A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-07 / 45. szám

Régi mulasztásomnak teszek most eleget: Janiga Józsefről írok. Arról a festőről, aki naponta elébe áll annak a belső, kényszerítő erőnek, amit ihletnek szokás nevezni. Más kérdés az, hogy megfelelő sajtóvisszhang és több kiállítási lehetőség híján — Janigáról meglehetősen keveset tudunk, tudhatunk, hiszen valójában még a szakma soraiban is csak most kezdik jegyezni a nevét. Az viszont kétségtelenül túlzás lenne, ha ezúttal a fölfedezés szándékával akarnék róla írni. Mert hiszen tudni éppenséggel tudunk Janigáról, hiszen a hazai magyar képzőművészetben egy évtizede jelen van, — de inkább a műveivel és szerénységével, semhogy az önmenedzselés harsány allűrjeivel képviselteti magát. Mindez rendkívül rokonszenves, csakhogy azzal a veszéllyel jár, hogy megeshet: érdemlegesen sosem figyelnek fel művészetének erényeire. Janiga József művészetében több mint figyelmet érdemlő értékek rejtekeznek. A környező világnak olyan, már-már csak szinte mutatóba maradt emlékeit, hangulatait szereti festeni, amelyek sok emberben okkal keltenek nosztalgiát, hiszen zömmel a falusi, a tanyai élet relikviáiból állnak az ecsetjére méltó objektumok. De tévedés ne essék: Janiga nem „nosztalgiázgat", vagy ha igen, akkor csak elkerülhetetlen mértékben, pontosabban olyan mértéktartással, amilyen fokon azt a téma szociográfiai, esetleg etnográfiai sajátosságai elkerülhetetlenné teszik. Mert hiszen egy romos, elhagyott csallóközi tanya látványa a nyolcvanas évek elején óhatatlanul is felidéz bennünk némi nosztalgiát, némi néprajzi gyökerezésü gondolati összefüggést, s nem utolsósorban: felidézi az életforma-váltás tiszteletet érdemlő tényeit, bizonyos fokig pedig az ellentmondásait is. A természetes mivoltában feltárulkozó látvány viszont nem mindig képes felhívni önmagára az ember figyelmét, mint ugyanannak az objektumnak a látványa vászonon, akvarellpapíron ... bátorkodom hozzátenni: Janiga kézjegyével. A hamisítatlan valóságot torzítás