A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-31 / 44. szám

— Én akkor sem lennék képes rá — mondta a férfi, hitetlenkedve csóválta a fejét. — Ó, nem a dolog erkölcsi részére gondoltam — kiáltott fel mentegetőzve, látva az alezredes fitymáló arckifejezését, noha fogalma sem volt róla, mi miatt kellene mentegetőznie. — A hibátlan kivitelezésre lennék képtelen. — Ne gondolja — mondta az alezredes nyugodtan. — Ha a nagy harci helyzet úgy hozná, maga is megtanulna alkalmazkodni a terepviszonyokhoz. Nézze — mondta megkapó őszinteséggel —, én hosszú évek óta űzöm ezt az ipart, és még egyszer sem buktam le. Pedig egyszer nagyon köze/ jártam hozzá: olyan szorosan ültek az asztal körül, hogy egy agarat sem lehetett volna közéjük préselni. És egy pacák hely nélkül maradt. Balszerencsémre valamelyik fejes: mindjárt láttam a nagy felhajtásból. Rosszul kevertem össze a névjegyeket ... — Nagy botrány kerekedett? — kérdezte a férfi kíváncsian. — Semmiféle botrány sem kerekedett Meglepetten a névjegyemre pillantottam, és felpattantam az asztal mellől. „Most látom csak: ez nem az én helyem!" — fordultam bocsánatkérően az asztalszomszédomhoz (angol kormányhivatalnok volt: nagyon összebarátkoztunk), és sürgősen le/éceltem. Az asztal túlsó felén megkérdeztem a háttérben feszengő főpincértől, merre van a mosdó — ha esetleg valaki nagyon figyelt azt hihette, a helyem után érdeklődöm —, és már ott sem voltam. — Ügyes — mondta a férfi meggyőződés nélkül. — Nagyon ügyes. — Ó. ez semmi — legyintett az alezredes. — A jó katona legfőbb erénye, hogy habozás nélkül alkalmazkodjék a felismert helyzethez. Egyszer például, amikor láttam, hogy reménytelen a szitu, odamentem a vendéglátók egyikéhez, és megkérdeztem, hol találhatom Badin-Roche alezredest — sürgősen beszélnem kell vele... Saját magammal, hehe — így legalább biztos lehettem benne, hogy nem tudják számomra előkeríteni. Ez is jó, mi? — Remek — bólintott a férfi, s noha alapjában véve kezdte már bánni, hogy engedte magát befonni, azt kénytelen volt önmagának bevallani, hogy az alezredes dolgai mulattatják. Vajon valóban alezredes-e? — Nincsen abban semmi, ha az ember nem a megfelelő étteremben és nem a megfelelő küldöttség tagjai között keres egy tiszteletre méltó alezredest. Persze, említhettem volna egész sor más nevet is: a hajdani évfolyamtársaim között legalább négy ezredest sorolhatnék fel; csak én mentem nyugdíjba alezredesi rangban — mondta az alezredes, ezúttgl is ráhibázva a férfi gondolataira. — Jó idegei lehetnek — jegyezte meg a férfi elismerően. — Szükségem volt rájuk — mondta az alezredes. — Marha nagy szükségem. Különösen azokban az években, amikor odaát kiverték a nagy tamtamot Figyelmeztetően a magasba emelte a mutatóujját; a másik keze két ujjával valami furcsa ütemet dobolt ki az asztalon. Amikor másodszor is kidobolta, a férfi ráismert a jelzésre: — Al-gé-rie fran-cais.. . — Az — mondta az alezredes. — Algérie francais. . . — Ott is harcolt? — Hát persze. A fekete lábúakért meg De Gaulle-ért — mondta fanyar fiTitorral. — Onnan lógtam át Tabarkába, amikor a Hosszú Charlie bedobta a törülközőt. Tabarkában természetesen lefogtak; meg sem álltak velem Gábeszig. Tuniszt olyan gondosan elkerülték becses terhemmel, mintha a pestist hordoznám magamban — mondta emlékező vigyorral. — Aztán annak a rendje és módja szerint interváltak: addigra már összeverődtünk, hasonló mundérban járók, szép számmal. De később minden rendbe rázódott Legalábbis az én számomra. De hát azóta már a Hosszú Charlie is régen felkerült az ágyútalpra — az egész már régen nem érdekes. .. Az alezredes a karórájára pillantott — a férfinak az a bizonytalan benyomása támadt, hogy még a karórája is kincstári szerzemény —, és hevesen felpattant. — Mon Dieu — kiáltotta —, alaposan elfecsegtük az időt! Az én bűnöm! Hiába, ha megperdülnek a hajdani harci dobok, nem bírok ellenállni a kísértésnek, — mondta, és újra elvigyorodott — írja alá a számlát, monsieur, és gyerünk!... A Dzsama el Szitun mecset után s a beígért — vagy kialkudott? — thé de menthe előtt az alezredes elnézést kért, „mindössze néhány percre", amint mentegetőzve megjegyezte, és a férfit egy félreeső kis park sárga lócáján hagyva, fürge, ruganyos, katonás lépteivel elsietett. A „mindössze néhány perc"-bői lassan már egy hosszú negyed óra kerekedett, de a férfi nem bánta: szeretett beleolvadni idegen tájak életébe, s erre most bőven alkalma nyílott. A Dzsama el Szitun felöl zarándokok tarka csoportja tűnt fel — Kairuanbó! indultak el; Mekkába zarándokolnak — jegyezte meg áhítatos tisztelettel egy piros fezes arab úriember, megállva a férfi tócája mellett, s buzgón bólogatott. A zarándokok mögött néhány arcfátyolos berber asszony fecsegett: nyilván férjük, apjuk, fivérük lehetett a zarándokok között, s ők büszkén készültek fel a búcsú ünnepélyes pillanatára a férfiak hosszú s Allahnak tetsző útja előtt. Egy sudár pálmafa alatt egy barna foltos kis foxterrier a hangyák fürge útját szimatolgatta, gondterhelten és bizalmatlanul. A park közepén egy apró, pufók arab kislány tipegett, olykor meg-megállva, belebámészkodva az arany és zöld színekben sugárzó világba. Gödrös, kövér kis kezét, apró gyerekek szokása szerint, csuklóból lazán elengedve, maga előtt tartotta, s következetesen eleresztette rózsás barna kis füle mellett a mamája sürgető, csalogató hívását: — Viens, chérieI.. . Viens, alors. . . viens vite, ma chérie... A hangra a foxterrier figyelt fel; nekiiramodott, sóváran körülszimatolta a kislányt aztán egy elszánt „lesz, ami lesz" kurta szökkenéssel — és túláradó boldogsággal — egy röpke kutya-puszit nyomott a kislány kezére, és bűntudatosan tova nyargalt. A mama ijedten futott a kicsihez: a kislány a kezét bámulta, érdeklődéssel és minden különösebb izgalom nélkül. Aztán a mamájához fordult, mélységes bizalommal felpillantott rá. — Esz ki vöt ? — kérdezte kíváncsian, franciául. — Ez egy kiskutya volt, chérie — kacagott rá az asszony, és a férfi ettől a kacagástól és a kislány kerekre tárult szemétől egy percre haza álmodta magát. De ugyanakkor furcsa módon úgy érezte, mintha időtlen idők óta ő is Tunéziában élne, pálmafák, zarándokok, arcfáty/as asszonyok — mosolygó, fiatal anyák, pufók arab kislányok és hancúrozó foxterrierek között. A mosoly nemzetközi, futott át az agyán, de nyomban helyesbített: Az élet nemzetközi. Az élet nemzetközi, viszont az alezredes késik, állapította meg. az órájára pillantva. Erről eszébe jutott az alezredes visszaemlékező merengéseinek néhány homályos részlete, s valami bizonytalan nyugtalanság fogta el, egyre inkább megerősítve benne a már régen kialakult felismerést, és vitathatatlan meggyőződést hogy a véletlen egy kalandorral sodorta össze. Felállt, tanácstalanul a kis tér közepére sétált, kutatóan körülnézett. A forró, sárga homok a cipőjén át is perzselte a talpát, a levegő mozdulatlanul izzott körülötte, a hőség kezdte elbágyasztani. A torka kiszáradt, frissítőre vágyott. Ekkor váratlanul beléhasitott a gyanú; önkéntelenül a zsebéhez kapott. De a pénzes levéltárcája és az útlevele hiánytalanul ott volt a helyén, és — ebben a pillanatban bukkant fel az alezredes alakja a park bejáratánál. A férfi elszégyellte magát Jó, öreg alezredes... — Elnézést — kiáltott az alezredes már messziről. — Utána kellett néznem egy és másnak. Holnap is nap lesz — mondta tömören. — Újabb látogató csoport a láthatáron ? — kérdezte a férfi mosolyogva. — Olyasmi. A jó katona sohasem feledkezik meg az utánpótlásról. Apropó utánpótlás — lelöttyintjük abban a bizonyos kafanában azt a bizonyos thé de menthe-ot? Azt mondják. jót tesz az emésztésnek. De attól még ebéd előtt mindig feltankolhatunk egy ital pernaud-t... — Pompásan ügyel a sorrendre, alezredes — mondta a férfi mulatva. — Ha nem tudnám, hogy hivatásos katonatiszt azt hinném, százalékra dolgozó vendéglátóipari ügynök, már elnézést kérek — ugratta, ezúttal nyíltan célozva az alezredes kisded üzelmeire. De az alezredes nem jött zavarba. — Ó, nem szorulok én rá a tuniszi ürgék mocskos kis jutalékaira. — mondta könnyedén. — Tudja, annyi vendéggel megfordultam már Tunisz minden valamire való kricsmijében, meg lokáljában, hogy nincsen olyan odújuk, ahova be ne toppanhatnék olykor egymagam is egy pofa italra, mokkára, menta teára; örülnek a górék, ha megvendégelhetnek. Váratlanul büszkén kihúzta magát. — Jöjjön, monsieur. Ezúttal én leszek a vendéglátó és házigazda: tegyen a vendégem egy hamisítatlan arab thé de mentera. Tartsunk össze, vén frontharcosok. Igyunk a régi lobogóra! Ám az óváros girbe-gurba sikátorai és a szúkok lármás zűrzavara után a régi lobogó kezdett észrevehetően félárbocra konyulni; az alezredes egyre gyakrabban állt meg egy kurta pihenőre, s egyre gyakrabban nyúlt a nagy, halványkék zsebkendője után, hogy fújtatva megtörölgesse verejtékező homlokát. — Lepusztultam, öreg fiú — vallotta be bűnbánóan. — Már nem vagyok a régi. Tudja: a sebesüléseim. Nem bírom már a hosszas csatangolást Ha nem haragszik, a Kaszzá-t hagyjuk talán máskorra ... Lepusztultam, ez az igazság. Az étteremben, az első pernaud után azonban felvillanyozódott. — Ez ismét rendbe hozott — rikkantotta hálásan. — Iszunk még egyet? Walad!... Kiszáradt a torkom, öreg fiú! Maga nem iszik ? Ugyan: tartsunk össze, vén frontharcosok. Igyunk a régi lobogóra! Úgy! És most már megrendelhetjük az ebédet. Walad: küldje ide a főpincért! • A főpincér szolgálatkészen mosollyal sietett elő, s az alezredes, a férfi bámulatára, nyomban szaporán pergő német tárgyalásba bocsájtkozott vele. — Csak bízzon mindent nyugodtan ránk, öreg fiú — szólt oda közben biztatón a férfinak —, mi ketten majd mindent elintézünk. Olyan ebédet kap, hogy megnyalja utána a tíz ujját. . . Nicht wahr, Rgon, mein braves Kind? A főpincér udvariasan hajlongott és buzgón jegyezte a bőséges rendelést — Meg lesznek elégedve, Herr Oberstleutnant! Meg lesznek elégedve — Ön is meg a tiszteit bajtársa is. Jawohl, Herr Oberstleutnant!.. . — Régi cimborám — nézett utána az alezredes kedvtelve. — Barátok vagyunk. A férfi valami megmagyarázhatatlan, hirtelen támadt rossz előérzettel hallgatta. — Ön remekül beszél németül, alezredes — mondta végül. — Hát persze, voltaképpen elszászi vagyok. — Vagy úgy. Elszászi francia ... — Nem. Elszászi német — mondta az alezredes szelíden. — Tudja, az eredeti nevem tulajdonképpen Balduin-Ronke. Csak Algéria óta használom a Badin-Roche nevet. Jobban hangzik, igaz? — De hát — ön azt mondta. El Alamainnél harcolt — hebegte a férfi, és meg kellett kapaszkodnia az asztal szélébe, mert úgy érezte, forog vele az étterem. — Hát persze. Der edel Ritter von Rommel alatt. • — És... és... hogyan került Algériába ? — Toboroztak — mondta az alezredes szűkszavúan. — Az OAS-nak képzett tisztekre volt szüksége. Egyébként ott lőtték át a másik lábamat Nem furcsa ? Előbb a Hosszú Charlie ellen, aztán a Hosszú Charliért aztán megint ellene... Mi baja van, öreg fiú? Nem érzi jól magát, öreg cimbora? — Ne nevezzen öreg cimborájának — sziszegte a férfi sápadtan. — Milyen jogon gondolja, hogy mi ketten valaha is cimborák lehettünk volna ? Az alezredes meglepetten hátra dőlt a székén, fürkészően, hosszan a férfi feldúlt arcába nézett Aztán halkan, megütközve füttyentett, és fanyarul elmosolyodott. — Téves kapcsolás — mondta nyugodtan.