A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-14 / 46. szám

Hallottukolvastukláttuk KIÁLLÍTÁS Kinek ajánlom? Ha agyoncsapnának sem tudnám megmondani, melyik magyarországi újságnak volt (vagy még van ma is?) a „Kinek ajánlja?" elnevezésű rovata, amelyban irók, művészek, rendezők vallottak legfrissebb alkotásukról. Vallottak róla és ajánlották valakiknek, valakinek ... Ez jutott most az eszembe, amikor a Znojmo és vidéke őskori földművelése c. kiállítást vendégül látja az érsekújvári múzeum. Kinek is ajánlhatnám (ha megkérdeznénekl és miért ezt az expozíciót? Persze, azért nem ártana mindenekelőtt megmagyarázni, hogy miért és hogyan került ez a dél-morvaországi anyag egy dél-szlovákiai város kiállítótermébe. Az őskorban egész mások voltak az „etnikai"-kulturális határok mint manapság, igy akkoriban a Kárpát-medence és Dél-Morvaország kulturális (etnikai?) egységet képe zett. Morvaország őskora példázza tehát szűkebb pátriánk korai történelmét („prehistóriáját") is. Sőt egy csodálatos véletlen (?) folytán a dél-morvaországi Tésetice és Kyjo vice települések között szinte a megszólalásig egyező újkori telepet tártak fel a szakemberek, mint amilyennek a kutatása (a Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Kutatóintézetének munkatársa, Viera Némejcová-Pavuková vezetésével) most folyik Szőgyénben (Svodín). Tehát amíg a bemutatásra ez az anyag is megérik, addig megismerheti a nagyközönség távoli, de ugyanakkor nagyon is közeli rokonát, a tésetice-kyjovicei települést, annak őskori életét. Térjünk hát vissza a cimben felvetett kérdéshez: kinek ajánlom? Lehet erre egy szóval felelni: mindenkinek. És még csak nem is a konkrét, csak nem is a konkrét, indokolható válasz megkerülése ez! Hiszen kit nem kell hogy érdekeljen emberi fajunk gyermekkora — az első lépések, amelyek mai fejlett civilizációnkhoz taposták ki az utat?! Nem azokról beszélek természetesen, akik valamiféle gőgös hányavetiségből legyintenek a múltra, jövőre — csak a mának élnek. Haladás azonban — persze tőlünk függetlenül — mégis van. Ajánlom hát e kiállítást az emberiség szebb jövőjéért dolgozóknak — aggódóknak. Neki viszont már a múlt sem lehet közömbös! Liszka József FOLYÓIRAT fotó A budapesti kiadású, havonta megjelenő fotó-szaklap legutóbbi számát, kevéske túlzással, akár csehszlovák számnak is nevezhetnénk. Ugyanis, három írása kimondott hazai fotós problémákkal foglalkozik. Szilágyi Gábor négy rriüvészfotóval illusztrált cikket írt ezzel a címmel: Jan Lauschmann, a csehszlovák fotográfia nagy öregje. Hazai fotóművészünk Tóthpál Gyula, pedig Jaroslav Ciljak Slovák-Foto 1 című könyvéről közölt rangos ismertetést ebben a lapszámban. És a kiállításokat méltató közlemények sorában Emil Fafeknek a Mladá Fronta fotóriporterének budapesti kamarakiállításáról Írtak beszámolót a lap szerkesztői. Joggal tarthat számot érdeklődésre az 8 említett írásokon kívül Ibos Iván Színes diapozitivok az amatőr fotográfiában című cikke, valamint Dr. Szimán Oszkár írása, melynek cime: Jó tanácsok használt fényképezőgépek vásárlásához. A beszámolók közül említésre méltó a gazdagon illusztrált, az NSZK napilapjainak és folyóiratainak akciójáról, a Blende 80 fényképpályázatáról szóló méltatás. Természetesen, ebből a lapszámból sem hiányoznak a fotósok körében közkedvelt rovatok, Nök a fényképezőgép mögött, Újdonságok a fotóspiacon, Képbírálat, Naptár. És a lap szerkesztési hagyományai szerint ebben a lapszámban is bemutatnak egy külföldi fotókört, mégpedig az erfurtit, mely nemrégiben kapta meg a Német Demokratikus Köztársaság kormányától a Kimagasló népi kollektíva kitüntető címet. Egyébként a 47 oldalas lapszámban bőven akad látni és néznivaló is, hiszen 7 színes, 74 fekete-fehér felvétellel, 10 gyári fotóval illusztrálták. Hajdú András KÖNYV Mosolygó irodalom „Szerettem volna egy komolytalan könyvet irni. Vagy másként fogalmazva: egy jókedvű könyvet vers és nevetés, líra és játékosság összefüggéseiről, ki akartam mutatni, hogy a költök — ahogyan azt gyakorta gondoljuk —, nem csupán az örökkévalóságra függesztett tekintettel írtak verset a századokban; hogy a vidámság, a gondtalan kedély, a tréfás kedv, a csúfolódás vagy akár egy képtelen formai ötlet is lehetett versírásra indító alkalom mindenkor. Hogy a költö nemcsak vátesz és próféta; univerzumába ilyen szerepek is beletartozhatnak, mint a nevettetőé, a clowné, a játékosé" — írja Lukácsy András, aki az Eimes játékok, játékos elmék után a Kiment a ház az ablakon. . . cimü legújabb müvében is költészet és játék összefonódottságát, mi több, tán egy töröl fakadtságát vizsgálja és mutatja be, imponálóan nagy példaanyagon, népköltészetünktől kezdve a neoavantgarde-ig, kitekintve közben a világirodalom kínálta példákra is. Miután végigolvastam —mit olvastam?szemelgettem! ízelgettem! nézegettem! — a több, mint 550 oldalas könyvet, arra gondoltam: Kiment a ház az ablakon ... — s „bejött" a magyar líra, az okkal-ok nélkül tragikusnak, sötét tónusúnak mondott magyar líra számtalan furcsasága, oktatásszélre, irodalomtörténeti peremre szorult jellegzetessége, kiadatlan vagy kevésbé hozzáférhető könyvekben, folyóiratokban lappangó darabja, búvópatak módjára fel- s eltűnő hangja, színes szólama, melyekben helye van mindennek: paszkvillusnak és szatírának, gúnyiratnak és a „csittvári krónika" borsos diákdalainak, pajzán csúfolódóinak, versvetélkedönek és stílusparódiának, rim- és formajátéknak, lettrizmusnak és tipoversnek, nonszensznek és mesefantáziának, anagramnak és centónak, füzfapoézisnak és falvédö-versnek, bordalnak és erotikus versnek, rímes memoriternek és emlékkönyv-lírának — stb., stb., sorolhatnám akár a végtelenségig. S hogy miért a föltételes módú írói nosztalgia, mely szerint a „komolytalan könyvet" nem sikerült megírni? Pusztán azért, mert a műben szinte önálló művet (antológiát) alko-Érdekes, hogy még nem is fejezték be teljesen forgatását, máris a szovjet filmforgalmazás ez évi legnagyobb sikerei közé tartozik Igor Gosztyev rendező alkotása, a Front az ellenség hátában. A rendező, aki öt éve dolgozik a forgatókönyvön és a film megvalósításán, három egyenként két-két részes fejezetben, összesen tehát hat részben mondja el egy egyszerű szovjet ember történetét, aki a háború első hetében vonul be, és a béke első hetében szerel le. A három valóságos hős alakját magába olvasztó főszereplőt Vjacseszlav Tyihonov kelti életre. tó szövegektől, legyenek azok bármilyen játékosak, szálak vezetnek az irodalomtörténet s a poétika egészéhez. Sőt, a költészettel együtt az Élet is „bejön az ablakon", legyen szó politikai küzdelmekről, pellengérre állított társadalmi jelenségekről, ízlésváltozásról, kordivatokról, tudományos szemlélet és líra kapcsolatáról, az emberi élet fordulóihoz kötődő szokásokról és hiedelmekről. S mielőtt a rencenzens, a bőség zavarával küzdve, ismét a „stb., stb." mankóira kényszerülne támaszkodni, befejezi. Azzal, hogy Lukácsy Sándor végül is megírta azt a bizonyos „komolytalan" könyvet; mi több: a játék ürügyén megajándékozta olvasóit, legalábbis amennyire azt a téma megkívánta, egy kisebbfajta magyar művelődéstörténettel is. (zalabai) TELEVÍZIÓ Zokogó majom „Hőseim, kívül rekedvén a városon, s minden szervezett életformán, már csak látomásaikban tudnak megkapaszkodni, s azon keskeny ösvényen indulnak el, amelyet kinek-kinek megvilágít a mellére akasztott lámpása — vallja Bálint Tibor, a kitűnő erdélyi regényíró a Zokogó majom-ról, amely a televízió révén immár százezrek ismerőse lett. Tény, hogy ez a kitűnő külvárosi alapanyag ugyancsak alkalmas arra, hogy a tévé milliós nyilvánossága elé kerüljön s annak tetszését elnyerje. Más kérdés, hogy a különben remek elöadógárda hogyan tud megbirkózni az alapanyaggal, milyen minőségű tévé-sorozatot kerekít az eleve kincsesbányának tekinthető nyersanyagból? Nos, az előadógárda valóban ideális. Madaras Józsefnél sem lehetne találni egész Európában ideálisabb Vincze Bélát. Igaz, talán túl modoros „Madarasosra" sikerült ez a Vincze, ám amit ezzel elveszt a réven, megnyeri a vámon. Bánsági Ildikó Böskéje is szinte százszázalékosnak mondható telitalálat, nem kevésbé Szombathy Gyula remek Kis Hektóra. Szombathy ezzel a szereppel alighanem végleg „befutott". A nagy hármas mellett kissé színtelenebbre sikerült Hámori Ildikó Vinczéné szerepében, meg az ifjúvá cseperedett Kálmán alakitója, ám még a kisebb szerepekben is olyan remek alakitá sokkal találkozunk, mint Dégi István, Bárány Lajos, Bencze Ferenc Fülöp Andora, vagy Kovács János főszerkesztője. Mindezek ellenére miért érezzük mégis, hogy még ez a feldolgozás sem volt az igazi? Nemcsak azért persze, mert minden adaptáció eleve elmarad a vérbeli nagy regények mögött, ahogy a fénykép sem tudja hiven visszaadni a sokdimenziós világot; más okok is közrejátszottak abban, hogy a sorozat végül is csak közepesre sikerült. A rendezés volt, sejtésünk szerint a ludas. Egyrészt, mert a különben kitűnő, ám fiatal Várkonyi Gábornak természetszerűen csak homályos elképzelései lehetnek a harmincas-negyvenes évek Kolozsvárénak külvárosi világáról, másrészt, ami ebből logikusan következik, hogy hiányos ismereteit-élményeit túldekorált-romantizált külsőségekkel igyekezett pótolni. Mindezek ellenére a sorozat mégsem volt hiábavaló vállalkozás; mi legfeljebb azzal toldhatnánk meg hiány-listánkat, hogy meg kérdezzük: vajon mikor kerül pesti képernyőre már egy csehszlovákiai magyar regény is? (cselényi) Joan Collins angol filmszínésznő nemrég megjelent könyvének a szépségápolás a témája. Elárulja, hogyan maradhat egy nö vonzó akkor is, ha már elért, vagy sajnos meghaladt egy bizonyos kort. Egyébként férjével, Ron Kass rendező-producerrel saját filmvállalatot alapított. Egy pókerjátékos életéről és szerelmeiről szól Az ász című új olasz film, amelynek Adriano Celentano (a képen) a főszereplője.