A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-07 / 45. szám

Mihail Prisvin eretem a vadászebeket, de ki nem állhatom hogy hívogassam az erdőben, uszítsam őket, a bozótban mászkáljak és magam is úgy tegyek, mint valami kutya. Én így szoktam; elengedem az állatot, jómagam pedig nekilátok teát főzni, még akkor sem sietek, ha felveri a vadat: teázgatok, hallgatózom, és mihelyt elkapom a hangot, odasietek, helyemre állok — durr —, és kész. Én így szeretem. Volt egy ilyen kutyám. Ancsar. Most erdei „mumus" áll sírja fölött az Alekszejev-vágásban, a horpadásban, amely az irtásföldre vezet... Nem én neveltem Ancsart. Egy parasztocska hozta egyszer, jó növésű, formás kan kutya volt, szeme körül világos karika. Kérdem: — Lopott jószág? — Lopott — feleli — , csakhogy régen történt, kölyök volt amikor a vöm kilopta a tenyészetből, most már ezért nem lehet semmi baj. Fajtiszta ... — A fajtájához magam is értek — mondom —, de hogyan hajt? — Derekasan. Elindultunk, hogy kipróbáljuk. Mihelyt kiértünk a faluból, elengedtük, és eltűnt, mint a kámfor, csak a zöld nyoma maradt az öszesfehér vadcsapáson ... Az erdőben azt mondja nekem a parasztocska: — Valahogy elgémberedtem, nosza, rakjunk tüzet. Ez nem szokás — gondolom-, nem üz gúnyt belőlem?" Nem, nem gúnyolódik, fát szed, meggyújtja, leül. — De mi lesz a kutyával? — kérdeztem. — Te fiatal vagy — mondja —, én öreg, te nem láttál ilyet, de én kitanítalak: a kutya miatt ne aggódj, tudja az a maga dolgát, az ö feladata az, hogy kutasson, mi meg teázni fogunk. És fölényesen elmosolyodik. Megittunk egy csészével. — Vau! Nyomban felpattanok. A parasztocska felnevet, nyugodtan tölt magának még egy csészével. — Hallgassuk csak meg, mit vert fel — mondja. Hallgatózunk. Az eb öblösen ugat, tempósan, keményen hajt. A parasztocska rájön: — Rókát kerget. — Egy-egy csészével ittunk meg, de az eb már vagy négy versztányit száguldott. És hirtelen elcsendesedett. A parasztocska arrafelé mutat: — Teheneket legeltetnek ott? Valóban, arrafelé legeltetnek a karacsunovóiak. — Tehénnyomra terelte a róka, most majd követni fogja. Igyunk még eggyel. De a róka nem pihenhetett sokáig, az eb megint friss nyomot kapott, és kis körben keringett — nyilván idevalósi állat lehetett. S amint kis körben indult el, a parasztocska abbahagyta a teázást, leöntötte a parazsat, széttúrta a lábával, és igy szólt: — No, most aztán sietni kell. Nekiiramodtunk, hogy a tisztáson, a rókalyukak előtt útját álljuk. Alighogy elhelyezkedtünk, máris ott terem a tisztáson, és a kan kutya a sarkában. A róka felfelé kunkorodó farkával a mocsár felé mutat, de a kutya nem hisz neki — happ! nyakon ragadja, az meg — vijj! és vége; az eb leheveredik melléje, és a lábát nyalogatja. Ostoba neve volt: „Goncsar", én meg örömömben felkiáltottam : — Ancsar! így ragadt rajta aztán az Ancsar. — Barátom, — mondom a parasztnak -, miféle baj ért, hogy egy ilyen pompás kutyát pénzért idegen kézbe adsz? — Jó kézbe adom a kutyát, — felelte az —, a bajom pedig paraszti: a tehenem a fagyoszöld sarjúval meghűtötte magát, felfúvódott, és megdöglött, újat kell vásárolnom, tehén nélkül a paraszt nem lehet meg. — Tudom, hogy nem lehet meg, nagyon sajnállak. És mit kérsz a kutyáért? — Hát egy tehenet kérek, neked kettő van, add nekem a tarkádat. Odaadtam Ancsarért a tehenet. Nekem nem szokásom, hogy csapatostul járjak az erdőbe vadászni, szeretek lassan, meg-megállva, elszoruló szívvel barangolni az erdőben; akkor minden kis állat a barátjának tekint, mindenféle szárnyast nagyon szeretek nézegetni, mindenen elcsodálkozom, s csak azt lövöm le, ami nekem dukál. És nekem az a legrosszabb, amikor csapatostul az erdőbe mennek, lármáznak, és vaktában mindent lepuffogtatnak. Megesik azonban, hogy betoppan valamilyen nyájas pajtás, hozzáértő vadász — akkor szívesen elkísérem; ez másféle öröm, de szintén jó: jó embernek mindhalálig örülök. Nos, hát november elején irt nekem Moszkvából egy vadász, azt kérte, hogy velem együtt cserkészhessen. Mindnyájan ismerik ezt a vadászt, ezért nem is mondom meg a nevét. Persze, nagyon megörültem neki, válaszoltam, és ő hetedikére virradó éjjel beállított hozzám. Épp a legjobbkor: előtte lehullott a pompás, első hó, és pontosan hetedikére elolvadt: latyak volt, hideg eső szemerkélt. Egész éjjel nem aludtam, aggódtam, nehogy az eső megzavarjon, elmossa az éjszakai nyomokat. Éjfél után azonban szerencsére" feljöttek a csillagok, és reggelre a nyulak már derekasan futkároztak. Pirkadatkor, a hajnalcsillag fényénél megteáztunk, kibeszélgettük magunkat, s amikor az ablak felkéklett az ég, Ancsarral elindultunk a mezei nyúlra. Ancsar vidáman nyomot fogott, keringett egy keveset, aztán kiismerte magát a csapáson, és elindult nyílegyenesen a vacok felé. Az erdőben ekkor olvadt, zizegés hallatszott. A mezei nyúl nagyon fél ettől, kioson, és lekushad nálunk az irtásföldön, az Alekszejev-vágással szemközt. Én megértettem Ancsart, hogy a zöld vetésről az irtásföld felé tartott — vagy inkább a műveletlen telek felé, a horpadáshoz: a nyulak ugyanis az irtásföldről okvetlenül ezen a horpadáson futnak végig. Az első helyre a barátomat állítottam, a vízmosás szélére, magam pedig a másik oldalt helyezkedtem el, de én úgy láttam öt, akár a tenyeremet. Terv persze a vadászatnál is szükséges, csakhogy ritkán alakul terv szerint. Várunk, várakozunk — de nincs hajtás, és Ancsart mintha a föld nyelte volna el. — Szerjozsa! — kiáltottam. Ó, bocsánat, nem akartam megmondani ennek a vadásznak a nevét, hiszen valamennyien ismerik öt, no de Szergej sok van nálunk. — Szerjozsa — kiáltok —, hívd Ancsart! Vadászkürtömet odaadtam neki, ő nagy mester a kürtölésben, és szereti is. És alighogy Szerjozsa a kürthöz nyúlt, látom: Ancsar felénk szalad a horpadásban. Járásából nyomban megértettem, hogy ugyanazon a nyomon halad, és arra is rájöttem, hogy azt a mezei nyulat róka vagy bagoly űzte ki a vackából, és már túljutott a horpadáson, Ancsar pedig a sarkában van. Amikor a kutya barátom mellé ért, látom, hogy az felemeli puskáját és céloz ... Semmi sem történt volna, ha abban a percben eszembe jut, hogy éppen erről a helyről egyszer én is emberfejre céloztam, és csak kis híján volt, hogy meg nem öltem egy nyúlprémes sapkát viselő ember ment a horpadásban, én csak a sapkáját láttam, s már csupán a ravaszt kellett volna megnyomnom, amikor hirtelen előbukkant az egész fef. Ha az emlékezetembe ötlik, akkor megértettem volna, hogy felülről csak a prémje látszik; odakiáltok, és ö megáll. De arra gondoltam: barátom csak szórakozik, mint ez a városi vadászok állandó szokása, akár a sok állástól ellustult lovaké. Azt gondolta, tréfál, és egyszerre csak: durr! Csendes idö volt, az egész füst a horpadásba ereszkedett le, és mindent elborított. Én megdermedtem s nyomban eszembe jutott, hogy magam is kis híján emberi fejre lőttem erről a helyről. A kék füst ráborult a zöld horpadásra. Vártam, vártam a másodpercek éveknek tűntek, de Ancsarnak se híre, se hamva: a füstből nem bukkant elö. Amikor a füst eloszlott, hát látom: az én Ancsarom örök álmát alussza a füvön, a zöld füvön, mint valami ágyon. A nagy fákról súlyos őszi csepek hullanak a kicsikre, a kicsikről a bokrokra, a bokrokról a fűbe, a fűből a földre; bús surrogás kószál az erdőben, ós csak a föld színénél csitul el: az anyaföld csendesen magába fogad minden könnyet... Én pedig száraz szemmel nézem az egészet ... „Nos tehát — gondolom —, rosszabb is előfordul, alkalmasint embert is ölnek." Sokat próbált ember vagyok, hamar öszszeszedtem magam, és már azt fontolgattam, hogyan viselkedjem leghelyesebben a barátommmal, hogyan bánjak vele minél nyájasabban, — hiszen tudom, neki sem könnyebb, mint nekem, ezért vagyunk vadászok, hogy a bánatot örömmel mossuk le. Ciganovóban minden házban akad kisüsti, hát elhatároztam: átmegyünk Ciganovóba, és italba fojtjuk azt, ami történt. Miközben ezt gondolom, ránézek a barátomra és elcsodálkozom: lement, szemügyre vette a megölt Ancsart, aztán visszatért a helyére, és úgy állott magában, mintha még mindig a hajtásra várna. Hát ez meg micsoda? — Hopp! — kiáltottam. Válaszol. — Mire lőttél? — kiáltom. így felel: — Bagolyra Eláll a szívverésem. — Elejtetted? Felel: — Elhibáztam. Leülök egy köre, s egyszerre mindent megértek. — Szerjozsa! — kiáltom. — Na! — Hívd Ancsart. Látom, Szerjozsa megragadja a kürtöt, de megtorpan. Lépést tesz felém: nyilván elszégyelli magát, még egyet lép, és elgondolkodik. — Nosza — kiáltom —, fújjad! Megint a kürthöz nyúl. — Gyorsabban — kiáltottam -, gyorsabban! ... Szájához emeli a kürtöt. — Ugyan már; ugyan ... És fújni kezdi. Ülök a kövön, hallgatom barátom kürtölését, és iszonyú ostobasággal foglalkozom, elnézem, ahogyan egy varjú kerget egy héját, és arra gondolok, miért nem üti nyakon a héja, hiszen csak oda kellene vágnia egyszer. Ilyen gondolatok közepette akármeddig el lehet üldögélni a kövön. De nyomban belém döbben a kérdés, magáról az emberről, miért van szüksége csalásra? A halál a vége. minden ilyen egyszerűen ér véget; miért kell akkor mindenkinek kürtölni? Lám, meghalt a kutya, semmiféle vadászatról szó sem lehet, ő maga lőtte le a kutyát, és tudja: én ember vagyok, nem holmi senki-semmi, nem kérem számon tőle, és egyetlen szemrehányó szót sem szólok ... Kit csap be? — Nézd, — mutatom -, menj végig azon az ösvényen, eljutsz Ciganovóba, ott majd iszunk egyet, menj oda, és fújjd egyre csak fújjad, én meg az erdőben fogok járkálni és hallgatózom, nem vakkant e fel valahol Ancsar kürtszóra. — Hát fogd a kürtöt — feleli -, és fújjad magad. — Nem — válaszolom — én sem szeretem fújni, olyan csengés maradt tőle a fülemben, hogy semmit sem hallok, itt pedig a legkisebb neszre is fülelni kell. Megszeppen erre, és tétován kérdi: — És te magad hová mégy? Arrafelé mutatok, ahol Ancsar fekszik. „No — gondolom -, most már nincs mit * tennie, mindjárt bevallja." De nem, ezt mondja: — Nem tanácsolom, hogy arrafelé menj, ott fa sincs, bokorra csak nem köthette fel magát. — Jól van — feleltem -, akkor amarra megyek. Te pedig, kérlek, ne felejtsd el: egyre csak fújjad. Övemben mindig van egy kis fejsze, bármely eshetőségre; levágtam vele egy elszáradt ágacska végét, ásófélét faragtam és gödröt ástam a puha földben. Befektettem Ancsart a gödörbe, hantot szórtam fölébe, gyepet vágtam, körülraktam. A tűzpusztította helyen észrevettem egy ördög formájú, megperzselt fatönköt, a félhomályban asszonyaink nagyon félnek tőle, mindnyájan mumusnak nevezik. Hát odamentem a tűzpusztitotta helyre, elcipeltem ezt a mumust, és emlékművet állítottam Ancsamak. Állok, gyönyörködöm az ördögben, Szerjozsa pedig egyre csak trombitál. — Hagyd abba a kürtölést, Szerjozsa — mondtam, mikor utolértem —, mindennek vége, mindent tudok. Kit akarsz becsapni? Elsápadt. Ittunk. Ciganovóban szálltunk meg éjszakára. Ezt a vadászt önök valamennyien ismerik, mindegyikük emlékezetében él egy ilyen Szerjozsa. (Gellért György fordítása) 10