A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-31 / 44. szám

OAiefiTon élő munkásasszonyokat, hivatalnokokat, akiknek még komolyabb összegben megtakarított pénzük sem lehet. Amikor ez utóbbi mondatot a fiatal ember kimondta, főnöke köhint és fölöttébb rosszalló tekintettel mered rá. Ezután már csak ő, Mr. E. Wuilquot válaszolgat a kérdéseimre. — Milyen a kínálatuk, milyen munkákat, állásokat tudnak közvetíteni? — Kétkezi, fizikai munka akad. Szükség lenne köztisztasági alkalmazottakra, takarítókra, mosógatólányokra, különféle szerelőkre, vagy például kovácsokra. De, sajnos, nagyon kevés az efajta szakember s a manuális munkát bizony már a vendégmunkások egy része sem végzi szívesen. Mert például a 900 ezer vendégmunkás — többségükben színesbörü — küzül 15 ezer szintén munka nélkül van, pontosabban kitanult valamilyen szakmát és már nem hajlandó segédmunkásnak beállni. A hazaiak meg?... Éveken keresztül propagáltuk, hogy a fiatalok jelentkezzenek minél nagyobb számban közoktatási intézményekbe, az eredmény: fiatal végzett diplomások — orvosok, mérnökök, tanárok, közgazdászok, újságírók — számára szinte reménytelen álláshoz jutni. S persze nagyon kevesen hajlandók diplomával a kezükben mondjuk mosogatni vagy takarítani. — Milyen segélyben részesülnek azok, akik munka nélkül kénytelenek élni? — Nos: a családfenntartó az első évben átlagbérének vagy fizetésének hatvan százalékát az egyedülálló negyven százalékát kapja havonta. A második mindkét csoportba tartozó munkanélküli segélye a bér negyven százaléka. Két év után pedig az államtól kap minden munkanélküli havi tízezer belga frankot. — Ez nagyon kevés pénz — jegyzem meg. — Ennyi a megállapított létminimum. — Milyen munkák iránt legnagyobb az érdeklődés? — A többség hivatali munkát szeretne, de már ezen a téren is egyre rosszabb a helyzet, hiszen elsősorban takarékossági okokból nemcsak fizikai munkásainkat bocsájtják el a gyárak, hanem fötisztviselöknek is fölmondanak. És mint említettem, a fiatal diplomások többsége nem tud elhelyezkedni. Ezért aztán munkaközvetítő hivatalunk hatezer dolgozójának napról napra nehezebb a dolga: az igények egyre nőnek, lehetőségeink pedig egyre korlátozódnak. — Végül egy személyes kérdés: ön is volt már munkanélküli? — Igen, tavaly, mielőtt ide kerültem volna, kilenc hónapig nem dolgoztam. Most már értem miért nyilatkozik ilyen körülményesen Mr. Wuilquot. Ö már tudja, milyen az fél fizetésből, nap mint nap létbizonytalanságban élni: talán holnap. Még lenne néhány kérdésem, de most már hiába minden, illedelmesen tudtomra adják, nincs több mondanivalójuk. így aztán nem marad más hátra, lesétálok a földszinti hatalmas hivatali helyiségbe, amely amolyan váróteremhez hasonlít: közepén padok, tömeg, oldalt ablakok, s mögöttük mogorva, szigorú hivatalnokok. Leülök egy huszonéves lány mellé. Kérdezem, mióta nincs állásban: — Februárban bocsátott el a biztosítási ügynökség s azóta havi hétezer frankból, a fizetésem negyven százalékából élek. De ez annyira kevés, hogy már fel kellett adnom kétszobás lakásomat, mert szinte maga a lakbér többet tett ki. S azóta hiába is keresek szakképzettségem szerinti munkát, nincs. A hátunk mögött ülö férfi közbeszól: — Én még csak két hónapja vagyok állás nélkül, de a nővéremet már másfél éve elbocsátották, mégpedig terhesen, a hatodik hónapban. Egyszerűen menesztették, és a szakszervezet szó nélkül hagyta. Azóta — mivel neki már a férje sem dolgozott — én tartottam el a családot, de most már ennek is vége: a Renault gyár kiadta az utamat. Már egészen kis kupaktanács gyűlt öszsze körülöttem. — Itt nemcsak arról van szó, hogy az ember tétlenül éli a napjait, hogy alacsony munkanélküli segélyből kénytelen tengetni az életét, hanem arról is, hogy szakmailag lemarad — kollégái mögött, visszafejlődik, s ha néhány év múlva kapna is állást a szakmájában, nem veszik föl éppen az említett lemaradás miatt. Arra pedig a munkanélküli képtelen, hogy segélyéből szakfolyóiratokat, szakkönyveket vásároljon, képezze magát. Meg aztán a hivatal állandóan molesztálja az embert. Rendszeresen mindennap be kell jönnie, hogy bepecsételjék az aznapi dátumot, egy könyvecskébe. Tegnap délelőtt fél tizenegyre rendeltek be, ma 12 óra 20 percre holnap háromnegyed háromkor kell jelenkeznem, ha öt-tíz percet kések, s ha ráadásul a hivatalnokot rossz kedvében találom, fuccs a segélyemnek. Az összesereglett tömeg egyre hangosabban méltatlankodik: — Én orvos vagyok. Már csaknem két éve nincs munkám, szakmailag lemaradtam a kollégáim mögött. És most azzal fenyegetnek, hogy megszűnnek folyósítani a segélyt. Mint mondják, egyszerűen azért, mert már többször visszautasítottam a felkínált fizikai munkát: nem álltam be mosogatni, utcát seperni. Pedig törvény biztosította jogom, hogy kitanult vagy korábbi szakmámtól lényegesen eltérő munkát nem vagyok köteles elvállalni, de mégis ők az urak, ők parancsolnak, ők ülnek az asztalok mögött. — Nézze — szólal meg mellettem egy nő —, én már elbocsátásom előtt legalább fél évvel tudtam, éreztem, kidobnak. Hiszen előbb felmondtak a velem egy irodában ülö idősebb kolléganőmnek, aztán a másiknak, a harmadiknak, majd én következtem. Gondolhatja milyen érzéssel jártam be nap mint nap a munkába, hiszen sosem tudhattam, mikor megyek utoljára. Higgye el, a bizonytalanságnál nincs kegyetlenebb érzés. És amiben most mi élünk, az a tökéletes bizonytalanság: senki sem tudja, mi lesz holnap. Kapok e munkát vagy sem, elbocsátják-e a férjemet is vagy sem, kiköltöztet-e a háziúr a lakásból vagy vár még egy hónapot?... Aki nem volt még hozzám, hozzánk hasonló helyzetben, az valójában nem tudja, tudhatja, mit jelent az a szó: munka. Hogy milyen jó dolgozni... — mondja a középkorú nő és egy parányi könnycsepp csillan meg a szeme sarkában. zolczer jános A szerző felvételei Emberi sorsok PERBEN ÉS HARAGBAN A közkeletű közmondás szerint a házasságok az égben köttetnek, ám a földön bontatnak — mégpedig nem is csekély számban. Ezt jelzi az a felmérés is, amelyet az igazságügyi szakemberek az utóbbi két esztendő házassági pereit áttekintve végeztek. A vizsgált időszakban hazánkban minden negyedik-ötödik házasságot bontottak föl; a válások hét százalékára csupán egy évnyi együttélés után került sor, mintegy huszonöt százalékára pedig két év után. A bontóperi bírák által tárgyalt eseteknek negyvenöt százalékában kettőtől öt évig tartó házasság után kellett kimondani a „boldogító" válást. Az együtt töltött évek magasabb száma fékezőleg hat a perindításnál, de nem számit kivételnek akár a húsz-huszonöt év után felbontott házasság sem. A perstatisztikai vizsgálat azt is kimutatta, hogy a bontóper idején a nőknek közel fele huszonkettő-harminc, a férfiak negyven százaléka huszonnégy-harmincöt éves volt. Gyakori eset, hogy a válófélben lévők jelentős hányadának már korábban is akadt dolga a bontóperes bírákkal. A két-három év után felbontott házasságok több mint hatvan százalékában gyerek is született, így a vizsgált bontóperek a kiskorúak tízezreit érintették közvetlenül. A pervezetés természetes velejárója, hogy a családjogi törvény értelmében a bontóperi tanácsok valamennyi válókereset esetében — az érdemleges tárgyalás előtt — megkísérelték a kibékítést, s egyben figyelmeztették az egymással perben álló feleket arra, hogy a válás kimondása miként hathat majd gyermekeik további sorsára. Az efféle békítési kísérletek azonban ritkán vezetnek „látványos" eredményhez, inkább az szokott előfordulni, hogy a bíróság által megszabott két-három hónapos várakozási idö letelte után az érdekeltek meggondolják magukat és nem kérik az eljárás folytatását. Általános bírói tapasztalat, hogy a házastársak egyike olykor mintegy mindent eldönteni hivatott „utolsó figyelmeztetésnek" szánja a bontóper megindítását, s tulajdonképpen már az első tárgyaláson hajlandó lenne békülni, ha ez nem sértené — az alperes önérzetét.. . Többnyire béküléssel végződnek viszont az olyan perek, amelyekben kívülálló személy (szülő, rokon, ismerős) unszolására nyújtják be a válókeresetet; de a gyermek iránti felelősségérzet felébresztése is megmentheti a válságba jutott házasságot. A bontópereket elemző szakértői vizsgálat ezért — érthetően — kihangsúlyozta, hogy a jövőben fokozottabb gondot kell fordítani a kibékítésre. Ha ugyanis a házasfelek egyike a tárgyalás folytatását kéri, akkor már nehéz a visszaút. Egyebek között ezt bizonyítja az az adat is, amely szerint nemkevésbé eredményesek a fellebbviteli tárgyalások: másodfokon csupán az ügyek csekély százalékában utasítják el bíróságaink a válás iránti indokolt kérelmet. Sajátos igazságtétele a sorsnak, hogy nemcsak a házasság, de a válás legegyszerűbb útja is a közös megegyezés. A bíróság ilyenkor a felek egyező akaratnyilvánítása alapján bontja föl a házasságot; bár az ilyen békés hangnemben zajló tárgyaláson is szóba kell hozni a gyermek elhelyezésének, eltartásának, láthatásának kényes kérdéseit, s mindehhez — a válás kimondása után — még a vagyonjogi kérdések rendezése párosul. Természetesen, sokkal körülményesebb és hosszasabb az olyan eljárás, amikor a bontáshoz vezető okokat a bíróságnak kell részleteiben feltárnia, vagyis akkor, amikor a közös megegyezés legkisebb jele sem tapasztalható. Érthető, hogy a szóban forgó szakértői vizsgálat a váláshoz vezető leggyakoribb okokat is megpróbálta rögzíteni. Első helyen a mértéktelen italozás említhető. A durva, goromba bánásmód is főképpen ehhez a káros szenvedélyhez társul, mig a kisebb, úgynevezett napi italozás inkább anyagi vagy szabadidő-eltöltési viták forrása; ám ezen keresztül szintén a házastársi kapcsolat végleges megromlásához vezethet. A széleskörű vizsgálat során feltárt okok között a nők egyoldalú megterhelése, a fiatal korban meggondolatlanul vagy gyermeket váró „kényszerhelyzetben" megkötött házasságok, illetve a felek egyikének túlzottan takarékos, olykor kapzsi életszemlélete szerepel. Persze, sok helyütt viszont az okoz konfliktust, hogy a házasfelek egyike meggondolatlanul költekezik, fölösleges kiadásokba, söt: kölcsönökbe keveredik. Meglepő következtetés, hogy a lakáshiány — a vizsgált peranyagok tapasztalata alapján — az esetek többségében nem játszik közvetlen szerepet a házassági bontóper megindításában, bár a szülőkkel való együttlakásnak gyakorta van házasságromboló „mellékhatása". A vizsgálat során az is kiderült, hogy a bontóperek gyakorlatában meglehetősen gyakran s eléggé felszínes megjelölésként kerül szóba az elhidegülés fogalma. Ez a bontóper kimenetele szempontjából mindenhatónak vélt „fedőszó" a valóságban általában sokféle okot és okozatot takar. A közhiedelemmel ellentétben az iskolai végzettségnek nincs döntő szerepe a házasságok felbomlását illetően, de a műveltségbeli és érdeklödésbeli különbséggel mindenképpen számolni kell. Gyakori témája a perbeszédeknek a házastársi hűség kérdése is. Az utóbbi időben egyre sűrűbben tapasztalható jelenség, hogy a bontóper gyorsítása érdekében a „kívülálló harmadik" megjelenik a válóperi tárgyaláson, ami egyben kizárja a házasságon kívül létesített kapcsolat titkolását. A válóperi tárgyalások során a legnagyobb harc a gyermekért folyik: ám ennek hátterében nem mindig a gyermekhez való őszinte ragaszkodás a valódi indítéka, hanem e törekvésben — sajnos — néha anyagi megfontolás is szerepet játszik, hiszen egyes tág lelkiismerettel rendelkező szülők véleménye szerint a gyerek révén a lakás is megtartható. A bíróságok kötelessége viszont, hogy mindig és minden helyzetben a gyermek érdekeit tartsák szem előtt. §§§ Kétségtelen, hogy a perstatisztikába való rövid betekintés legföljebb csak vázlatos képet adhat a házassági kötelék lazulásához, majd pedig a házasság felbontásához vezető okokról. És az is nyilvánvaló, hogy a véglegesen megromlott, szétesöben lévő házasságok felbontása, az igazságos és gyors perrendezés a társadalom érdeke is. Ahol azonban még a békülésnek fennáll a lehetősége, ott a válóperes bírónak nagy-nagy körültekintéssel s tapintattal kell eljárnia, nehogy elhamarkodott döntést hozzon, s ezzel időnap előtt kimondja a válást az inkább csak haragban álló, mintsem válófélben lévő felek között. Persze, az orvoslást nem a tárgyalótermekben, hanem a pereken kívül kell keresni. 17