A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-14 / 46. szám

Akitüntetésekkel, az emberi élet kerek évfordulóival többnyire nemcsak érem, oklevél, meleghangú gratuláció, de interjú is jár. Különösen annak, aki művészi munkájával érdemelte ki az elismerést, a népszerűséget. A hazai magyar színházi élet eredeti tehetségű rendezöegyénisége: Konrád József érdemes művész ezekben a napokban ünnepelte hatvanadik születésnapját. Természetesen, az újságíró is először gratulál, aztán a mindkét fél számára többé-kevésbé kötelező séma szerint riportalanyként is megpróbálja öt vallomásra birni. Ö ellenben nem szabadkozik, nem szerénykedik, hanem készséggel, szabatosan válaszol kérdéseimre; szinte minden mondata azt bizonyítja, hogy nem csupán színpadi mondandóit, de feleleteit is csillapíthatatlan munkakészség és fontos közölnivalók feszítik. — E kerek jubileum kapcsán vajon mi jut eszébe Konrád Józsefnek, ha saját születésnapja kapcsán egyben a MA TESZ létrejöttének közelgő harmincadik ' évfordulójára is gondol? — Őszintén szólva, pusztán a születésnapom ürügyén nemigen jut eszembe semmi különös, vagy úgy is mondhatnám, hogy semmi lényegesnek, esetleg hangzatosnak tűnő és évtizedes tapasztalatokra utaló kijelentés. Már csupán azért sem, mert egyszerűen nem vagyok a visszapillantó számvetések embere .. . Valahogy úgy érzem, hogy a szinház sajátos világában nem a vissza-viszszapillantgatás a fontos, az ilyesmi legföljebb a színháztörténészek számára jelenthet kisebb-nagyobb izgalmat. Akik azonban a szinház belső életében, az előadások, a próbák és a különféle művészi törekvések állandó feszültségében élnek, azok számára mindig a jelen, de még ennél is jobban a jövő az érdekes. így hát többnyire jelenleg is azok a teendők foglalkoztatnak, amelyeket szinte napirendszerüen rónak ránk a hazai magyar játékszín ügyének, folyamatos fejlődésének gondjai. Például az, hogy napról napra jobban, öntudatosabban s felelősségteljesebben végezzük munkánkat; hogy a sokrétű közönségigény elvárásainak és az egyre elmélyültebb művészi munka feltételeinek megfelelően alakuljanak terveink meg elképzeléseink; hogy mind Komáromban, mind Kassán véglegesen kialakult és az egész társulat adottságaihoz mérhető profilról beszélhessünk. Leglényegesebb feladatunknak pedig azt tartom, hogy a MATESZ a hazai magyar közönséghez, s ennek keretében a társadalom valamennyi rétegéhez szóljon, hiszen a színháznak ősidők óta egyszerre kell szólnia korához és közönségéhez. Sajátos fintora a színházművészetnek, hogy legyen ez bármennyire ősi teátrumi törvény, mégis egyben a korszerű színház alapkövetelménye is. — A Magyar Területi Színház játékrendjében. a színházvezetés szemléletében, véleménye szerint, miként kell érvényesülniük ezeknek a szempontoknak? — Elsődleges célként a klasszikus hagyomány ápolásának kötelességét említem, és szükségesnek látom, hogy ezt majd az utódaim is fontos feladatnak tartsák. Igaz, a múltban már mind a magyar irodalom, mind a világirodalom klasszikusainak számos darabját műsorra tűztük, ám távolról sem merítettük még ki mindazokat a lehetőségeket, amelyek adaptációk vagy eredeti művek formájában rendelkezésünkre állnak. Úgy érzem, közönségünk körében épp ezekkel a darabokkal értünk el emlékezetes sikereket, hiszen ezekre az előadásokra valóban nagy számban járt és jár a publikum, így a szüntelen tájolás emberpróbáló körülményeit vállaló színészeink számára is ezekből a produkciókból származott a legtöbb öröm. E bemu tatókkal a közönség érthető romantika-igényét próbáltuk kielégíteni, s ez irányú szándékunkat előadásainkban sem tagadtuk meg, amit elért sikereink legvalószínűbb forrásának tartok. De azért adósságot is lehetne még törlesztenünk bőven, elvégre — csupán a magyar irodalmat említve — nem játszottunk például Németh Lászlót, s Illyés Gyulának is vannak darabjai a színházunkban bemutatottakon kívül, amelyek nyilván jó szolgálatot tennének társulatunknak. Sajnos, egyelőre a magyar irodalomnak a két világháború között született drámai és színpadra alkalmazható prózai müvei közül szintén vajmi keveset játszottunk el, amit ugyancsak komoly mulasztásnak tartok. — Az imént elsődleges célkitűzést említett. . Eszerint talán további szeminknek kölcsönös együttműködését. Mondhatnám úgy is; mühelyszerübbé! — Miben látja a társulatépítés további feladatait? — Magam abból indulok ki, hogy a szinház legfontosabb szereplője a színész. Ö valósítja meg a drámát a színpadon, az ő alakításainak emlékét őrzi a néző. A rendezőnek az a feladata, hogy a lehető legjobb formáját „hozassa" a színésszel. A színésznevelés és a tudatos célokat követő társulatépités ezért sokkal több, mint a színészek szerződtetése vagy a fiatal tehetségek fölfedezése. Ez a munka olyan folyamatot jelent, ami rendkívül nagy körültekintést igényel, s egyben annak tudomásulvételét, hogy gyakorta csupán évek múltán kamatoztathatunk most megnyert tehetséget. Színházunk sajátos viszonyai között mindemellett arra is Konrád Józseffel • a MATESZ-nak klasszikus szerzőkkel szembeni kötelességéről • a társulatépítés múltban elkövetett mulasztásairól pontokat is fölemlíthetne az aktuális teendők sorából! — Igen. Lényeges gondnak tartom például a csehszlovákiai magyar drámairodalom minden eddiginél erőteljesebb fölkarolását. Persze, ezzel egyetlen pillanatig sem akarom kisebbíteni a MATESZ korábbi érdemeit és eredményeit, hiszen jóformán kihagyás nélkül, szinte az összes évadban bemutattunk hazai magyar szerzők tollából származó színdarabokat is. Másrészt azonban látni kell, hogy ez, önmagában, jobbára csak a mennyiségi szempontokra utaló megállapítás. A színpadra kerülő darabok minőségi színvonalát, művészi érettségét tekintve bizony rengeteg még a tennivalónk, ami viszont nemcsak színházunk igyekezetétől, hanem sokkal inkább drámaíróink rátermettségétől függ. Attól, hogy milyen szinten lesznek képesek a dráma nyelvén is megfogalmazni gondolataikat az életről, sorsunkról, társadalmunk időszerű problémáiról. Szerintem a kilátások kecsegtetőek. A közelmúltban ugyanis mind a Népművelési Intézet, mind a bratislavai rádió magyar szerkesztősége által kiirt drámaírói pályázat zsűrijében helyet kaptam, ahol újra meggyőződhettem arról, hogy a hazai magyar szerzők jó, élvezetes párbeszédeket tudnak írni és a témáik is érdekesek, elevenek. A lényeges most csak az, hogy szívós és céltudatos dramaturgiai munkával még közvetlenebbé, még intenzivebbé tegyük színházunknak, illetve szerző• a hazai magyar drámairodalom támogatásának fontosságáról • egyéni rendezői stílusáról és a közösségi színház sajátosságairól figyelni kell, ki hogyan epíthetö be az állandó tájolással lekötött társulat hétköznapjaiba, ismerni kell a pályánlévö színészek adottságait és a gimnáziumok végzős növendékeinek, illetve az országos amatör szemlék tehetségkínálatát. Csak igy érhető el, hogy a tarsulatban tobb művészi generáció legyen jelen; hogy a folyamatos fiatalítás ne gyengítse, hanem éppen ellenkezőleg: erősítse a társulatot. — Ez így szépen, bíztatóan hangzik. A valóságban azonban a MATESZ kis híján harminc esztendős fennállása ellenére, alig-alig rendelkezik diplomás színésszel vagy rendezővel. Joggal merül föl a kérdés: hol van hát az idősebbek odaadó lelkesedését pótló új gárda ? — Kétségtelen, hogy ebben a tekintetben rögtön a színház indulását követő időszakban komoly mulasztások történtek, a MATESZ akkori vezetői nem tartották fontosnak, hogy Bratislavában, Prágában vagy Budapesten biztosítsák számunkra a továbbtanulás lehetőségét. Ez az oka annak, hogy a főiskolai szintű hazai magyar színészképzés csak a hatvanas évek elején tudott kibontakozni, és ma már egy kerek tucatnál is több diplomás művészünk lenne, ha a nálunk induló Beke Sándor, Thirring Viola, Sunyovszky Szilvia, Gálán Géza, Németh Ica s mások ma is itt lennének színházunkban. — Szakállas téma, de azért mégis hadd kérdezzem meg: ezek a fiatalok, akik tulajdonképpen a színház új törekvéseinek kovászai lehettek volna, miért hagyták cserben a MATESZ-t? — Ennek okát csak egyvalamiben látom. Éspedig abban, hogy aki ezt a munkát nem tudja hivatásszerűen vállalni és szolgálatként végezni, az előbb-utóbb megválik tőlünk. Tény, hogy az átlagosnál nehezebb körülmények között dolgozunk, ám ez még nem elég indok ahhoz, hogy valaki, aki lényegében erre tette életét, mindenben csak a hibákat lássa s időnap előtt megfutamodjon. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy nemcsak a folyamatos utazgatás fordítja el tőlünk a fiatalokat, de az is, hogy nálunk alig akad filmezési vagy tévészereplési lehetőség és a rádió sem kényezteti túlságosan színészeinket. — Ellenvetésképpen fölmerülhet annak gondolata, hogy a MA TESZ-tól megvált művészek többsége lényegében ennek tudatában ment főiskolára . . . — Igen, csakhogy az ott eltöltött évek megcsillantottak előttük egyéb lehetőségeket is. És sajnos az sincs senkinek a homlokára írva, hogy a színháznak tett ígérete mennyire őszinte, mennyire tartós. Ebben a tekintetben egyszerűen nincsenek garanciáink. — Ezek a körülmények mennyiben gátolják a szinház két társulatának napi munkáját, mennyiben teszik bonyolultabbá az egyre fokozódó művészi igények kielégítését? — Vitathatatlan, hogy a főiskola minőséget, gondolkodási szinvonalat, szellemiséget, mesterségbeli tudást jelent. Színházunkban mindezt jobbára nekünk kell a színészek tudatába oltani, ezért a színésznevelés és a társulatépítés gondjainak zöme a színházvezetésre és a rendezőkre hárul. Másrészt azonban azt is el kell mondani, hogy a színész legfontosabb eszköze minden esetben a rátermettség, a fantázia és a tehetség, így a vérbeli talentumot akár tíz diploma sem tudja pótolni. — Az egész társulat összetétele, jelenlegi helyzete elsősorban a közösségi színjátszás lehetőségeit sejteti. Konrád József vajon mennyire érzi sajátjának ezt e stílust? — Valóban a közösségi színház az eszményem. Színészi játék, rendezői stílus es színházi törekvések tekintetében egyaránt. Meggyőződésem szerint az a szinház izgalmas igazán, amely egy nagyobb vagy kisebb közösség életének tükrévé vagy egy közérdekű probléma fölvetésének eszközévé válhat; amely képes átfogni egy közösség kisebbnagyobb létproblémáit. Színészi játék s rendezés dolgában a nyitottság, az intenzívebb hatás híve vagyok, mert az a célom, hogy minden előadás gondolati mondanivalójában és formájában egyaránt nyomot hagyjon a közönségben. Az én feladatom felmutatni a szerzői gondolatot és a darab társadalmi üzenetét, színészeimtől pedig azt várom el, hogy alakításaikban dinamika legyen, hogy ne veszítsék el egyéniségüket s játékukban ott érződjék a szerepről alkotott véleményük is. — Van önállóan megfogalmazható rendezői mondanivalója ? — Ez darabról darabra változik. Inkább rendezői hitvallásom van, hiszen a színház gyakorlati pálya, és gyakorlatát mindenki önmaga alakítja ki. Én a magam megszabta irányba haladok. Az esetleges tévedés nem bűn és nem szégyen, de a megrögzött hivatástudat nélkül a szinházcsinálás sem ér semmit. MIKLÓSI PETER Fotó: Prandl Sándor 15