvényszerűségei az abszolút eszme minden megnyilvánulására érvényesek. A Marx előtti dialektika-szemlélet csúcsát kétségtelenül Hegel 1812—1816 között irt műve A logika tudománya jelenti; itt olvasható mindaz, ami Hegelben a leginkább eredeti, s ami a materialisták számára a legrokonszenvesebb, még ha objektív idealista tálalásban is. A későbbi esztendők Hegelje, a berlini egyetem ünnepelt professzora már egyre merevebben és egyre konzervatívabban gondolkodott, s ebben, ha belegondolunk nincs semmi meglepő. Hegel, akárcsak a korabeli német burzsoázia egy pillanatra megigéződött a francia forradalom eszméitől, de miután győzött a reakció, s a Szent Szövetség birtokba vette majdnem egész Európát, hü alattvalóhoz illón a monarchia támaszává lett. Az már nem rajta múlott, hogy munkássága mindezek ellenére az egyik legforradalmibb eszmerendszer — a marxista filozófia — kibontakozásához készítette elö a talajt. (lacza) TISZTELGŐ EMLÉKEZÉS Határozottan figyelemre méltónak számít a CSEMADOK KB népművelési osztályának Rozsnyón (Rozöava) szervezett kétnapos értekezlete a Sarló kongresszusának 50. évfordulója alkalmából. Már az első napon elhangzottak a minden tekintetben tudást, ismeretet gyarapító, látókört tágító előadások, miután dr. György István, a CSEMADOK KB vezető titkára megnyitotta és méltatta a Sarlókongresszusára emlékeztető kétnapos értekezlet jelentőségét. Dr. Turczel Lajos, a Bratislavai Komensky Egyetem magyar tanszékének tanára A szlovákiai magyar értelmiség a CSKP oldalán címmel tartott gondolatébresztő előadást Szólt azokról a hatásokról, amelyek az államfordulat után a kisebbségi sorba került magyarokat érték, elsősorban a prágai és brünni egyetemen tanuló fiatalokat, de a csehországi laktanyákba bevonultatott katonákat is. Ezzel kapcsolatban megállapította, hogy a „cseh környezetben szerzett élmények jelentős mértékben hozzájárultak azokhoz a demokratizálódási törekvésekhez, amelyeket a kisebbségi társadalomban a Győry Dezső által »újarcú magyaroknak<r nevezett haladó értelmiségi fiatalok bontakoztattak ki. Turczel Lajos kitért arra is, hogy a magyarlakta területek Szlovákiában a CSKP fő támaszát képezték, a kommunista pártban való szervezettsége a II. kongresszus jelentése szerint 5,40 %-os, s a köztársaságban a magyarságnak 5,5 %-os az összlakossághoz viszonyított aránya. Nagyon is érthető tehát a kommunista mozgalom erös hatása az értelmiségi magyar fiatalokra, azok között is főképpen a Sark) legöntudatosabb fiataljaira. Nem véletlen, a dél-szlovákiai sivár szociális helyzettel, a munkásmozgalom erősödésével magyarázható, hogy a Sarló 1931 szeptemberében megtartott kongresszusán megtörtént a csatlakozás a kommunista mozgalomhoz. Turczel részletesen foglalkozott ennek a történelmi fontosságú eseménynek az előzményével, a Duna-menti népek barátsága szükségszerűségének a Sarló általi felismerésével, a Csehszlovákiában élő nemzetek és nemzetiségek kölcsönös közeledését és megbecsülését szorgalmazó mozgalmakkal, az ilyen szellemben meghirdetett programokkal. „Sajnos — mondja Turczel —, a csatlakozást csak a szervezet radikális magja tette magáévá; a nagyobbára szimpatizánsokból, útitársakból álló derékhad leszakadt, s ennek következtében a Sarló 1933 táján szétesett" A Sarló-hagyományokat később, a harmincas évek második felében a népfrontos Magyar Fiatalok Szövetségének kommunista egyetemistákból álló Táncsics Köre élesztette fel. Akkor már Balogh Edgárt, a Sarló legképzettebb, kitűnő tollú vezetőjét mint veszélyes elemet kiutasították Csehszlovákiából. Turczel hosszan elemzi a Sarló vezetőinek programját, a mozgalomnak a polgári demokráciában betöltött szerepét hatását a fiatalokra, a magyarországi és az erdélyi ifjúsági mozgalmakra, kapcsolatát a cseh és a szlovák egyetemi ifjúság haladó mozgalmaival. Kiemeli, hogy a Sarlónak a munkásmozgalomhoz kapcsolódó és a Duna menti népek közeledését és megbékélését segítő munkáját nagyra értékelte Móricz Zsigmond, a cseh Zdenék Nejedfy és Július Fucík. Fábry Zoltán is segítette kritikáival a Sarló fejlődését, elvileg megalapozott törekvéseit. Dr. Fónod Zoltán, a Madách Könyv- és Lapkiadó főszerkesztője az első köztársaság ismert kultúrpolitikai folyóiratára irányította a figyelmet. Jó érzékkel és társadalmi hátteret rajzoló körültekintéssel határozta meg az 1931 márciusában induló Az Út szerepét jelentőségét az éleződő osztályharcban, a fasizmus elleni egységfront idején. Előadásából megtudtuk, hogy a folyóiratot elsőként a szlovák szocialista értelmiség lapja, a DAV köszöntötte. A cseh Tvorba szintén üdvözölte a harc mezejére lépő testvérlapot. A folyóirat indulásához Fábry Zoltán adta az útravalót az elnyomott és kizsákmányolt dolgozó milliók nevében. Fónod Zoltán nagyszerű elemzést adott arról, mennyire segítette a munkásmozgalom ügyét ez a kommunista sajtóorgánum. Szerkesztője a már ismert és kitűnő tollú kritikus, Fábry Zoltán. Egyik legfőbb munkatárs a már ekkor írásaiból is jóI ismert Balogh Edgár. A folyóirat nem sokáig élt. Életére tört a burzsoázia ellene- indított hajszája, s az állandó pénzhiány. A népfrontos Magyar Napban folytatódott munkája. Fónod igen gondosan ismerteti Az Út szerkesztési eNeit, a folyóiratban közölt fontosabb írásokat, a politikai feladatok teljesítését, a munkanélküliségről. a kosúti sortűzről szóló beszámolókat, a szerkesztőknek és a folyóirat irányítóinak azt a felismerését, hogy a Szovjetunióval áll vagy bukik a világproletariátus harca, győzelme, jövője! 1933-tól a fasizmus egyre fenyegetőbb veszélyt jelentett, s a reagálás jól nyomon követhető Az Utat szerkesztő Fábry Zoltán Írásaiban. A Sarlóról Az Út hasábjain folytatott vitáról is szól Fónod Zoltán. Balogh Edgárt idézi, aki „Kibontakozik a sarlósok mozgalma" című írásában egyértelműen mondja: "A kongresszus nem újarcú magyarokat, hanem szocialista értelmiséget produkált a magyar dolgozók osztályharca számára. Fónod, miközben Az Út munkáját elemzi, állandóan utal eleven, igazán testvéri kapcsolatára a DA V-val és a Tvorbával, ezzel is hangsúlyozva, hogy Az Út nem perifériára szoruló folyóirat volt, hanem országos haladó törekvésekhez kapcsolódott A rozsnyói országos értekezlet délutáni előadását is érdeklődéssel várta a hallgatóság. Nagyidai Ernőnek, a Sarló vezetői egyikének, egy ideig a Balogh Edgárt helyettesítő Sarlóvezetőnek a visszaemlékezésében nem is csalódottsenki. Érdekes volt. ahogy felelevenítette a Sarló kapcsolódását a csehszlovákiai haladó mozgalmakhoz, ahogy őszintén feltárta a kétségtelen eredmények mellett a problémákat is. A három előadásból élesen kirajzolódott egy korszak haladó mozgalma, Fábry Zoltánnak. Balogh Edgárnak és másoknak nagyszerű munkája. Ennek a korszaknak a megértéséhez sorolhatjuk Gedai Sándornak a dr. Nagyidai Ernő előadásához kapcsolódó, személyes élményekből merítő korreferátumát is. A kétnapos országos értekezlet haszna és tanulsága kétségtelen, csak üdvözölhetjük a CSEMADOK Központi Bizottságának újabb jelentős akcióját Másnap az értekezlet záróakkordjaként dr. Csizmadia Dezső ismertette a CSKP megalakulása 60. évfordulójának tiszteletére hirdetett pályázati felhívás eredményeit. MÁCS JÓZSEF 14