A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-14 / 46. szám

teherautók, tülkölő személykocsik ébresztenek a hajdani fütyörésző rigók helyett. Repül a sűrű por, egykedvűen és közönyösen, s benne repül az igazság: Ki mint veti ágyát stb. Hát mi aztán megvetettük, ha most a portól és zajtól nem tudunk aludni, vessünk magunkra! Az illetékesek, akiket mi tettünk illetékesekké: másutt alusszák édes álmukat. Az úr ír A háziúr tudniillik, pontosabban jómagam, bár kétséges, hogy háziúr vagyok-e még, hiszen a házamat már megvették, lebontásra ítélték, s az, hogy még egye/őre áll és még benne lakom az egy átmeneti fővárosi csoda. Vannak errefelé ilyen és hasonló csodák, noha nem élek holmi bibliai tájakon. De nem erről van szó. Arról van szó, hogy néhány intézmény úgy döntött: megtanít írni. Es itt hiába hivatkoztam volna arra, hogy mintegy harminc éve egyebet sem csinálok, csak írni tanulok, ez őket az intézményeket egyáltalán nem érdekli. Például a széntelep, mint olyan (Uholné sklady), mint intézmény, akár úgy is mondhatnám, hogy pedagógiai szénintézet elhatározta, csak akkor ad szenet, ha írok neki (NEKI) egy szép kérvényt. Megírom neki, hogy miért van szükségem szénre. Ezt ugyanis nem elég szóban közölnöm, hiszen a szó elszáll stb. A kérvényt viszont majd alaposan megvizsgálják és egy erre a célra létrehozott bizottság (komisszió) eldönti, megérdem/em-e a szenet vagy sem. Egy jóindulatú, csak kissé ideges hölgy elmondta, mi mindent kell tartalmaznia egy ilyen kérvénynnek. (Egyébként azért volt ideges, mert az első kérvényem mindössze két sornyi volt s csupán azt írtam benne, hogy ennyi és ennyi szénre lenne szükségem). Egy valamire való kérvény a következőket tartalmazza: 1. Mire akarom a szenet használni, fűtésre-e, netán gyomorbántalmakra, széntabletták helyett. 2. Hány szobát akarok ki fűteni és miért? 3. Hány tagú a családom ? Miért nem tartózkodhat a család minden tagja ugyanabban a szobában legalább a tél folyamán. 5. Miért nem fűtök olajjal, fával, tőzeggel vagy napelemmel? 6. Jól szigetelnek-e az ablakaim és az ajtóim, egyszóval a nyílászáró szerkezeteim? 7. Nem akarok-e a szénből uránt kivonni, abból a célból, hogy atomreaktort, esetleg atombombát szerkesszek ? 8. Vajon megvizsgáltam, nincsenek-e az udvarom alatt olajforrások vagy szénmezők ? 9. Miért nem öltözök rétegesen, ami a legjobban gátolja a testmeleg eltávozását; 10. Tulajdonképpen miért nem költöztem el a fecskékkel és gólyákkal Afrikába, ahol jobbára meleg az időjárás? Mindezt írógéppel, három példányban kell megírni és ajánlott levélben elküldeni a már említett szénpedagógiai intézetnek. Ha pedig mintegy harminc esztendős íróiköltői-zsurnalisztikai múltammal még egy ilyen kérvényt sem tudok megfogalmazni: fagyjak meg! legény ez! — vetette oda nagyanyámnak s keresztapámnak. Utolsóként kapaszkodtam fel a bakra, és szorongó érzéssel kuporodtam a két „nagy ember" közé. Valószínűleg úgy festhettem, mint egy ázott veréb, miközben meg voftam győződve róla, hogy most elnyerem méltó büntetésemet... — Na, már szépen kezd mutatkozni — dünnyögte a keresztapám, ahogy a szőlősorok közt jártunk. Lassan felszedték a zöldséget, már éppen a kijárat felé indultunk, amikor dühösen felkiáltott: — Hijnye, azaoyád mindenit! Már megint a Némának a rohadt csirkéje! — azzal hirtelen lehajolt, újra felegyenesedett, aztán egy széles mozdulattal már repítette is ki az utcára a szép fehér baromfit. Az meg, miután főidet ért, még sokáig hempergett nagy port verve föl. majd rikácsoNa menekült be a szemközti házba. — Ezt nem kellett volna, Béla. Gyerünk innen, gyorsan! — mondta nagyanyám. A lakattal bíbelődtek, nagyapám meg már a bakon ült békésen pipázva, amikor a ház felől, ahová a csirke menekült, éktelen szftkozódásféle hallatszott. Aztán ajtócsapdosás. és pár pillanat múNa kizúdult a kapun — a Néma. Biztosra vettem, hogy ő az, hiszen őt sértették meg. Meszes munkaruhában rohant felénk, öklét rázva érthetetlen szavakat hadarva: — Hedebre... mergedebre ... endere. .. cserekemedre! — Én meg, uzsgyi a szekér alá! Onnan kukucskáltam ki remegve, mint a nyárfalevél, s csoda, hogy fogaim ki nem potyogtak a vacogástól. Földindulást vártam, halált, pokol tüzét amikor a Néma és keresztapám szemben egymással megálltak és ordítani kezdtek. És mégsem estek egymásnak, nagyanyám csitítgatta őket. Egyszer csak a Néma közelebb lépett, észrevett a szekér alatt. Ekkor felém kezdett hadarni valamit, miközben mutogatott. Én meg azt hittem, utánam akar nyúlni s tehetetlen félelmemben oly keserves sírásra fakadtam, hogy ha anyám látja, talán a szíve szakadt volna belé. Könnyeimen át egyre csak azt hajtogattam: — Drága jó Néma bácsi! Csak most az egyszer!. . . Édes, drága jó Néma bácsi! Csak most az egyszer! Ne bántson minket, drága Néma bácsika! — A Néma egyszerre elhallgatott, leguggolt hozzám, hosszasan nézett. Szemében könny csillant. Láttam, a szája remeg, és arcizmai meg-megrándulnak. Aztán lassan, suttogva elkezdett valamit mondani, de azt sem értettem. Mögüle a felesége kétségbeesetten magyarázgatta. — Azt mondja, ne félj, kisfiam, nem bántalak! Rólam mindenki csak rosszat terjeszt. Hát. tehetek én arról, hogy átszöknek a csirkéim ?... — itt elhallgatott, én is abbahagytam a sírást és hüppögve hagytam, hogy csontos kezével végigsimítson fejemen. Felállt, s ólmos léptekkel indult a ház felé. mellette felesége, belékaroNa. Nagyanyám és keresztapám szótlanul álltak, nagyapám meg pöfékelt, nagy karikákban szállt a füst pipájából. Kezem fejével megtörültem nedves arcomat, előbújtam rejtekhelyemről, felkapaszkodtam a bakra. Szorosan nagyapóhoz bújtam, füst- és szénaillatú testéhez. Ő meg átkarolja vállamat kiveszi szájából a pipát s így szól: No, no... Erre megnyugodtam kissé. Intett nagyanyáméknak, hogy — indulunk! A szekérzörgésben, két pipafüst között ennyit mondott, mintegy magyarázatképpen: — Ezt Némának — csak hívják. Van ennek hangja, csak hát nem olyan ékesszóló, mint a másoké. Aki nem tudja magát szépen kifejezni, az még nem kell hogy néma legyen. És nem is mindenki néma, aki hallgat. Az ördögöt! Lehet, hogy sokkal többet mond és érez, mint mi négyen... — Az útszélről kutyák ugatták meg a Sárit, s az nekirugaszkodva repítette velünk a szekeret. Hátramásztam, és hanyattfekve éNeztem a gyors tempót. A fák koronái imbolyogva rohantak fejem fölött a kékségben. Arra gondoltam, vacsora után kilopózom nagyapó után az istállóba, együtt etetünk majd s rábeszélem, menjünk ki holnap reggel is a szőlőbe.. . mi ketten... PAVOL ORSZAGH HVIEZDOSLAV A vadőr felesége részlet — Artus, amíg a lóval küzd még, Hankára rá-ránéz, milyen csipös nyelvű, s mi mérgesen, szót-szóba fűzve, pörgeti, s bár Hollóval küzd, ráveti szemét vígan, s a vágya egyre nagyobb, a harag egyre szebbre festi Hankát. így válaszol neki hát: „Ej, csipös a nyelve magácskának, csinos menyecske". És a jávorfához kötötte lovát Artus. Ám mielőtt beérné Hankát, az becsapja az ajtót az orra előtt. A váratlan durranásra a ló megbokrosodik s félre ugrik, leszakítja az ágat, s elvágtat. Ám ura csak pattint egyet s csettint bizalmasan, mint vad felleg megáll az égen, a fejét hányja csak kevélyen. Artus úr pedig mindeközben megy fölfelé, rettenthetetlen vendég, el nem riasztja semmi, volt már neki különb kalandja s a győzelem mindig övé volt. Fújtat, de csak mindegyre följebb hág, angyalkönny sem segíthet, átkot is mindhiába szórt Hanka. Már azt se tudta, hogy mit csinál és hogy mit ront szét (ez úr bizony ronda vakond nép). Akár az új sarjú, tapadt, amíg lépkedett büszke-hetykén, mint pusztítás démona, s csak sarkanytyúját pengette büszkén csörtetve. Ámde micsoda meglepetés: bemenne s zárva az ajtó, íme, mindhiába, csukva van, későn ért oda. Micsoda sértés! Micsoda gyalázat! Dörömböl, kiált. Parancsol, megfeszíti, hátha .. . hasztalan, fárad, mindhiába. Bajban a házikó is bástya, a kunyhót se lehet betömi. Benn egy hang, egy nesz, egy jel semmi. (Cselényi Hanka — megbújva valahol kuksol — a hollószép boszorkány. Artus balra tekint, verandán les be, az ablakon dobol, de híre-hamva sincs sehol a nőnek. Nem látszik csak ágya. Kúszni-mászni? Ej, mégse járja neki — a bogáncsok között. S ki tudja, vajh, hova süllyedt, melyik szakadékban ült meg? Egy kínkeserves óra telt el. Tréfa csak tán? Csupán cselt eszelt ki... így töpreng, áll a korlát mellett tétovázva Artus, s izzadtan nekidőlt. Bizony, szebb falatot remélt! S hogy így felsült, bosszantja épp eleget (nyugtalan a ló), s a száját biggyeszti mérgesen, visszakullog hát s élesen pattint egyet. Ahogy megint fölül a lóra s széttekint a ház körül, s az néma, ám mint aki épp nagy vész után piheg. Csak a patak csörög. S a felhők a hegyek fölött. Elindul hát, tüstént tovább áll Artus, de gúnyos kacagást hall, fullánkos, búcsúzó kacajt. Megfordul, elszürkül (a hang a bástya felől jön), az álla haragosan vonaglik, rázza öklét, átkot szór, dühöng s újra visszatér a gyalogútra. Amíg e megpróbáltatást átélte, ki tudja, merre járt, mint szűz, a mesebeli, Hanka? Talán a teknő takarta el? Szerencséjén merengett. „Ej, jól kifizette öt. De az a kihívó kacaj mi volt? A kiáltás, ha már száll a ragadozó madár el? Van, ki a nőket érti? László fordítása) Hatvan esztendeje, 1921. november 7-én hunyt et Alsó-Kubinban (Do/ny Kubín) Pavol Országh Hviezdoslav, a szlovák irodalom legnagyobb költője. Főművének készülő új fordításából közlünk egy részletet az évforduló alkalmából. 11