A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-14 / 46. szám

Mielőtt beléptem volna a kapun az jutott eszembe, hogy néhány évvel ezelőtt ahol most a széles, csúnyaformájú emeletes ház morcoskodik a félhomályban, mögötte pedig a szép korát élő szőlő potyogtatja fonnyadt levelét, — cirkot, termeltem. Sokat beszélgettem akkoriban a gondnokkal, hiszen ha úgy vesszük, szomszédok voltunk. Néha átkiabáltunk egymásnak a bozót mögé, a hangszín és erőssége jelezte, hogy dolgozott-e a másik, vagy csak a madarakat leste a sűrű cserje közt. — Észrevette már, hogy sok itt az ökörszem? — kérdezte egy alkalommal. — Igen, a legkisebb énekes madarunk, és nagyon félénk jószág — bölcselkedtem. — Önző franc — mordult vissza az öreg, — minden társát elmarja maga mellől, mintha emberektől leste volna el ezt a ronda természetét. — Megvan a maga körzete — magyaráztam. Az őr erre csak krátyogott, talán köpött is, és csak annyit mondott: — Ne lopjuk a napot, még ma sok betont kell megkevernem, mindenszentek pedig közeleg. Már ritkán járok errefelé. A régi köztelkeket. a volt cirokföldeket is, csak évente egyszer látom közelről, halottak napján. Mindig megcsodálom az egymás mellé állított gazdátlan márványköveket. Megpróbálom kisilabizálni elkopott betűiket, nehezen olvashatók. A kövek olyanok mint a pirospozsgás öregemberek arca, a sima felületet cikcakkos erek hálózzák tele. Csapott vállukkal olyanok, mint derékig elásott emberek. Akad közöttük szívalakú is. Az alkonyatban szaporodnak az érkezők. Elsőként jönnek a nagyszülők meg az unoka. Az arcok ismerősek, inkább csak az öregeké, akik nem is régen még olyanok voltak mint ma én, de már hajlottak, csoszogók, botladozók és alig hallhatóan sokat jajgatnak. A kimondatlan sóhajokból azt éreztetik, mintha kívánkoznának az elmúltak közé, pedig nem igaz. Igenis szeretnek élni, éppen úgy mint a fiatalok, csak a mondanivalójuk kevesebb és más. így az alkalomnak és a helynek megfelelően övék az igazi áhítat. Némelyik meditál, mások imádkoznak vagy a szomszéddal váltanak szót, közben dirigálják a gyerekeket, melyik gyertya hová kerüljön, hányat tegyenek az ük- és dédszülők, a fiatalon elhúnyt nagynénik sírjára és a testvérkéére, aki ha élne ... — s a szemük sarka ilyenkor megcsillan a piros fényben. A rengeteg apró láng szinte nappali fényt derít, odacsalja az álmából fölvert gerlét és verebet. A gyerekek nemsokba veszik a gyász napját és felvisítanak a rémülten csapdosó madarak láttán. Most, e sejtelmes fényben látom mekkora ez a terület. Sok száz év óta ide költöztetik az élők az elhunytakat. Eleinte gyakran eljönnek hozzájuk látogatóba, aztán egyre ritkábban, míg végül marad a gyertyaégetés napja. Hol halványabb, hol hófehér, máskor meg sötétbarna az este, attól függ mennyire volt kegyes az időjárás, meddig késleltette az ősz a fagyot. Feltűnt, hogy nincs ebben a falunyi kertben egyetlen kripta sem. A sírok közt sűrűn előtolakodik az ecetfa, hosszú sávokban választja el egymástól a korhadt keresztekkel, meg a dülöngő kőlapokkal jelölt és drága műkövekkel büszkélkedő parcellákat. Mintha három nemzedék között húzna határt az élni kívánó természet, pedig fellelhető itt akár tíz generáció nyoma is. Bevilágítja a fölöttük tespedő teret évente egyszer az örök világosság földi mása. Évről évre összegyűlik a rokonság, csendben mormognak, szórják a tökmaghéjat, mintha az emlékező kegyelet elmaradhatatlan kelléke lenne. Marokból marokba csorgatják az olajos magvakat. így kínálgatják a jó ismerősöket. A rágogatók közt kevés szó esik az elmúlásról. Minek? Korai lenne még. Bár sosem lehet tudni. Most egyenként szállingóznak a földbe az emberek, mint a novemberi hó. A sírásó ha régi nyugvóhelyet bolygat, kiszedegeti egyenként a foszló csontokat. Halomba rakja míg elkészíti a sírgödröt, majd visszahelyezi őket, s föléjük fekteti az újonnan érkezőket. Mindez lassú kegyelettel folyik. Megsimítom a koponyámat. Miféle erő mozdítja karom? Nézem a porladó csontokat, mint a zsurló elhalt gyökerei, olyanok. Majd talán engem is kikapar valaki, hogy fölém fektesse késői utódomat. Sosem kívántam látni a halottakat. Egyszer mégis nekem kellett egy hozzátartozómat megmosnom, felöltöztetnem és örök ágyba fektetnem. Az állát kendővel kötöttem fel, olyan lett mint akinek a foga fáj, s nem gondoltam egy pillanatig sem arra, hogy irtózom tőle. A sírásó — akinek ötven koronát adtam pálinkára — segített, mert nem akadt más segítség a kényesidegzetű rokonok között. Rengeteg itt a növény, gyökereik a halottakat ölelik. A temetőárokban a fűzfák alatt egyszer hóvirágot leltem. A réten, amit a sírásó kaszál, ősszel nyílott a kikerics. De az valahol másutt, másik temetőben volt. Itt is találtunk egyszer virágot, a növényhatározóból böngésztük ki a nevét: fürtösgyöngyike, így hívták. Szép leányka név. Rengeteg éticsiga csúszkált a fű között és riadt mezei nyúl ugrálta át a sírokat. Hogy kavarognak az ember gondolatai. Némelyik nagyon elkalandozik. Mint elbitangolt jószágot visszaterelem őket a nyáj közé. Ma halottak napja van. Zs. Nagy Lajos CERUZASOROK In pulvere Veritas azaz: „Porban az igazság!" ez egy Iáltalam) kijavított latin közmondás, s ama másik latin közhelyet erősíti, hogy változnak az idők, továbbá, hogy arra mifelénk gyorsan és szerfölött határozottan változnak az életkörülmények — kissé közgazdasági ízű szóhasználattal: a létföltételeink. Azt például, hogy az idén mennyi igazság lesz a borban, már aligha fogom megtudni, mivel borom nem lesz, hiszen a szőlőmet ellopták, no de erre ne is vesztegessek több szót ez is a megváltozott körülmények következménye. Por viszont van és lesz is bőven, míg csak el nem érkezik az esős évszak, az ősz; nem a koraősz, nem a verőfényes őszelő, a vénasszonyok nyara, hanem az igazi, novemberi, lucskos-sáros. Egyelőre bőven száll ablakomra s az ablakok és ajtók rejtett nyílásain át be a szobámba, számba, orromba, tüdőmbe az aranysárga zabosi por. Mert a városatyák, akiket csak a közelmúltban választottunk meg, talán hálából, ide, ebbe a gyalogosok számára is keskeny utcába terelték az egész nagyvárosi forgalmat; reggelente autóbuszok, Herdics Ferenc: A NÉMA Minden falunak van egy rémalakja, amellyel az öregek a rossz gyerekeket ijesztgetik. Igy volt ez nagyanyáméknál is. A számomra oly kedves, poros kis falucska lakóját úgy hívták az emberek, hogy „a Néma". — Majd jön a Néma, csak rosszalkodjatok! — mondogatták nekünk is gyakorta, s mi tagadás, erre bizony legalább egy fél óráig semmi baj nem volt velünk. A Némát még a szóbanforgó napig sosem láttam, és szörnyűséges kép alakult ki róla képzeletemben. Egyszer fakanállal elcsépeltem Kati unokatestvéremet, akit mindig is mérhetetlenül szerettem. Később ezért akkorára nőtt bennem a lekiismeretfurdalás. hogy már a Néma nevének hallatára is borsódzott a bőröm. Egy napsütéses reggelen hunyorogva léptem ki az udvarra, s látom ám, hogy nagyapám éppen befogni készül. Hej, micsoda öröm fogott el! — Hová megyünk, nagyapó ? — rikkantottam felélénkülve. — Nocsak! Hát te már fenn vagy? — mosolygott rám. — Nos, ha akarsz, velünk tarthatsz. — Hogyne akarnék! — vágtam közbe. — De a szőlőbe megyünk... — bökte ki végül s rámsandított. No ez aztán páratlan jókedvemre úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Rögtön tudtam, hogy nem véletlenül néz rám olyan vizsgálóan. Ugyanis az út egyik oldalán a szőlő terült el, a másikon pedig nem más lakott, mint a Néma! De most már önérzetem nem engedte, hogy visszakozzak. Minden erőmet összeszedve löktem ki magamból a választ: — Nem baj, akkor is megyek. — No látjátok! Mondtam én, hogy bátor 10 Halottak napjan CSICSAY ALAJOS