A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-07 / 45. szám

DÉNES GYÖRGY: Az októberi út A háború már évek óta dúlt és Európa úgy hevert a frontok roppant vasbéklyóiban, mint leigázott óriás — bevert mellkassal, báván, szenvedőn, túl múlton, jövőn, dajkáló időn, feladva már az értelmet, s lehullva önnön szennyébe, könnybe, jajba fúlva. Emberiség! Tudott-e még a kiszolgáltatott nevedben hinni, új igére várva, hisz ott hevertél leköpve, meggyalázva, cárok, császárok, játékszereként. Kilopták lelkedet, goromba fegyver vette át a szót: gépfegyver, ágyú, bomba öldökölt, s a katonák az őrület hevében már önként öltek, sérelmet, szenvedést, megtorolva. Ki volt az ellenség ? Itt is, ott is halottak, özvegyek, árvák, kínban, megraboltak, kopár mezők, hol gránát vert barázdát, a termő földet vassal leigázták, rongyos seregek, éhes ember-arcok, koldus országok koldus népei nyögték a terhet, véres drága sarcot. És akkor ott, túl a Kárpátok ormain, a nagy Oroszhon fekete egén kigyúlt egy halvány fénysugár s poklokon, kínokon által, dacolva börtönnel, cári koronával, terjedt a fény. Ő gyújtott lángot, ő, az Ember, kinek roppant agyában világok nyüzsögtek ki új eszméket kovácsolt a tettnek s fegyverbe hívott minden elnyomottat? Ki mondva mondta: minden proletárnak testvére lesz majd minden proletár, trónok leomolnak, s bíborló forradalmat köszönt ujjongva a viharmadár. Izzott a hajnal s a Balti-tenger zord vízen ott várt az Auróra, hogy jelt adjon: ütött az óra, jöjj, új világ, forradalom, villanjon fény a matrózok szuronyán, ragyogjon fény a szabadság tiszta napja, s induljon mind, ki nyögte cárnak éjét, rohamra, rohamra, hadd remegjen a Téli Palota! BÁBI TIBOR A forradalom (részlet) Szegeden hátába döfték a tőrt; űzték bojárok, bősz légiók, Párizsban, Bécsben, Prágában frakkos diplomaták — a Balkánon kis cárevicsek osztoztak rajta. A Csallóközből, Bodrogközből kiáltozott elkékült, szederjes szájjal. Eltemették, bár meg se halt. A föld alatt vonult, és vitte, vitte tovább a zászlót, Lenin üzenetét. Nem volt magyar, se szláv, se germán, se kínai: a nemzetek büszkesége volt. Ő kényszerit minden bokrot, fát, virágot, lombot hajtani, növekedik — csöndben és észrevétlen, akár a fű, a változékony energiákat változásra kényszeríti, és fő/robbant minden zárt, minden mozdulatlanságot. A madarak csőrét, a költők tollát dalra kényszeríti, ő mozdul a kis tojásban, csírázó magban a rög alatt, a férfiak s a nők szivében, az örvendő anyai szív alatt, szelíd, erőszakos, akár a szeretem. FOTO: V. BILSKY LACO NOVOMESKY Villa Tereza (részlet) Ez akkoriban volt, akkoriban volt még mindez, amikor egyetlen lobogót irigyeltek a lobogók, s a tiltott zászló, a megtépázott a többiért ragyogott a novemberi napon és annak előestéjén Prága fölött. Zizkov fölött, nem is tudom már hányas számú házában az Olasz utcának, — mint a friss naptárban az ünnep lapja. harsány vörösen. A pályaudvar sötét felhőiből vonatok indultak sisteregve s vágtattak Párizs felé, Varsó felé s Berlinből érkezve Pesten át Isztambul irányába, amíg mi a kerten át, a főváros kapuin túl, de még annál is messzebb igyekeztünk a zászlót lobogtató ház elé. Honnan is ragadt e kis villára fura neve? Tereza! Hiszen Tereza egy becsben álló család kései hajtása, ki a világ csúfolódó kedvére pártában maradt gyér hajú masnis fejével, Tereza kiszikkadt vénkisasszony volt, ellenben a ház, mely közönyös volt hozzá, kidüllesztette ifjú mellét -a felsugárzó zászlót lobogtatva. E név nem illett hozzá, szavamra sehogy sem. A Lenin szellemét árasztó előcsarnokban: Október forró erejéről beszélt a hatalmas szobor, fekete ünneplők s estélyi ruhák suhogása közepette a szovjet ügyvivő rendre fogadta tisztelgésünket: — Antonov, és szívélyes mosollyal invitált Október ünnepére. Hadd emlékezzem most minderre — vázolja föl egy rövidke vers legalább, ha véletlenül is akadtam rá fakult emlékeim között a feledhetetlenségbe zárva. (Dénes György fordítása) 11