A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-11 / 28. szám

OZSVALD ÁRPAD KÖLTÉSZETE Ozsvald Árpád nem tartozik azok közé a nagyon termékeny költök közé, akik mindenre, az élet minden egyes mozzanatára verssel reagálnak s megverselnek minden elképzelhetőt. Az ö számára ünnep a vers, a költői szó ritka alkalom — csak olyankor folyamodik hozzá, ha a felmerülő lényeget valóban csak versben lehet megfogalmazni. Eddigi életműve ezért — noha jónéhány verskötete látott napvilágot — nem annyira terebélyes, mint inkább befelé mélyülő, intenzív. Válogatott verseinek — ugyancsak meglehetősen sovány — gyűjteménye, a közelmúltban megjelent Oszlopfő is erről tanúskodik. Ozsvald kétségtelenül egyszerűségre törekszik, ám korántsem olyan egyszerű, mint ahogy első látásra-olvasásra vélné az ember: bonyolult, akárcsak a környező valóság, a világ, a kor, amelyben élnie adatott. Mindenekelőtt költészetének tartalmi-gondolati alapja, motívum- és témavilága tanúskodik erről. Vegyük sorra először is Ozsvald témáit, amelyek — mivel, mint már említettem, nem minden valóságmozzanatra, eseményre reagál verssel — meglehetősen szűkkörűek, egy kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy Ozsvald monotematikus költő: egyetlen nagy, mindig visszatérő témája az emberiség és az emberség — ez azonban igy túlságosan vulgáris, leegyszerűsített és általános megfogalmazás lenne, hiszen ugyanezt a legtöbb jelentős, sőt kevésbé jelentős költészetről is elmondhatnánk. Ozsvaldnál ebben az egyetlen, nagy témakörben számos kisebb, ám korántsem kicsiny, mert mindannyiunkat érintő és érdeklő témát különböztethetünk meg, amelyek természetesen elválaszthatatlanok egymástól, egymásba folynak — egymást erősítve és hatványozva jelennek meg előttünk. Melyek ezek a szüntelenül visszatérő témák/ Maga a költő, a költői szubjektum; az őt körülvevő valóság, a kor; a kor legégetőbb problémái; a múlt (az egyéni múlt, valamint a közösség és általában az emberiség múltja); az életért, a jövőért érzett emberi és költői felelősség. Nézzük meg közelebbről ezeket a témákat! 1. Maga a költő, a költői szubjektum. Ha az emlékező jellegű — egyébként meglehetősen objektiv hangú — versektől (A vén huszár, Luca-napi emlék, Emlékszen jól stb.) eltekintünk, Ozsvald szinte sohasem önmagaként, költői „Én"-ként jelenik meg a versben, hanem átlényegültén, átváltozott alakban, s így talán nem is kell nagyon ellenkeznünk magunkkal, ha az a kényszer támad bennünk, hogy Ozsvald Árpád metamorfózisairól beszéljünk. S nemcsak emberi alakot tud ölteni, nemcsak a „tengerek legendás vándora", Odüsszeusz vagy „a mesék örökké kialudni készülő tüzét" örizö-vigyázó-szitó Tűzőrző képében jelenik meg előttünk: „Én vagyok az útszélre esett / búzaszem. / Keresem társaimat, / mert egyedül nem lehet / belőlem kenyér, / mit megszegnek nehéz / kezektől zsíros tölgyfa asztalon." — írja a Búzaszem című versben, s nem kétséges, hogy itt is a költőről, az egyedül tehetetlen — másokra utalt, mert közösségben, társadalomban élő és gondolkodó — költőről van szó. 2. A költői Éntől aligha választható el az öt körülvevő természeti és társadalmi valóság, a kor: az elektronikus agyak kora, a csodákat termő atomkor hajnala, a gépcsodás század, amelyet a költő nem akar olyannak elfogadni, amilyen, változtatni szeretne rajta, mert sok tekintetben embertelennek tartja; ám vélekedjék bármiképp, mégiscsak ennek a kornak, ennek a századnak a gyermeke, tehát annak ellenére, hogy igyekszik magát elhatárolni tőle, egyúttal otthon érzi magát benne, otthonosan mozog az őt körülvevő valóságban. „... a gépcsodás század kivetette hálóját a sötét és mély tengerfenékre, a Föld testét izotóp ujjak tapogatják, radarszemek merednek a holdas égre, levelek zöld színét, virágok vörös szirmát, az ízeket, szagokat képletekre bontjuk, városokat pillanatok kötnek össze" (Földközelben, 1964). íme, egy pillanatkép a korról, pontos, objektív leírás a századról, amelyben az elektronikus agy mindent kiszámít. „Az elektronikus agy nem felejt el semmit. / Jobban emlékszik, mint a százesztendős elefánt. / / A költö csak áll a kék-ezüstös tájban, / és nem akar emlékezni semmire." A költö bizonyára azért nem akar emlékezni, mert legalább ilymódon el akarja határolni magát a mindent-tudó, mindenre-emlékező, ám éppen ezért embertelen gépcsodától, amely még szerelmünket, kínunkat, örömünket is képletekre bontja és fehér kartonlapon dobja ki elénk. 3. A kor problémái. Komoly probléma már maga a fentebb emiitett elgépiesedés is, ám nem a legfontosabb, nem az elsődleges problémája korunknak. Hiszen a gépek széles körű kihasználása önmagában még nem veti fel a „lenni vagy nem lenni" dilemmáját nem okozza az emberiség halálát, a helyettünk is gondolkozó-emlékező gépek minden bizonnyal teremtőjüket, az embert szolgálják. Sokkal égetőbb kérdés napjainkban a természet, a természetes életkörnyezet egyre nagyobb mérvű szennyezéső-mérgezése-pusztítása: az ember megöli a természetet, amelynek maga is része, s így önmagát is elpusztítja: „Ha meghal a tenger vele pusztul az ember, emészti önmagát, , fehér vitorláit hiába feszíti a szélnek, tört árbocán csak rongyként libeg a vászon — maga teremte gyilkos zátonyát" (Ha meghal a tenger, 1977). Tóth Árpád megdöbbentő, ember utáni csendje rezonál az 1970-ben irt Már szigetek se című költeményben: „Már szigetek se lesznek, / zöld mohás, távoli szigetek, / bodzabokor-menedék a kertben; / küszöbünket is ár borítja, / fároszi tornyunk tengerbe omlott ...II Már kikötők se lesznek, / a visszatérés örömét jelző, / magukba záró kagylóhéj öblök; / csigák üres házában zúg a szél!" Az öngyilkosságra hajlamos, s egyre inkább az öngyilkosság felé rohanó, pusztító mérgeket és fegyvereket halmozó civilizáció arra kényszeríti a benne élő embert, hogy védekezzék, harcoljon az életért, a jövőért, hogy ne legyen passzív, mert „a halál nem csillagszemünkért ad kegyelmet". De itt már az emberi-költői felelősség kérdésénél va gyünk. 4. A költői felelősségtudat. Az elektroni kus agyak kora, a gépcsodás század, az öngyilkos hajlamú civilizáció tehát eljutott a fejlődésnek arra a kritikus pontjára, ahol már csak egy lépés választja el a pusztulástól. Mit szólhat ehhez a költő?Tehet-e valamit a pusztulás ellen? Ha igen, mit? „Hát éld a magad jóságos életét, / ha van bátorságod a nyugalomhoz. / Díszes dobozba zárd tisztes lelked, / ne érje por, ne érje zaj, ne érje fény!" — mondja Ozsvald keserü-gúnyosan az Elmélkedésben azok címére, akik még most is, az emberiség-méretű halálveszedelem idején is elzárkóznak a világtól, elefántcsont-toronyba bújva játsszák a maguk kisded játékait — ameddig játszhatják, amíg szembe nem találják magukat a könyörtelen realitással: mint az ókori tudós, Arkhimédész, aki még a halál árnyékában is köreivel bíbelődött; „Ó, Arkhimédész, / lehet-e körök és négyzetek között élni, / kizárni magunkból a világ gondjait?*' A költői kérdést, tudjuk, nem szokás megválaszolni, magában foglalja a választ. Itt is fölösleges a kommentár. Az ember, a költö dolga tehát mindenekelőtt az, hogy a gépcsodás században, az elektronikus agyak korában, a csodákat termő atomkor hajnalán is megőrizze emberségét, s ez egyúttal azt jelenti, hogy magáévá fogadja a világ gondjait, hogy ne burkolózzék önnön hermetikusan elzárt belső világába, hanem a társadalom problémáival éljen. Mert ha a halált nem is verhetjük bilincsbe, „rontó kezét lefoghatjuk mégis, / hogy ne gyilkoljon oktalan a kába / vén kaszás, s a búza sárga kalásza / ne száradjon el méregesöben / a csodákat termő atomkor hajnalán." 5. A múlt — az egyéni múlt és az emberiség múltja. Az emberi történelem kezdetén az Ember gyermekkorának tipikus emlékei, a mítoszok állnak, amelyekből azonban szinte minden esetben kibogozható a konkrét történelmi mag. Ozsvald az alkotás folyamán gyakran fordítva jár el: a konkrét történelmi magot, esetleg egyéni élményt, életérzést burkolja a mítoszok köntösébe vagy a népmesék motivumaiba, s emeli így át a valóságból egy magasabb szintű valóságba, a költészet világába (Odüsszeusz. A legkisebb legény. Laterna Magica, Mese és valóság, A nagy sási kígyó stb.). A múltból (egyéni múltjából és a közösség történelméből) elsősorban azokat a „kövületeket" próbálja átmenteni költészetébe, amelyek a tudomány számára lényegtelenek, semmitmondóak, az ember számára viszont nagyon is fontosak, megmentésük tehát valóban a költö dolga: „Nagy bátyus öregaszszonyok, kaszás / parasztok megkövesült lábnyomát / kellene kiásnom a parti szegélyből, / gipszbe önteni, mint a sárkánygyík térdét". Emberi sorsok széttört cserepeit, kövületeit hozza fel'Ozsvald a múlt homályos és kevésbé homályos mélységeiből (Emlékszem jól. Szikince-parti fűzfák, Pinkas zsinagóga, Árnyék stb.); ezekért a cserepekért egészen a Kőkorig nyúl vissza, az alig hogy két lábra állott első nemzedékig. A szüntelen múltba-nyúlás (amely azonban korántsem öncélú, hiszen a költő ilyenkor is főként a jövővel gondol) lényegében nem más, mint győkérkeresés, saját maga és közössége — elsősorban nyelvközössége — gyökereinek keresése, gyökérre-találés, gyökérbe-fogódzás; ezek a versek tehát szorosan összefüggnek, egy tőről fakadnak az Oszlopfő cimű gyűjtemény utolsó ciklusába foglalt költeményekkel (Hettita ballada. Anyanyelv, Mikor a kakas harmadszor szólt, Kazinczy stb.), amelyekben Ozsvald a haladó történelmi hagyományok és az anyanyelv megtartó erejét hangsúlyozza. Ha Ozsvald költői nyelvét, stílusát, kifejezőeszközeit vizsgáljuk, ha a költői szándékok megvalósítási módját vesszük „nagyitóüveg" alá, ugyanarra a következtetésre jutunk, mint a tematikus, illetve tartalmi elemzés során jutottunk: arra tudniillik, hogy korszerű, minden ízében huszadik századi költészetről van szó. Mert a korszerűség semmi esetre sem az üres, egyre kevesebb embert érdeklő formai játékokkal azonos, a korszerűség lényege valahol másutt keresendő: talán nem sokat tévedek, ha azt állítom, hogy korszerű mindenekelőtt az, ami esztétikailag magas szinten fejezi ki keletkezésének korát, ami tehát az adott pillanatban közérdekű. Ozsvald Árpád költészete minden bizonnyal ilyen költészet. Meghökkentő, mesterkélt, a magyar költészet lényegétől idegen képeket, kifejezéseket hiába keresnénk ezekben a versekben; Ozsvald egyébként véleményem szerint nem annyira „képi", mint inkább „fogalmi" költő, még akkor, is, ha olykor nagyon is kimunkált képekben fogalmazza meg mondanivalóját (pl. az 1963-as keltezésű Mosolyban: „Valaki az arcát a kútban feledte, / s most a vödör felhozta mosolyát, / széléről lecsurran, cseppekben záporoz. / Valaki az életet nagyon szerette, /se nagy tükörben nézte meg magát."), s némelyik költeménye nem más, mint egyetlen vízió (Karambol, Ha meghal a tenger. Kőkor, Ez a fa. Már szigetek se stb.). Azt hiszem, főként régebbi verseinek legszembetűnőbb hibái is ebből a „fogalmiságból" fakadnak: ahol valamely általánosabb érvényű igazságot próbál megfogalmazni, sokszor banális, közhelyszerű, s az is nem egyszer előfordul, hogy a rím, a szótagszám-megfelelés kedvéért töltelékszavakat használ. Ám az vesse rá az első követ, aki maga sohasem követett el ilyesmit. Ozsvald a maga rendkívül puritán, a legbonyolultabb gondolatiságú költeményeiben is tiszta, szinte áttetsző versépítési módját is onnan hozza, ahonnan az emberi sorsok széttört cserepeit ássa elő: a megtartó, mert jövőbe-mutató, jövő felé irányuló hagyományból, a magyar népköltészet aranybányájából, amely mindannyiunknak közös múltja, s ezért mindannyiunkhoz közel áll, mindannyiunknak egyaránt fontos. Bizonyára nem véletlen hát, hogy az Ozsvald válogatott verseit tartalmazó gyűjtemény, az Oszlopfő, a csehszlovákiai magyar irodalom legfigyelemreméltóbb eredményeit felmutatni hivatott Csehszlovákiai Magyar írók sorozat köteteként látott napvilágot. Ott a helye csakugyan: ott, ahol legbecsesebb kincseinket őrizzük. VARGA ERZSÉBET 14