A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-31 / 44. szám

jyULA őszök, végteléq ho! kak ablakán benézi soha senkinehv a^aárgöröngyboSsbogyar születik a kancsó \ X New azért hogy nem nerr^t^dja \ a'.i?) csh^keágí iorial kínál belőle — Megint rossz volt az eligazítás. Amikor elolvastam a nevét és megtudtam, hogy magyar, azt hittem, annak idején egy cégnek dolgoztunk. Téves kapcsolás. Nem volt valami jó cég, elismerem, de azért ne vegye annyira a szívére. A férfi nem válaszolt. Dermedten ült, úgy érezte, megalázták. Az alezredes félreértette a hallgatását — Persze, nekem semmi közöm sem volt a nácikhoz — mondta széles, megvető kézmozdulattal kisérve szavait. — Az e/szászi nácikhoz sem ? — kérdezte a férfi halkan. — Semmiféle nácikhoz — mondta az alezredes bőszen, mint akit váratlan találat ért. — Bármikor haza mehetnék — mondta hencegve. — Úgy értem: Németországba — helyesbített sietve. — A Szövetségesbe, természetesen. A hajam szála sem görbülne. Azt elhiszem, gondolta a férfi. — Akkor hát miért nem megy ? — kérdezte aztán rekedten, miközben intett a főpincérnek: — A számlát kérem. Fizetek. Mindegy, hogy az ebéd nem készült még el. Csak egy ebéd lesz: az alezredes úrnak. De a másikat is kifizetem. A főpincér mozdulatlan arccal hallgatta. — És a másik ebédet hova parancsolja, monsieur? — kérdezte aztán sunyi mosollyal, s közben lopva az alezredesre pillantott. — Mindegy — mondta a férfi kurtán. — Küldje el majd Dachauba. Vagy Buchenwaldba. Bergen-Belsbe. Auschwitzba. Az alezredes úr majd megadja a címet. Mire vár még? A főpincér gőgös, megbántott arccal elsietett. — Nekem semmi közöm sem volt Dachauhoz. — mondta az alezredes méltatlankodva. — Sohasem voltam SS. Hivatásos katona voltam. — Zsoldos. Kalandor. — Minden katona zsoldos — mondta az alezredes vállat vonva. A kalandort eleresztette a füle mellett. Aztán váratlanul az eszébe ötlött valami, óvatosan megkérdezte: — Maga talán — zsidó?... Aztán hangosabban, recsegve megismételte: — Sind Sie Jude ? A férfi lehiggadtan, eltűnődve nézte. — Nem. Nem vagyok zsidó — mondta aztán csendesen. — De maga ezt nem érti. alezredes. Maga semmit sem ért: még ma sem. Hogyan is érthetné.-Hiszen maga még Afrikát sem bírta megérteni, pedig itt él... — Gyűlölöm Afrikát — mondta az alezredes dühösen. — Szerencsére Tunisz még nem Afrika... — Lehet — mondta a férfi. — De az is lehet, hogy Afrika egyszer még Tuniszt is meglátogatja. És azon a napon önnek már nem tesz többé hova mennie, alezredes... Amikor az asztalra lökte a pénzt és a kijárat felé indult, a főpincér faarccal füléhez hajolt, suttogva kérdezte: — Menjek utána? — Nein! — mondta az alezredes hevesen. — Diplomata útlevele van. Most láttam, amikor elővette a levéltárcáját. Már megint rossz volt az eligazítás. — dünnyögte elkeseredetten. — Mindig lerobban valahol valami. Tűnj el! Barom! — förmedt aztán bőszen a főpincérre. De a férfi akkor már messze járt: a Dzsama el Szitun előtt elterülő kis tér felé sietett. Titokban abban bizakodott, hogy talán sikerül még egyszer összetalálkoznia a pufók arab kislánnyal és a hancúrozó foxterrierrel. Vagy az arcfátyolul használt fejkendőjük csücskét szemérmesen a szájuk szegletébe csippentő berber asszonyokkal. Tunisszal. Afrikával.