A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-11 / 28. szám

Kívánatosnak tartanám — mert annak kéne lenni —, hogy az iró-kiadó-kereskedelem-vásárló láncolat a maga természetes mivoltában kapcsolódjék egymáshoz. Továbbá, hogy e láncolat élő, eleven szervezetként működjék. Az utóbbi időben azonban azt tapasztalom, hogy ez a láncolat olykor-olykor szétkapcsolódik, vagy el is szakad. Az elmúlt év végén, de meglehet, hogy már az idén, egy glosszában magam is szóvátettem hazai szerzőink műveinek hiányát könyvesboltjainkban. Utána Dénes György egy cikkében az író-olvasó találkozókon hiányolta az ott megjelent írók könyveit. (Hét, 8.sz.) Ezt követően Huppmann Ferenc a Madách Kiadó kereskedelmi osztályvezetője válaszolt Dénes Györgynek (Hét, 22. sz.), s ugyanott volt olvasható Dénes György viszontválasza is. Az említett cikkek azt bizonyítják, hogy az általában említett láncolattal valahol igencsak baj van. Azonban sem Dénes György, sem Huppmann Ferenc nem keresi a mélyebb okokat és összefüggéseket. Megelégszenek a felszínen mutatkozó látszatokkal, illetve néhány — régóta ismert tény — újramegállapitásával. Irodalmunkon, könyvkiadásunkon, a hazai szerzők könyveinek mennyiségén azonban a leegyszerűsített megállapítások aligha lendítenek valamit is. Hogyan is lendíthetnének, amikor a döntések meghozatalában, az írókiadó-kereskedelem-vásárló-láncolat összehangolásában — összehangolhatóságában? — alapvető disszonanciák tapasztalhatók! Kezdem azzal, hogy a csehszlovákiai magyar írók, irodalom társadalmi megbecsülése — enyhén szólva — hiányos. Mindmáig egyetlen állami díjas írónk van, s kettőt tüntettek ki az érdemes művész címmel. Egykor volt Nemzetiségi Díj is, de azt törölték: s maradt a Madách-dij. Ezek a tények, amelyeket lehet alá- vagy túlbecsülni, de kikerülni aligha, amikor irodalmunk, könyveink sorsáról érdemben akarunk szólni. Az utóbbi évek értek- és mérték-vitái — megítélésem szerint — részben ebből ís fakadtak. Hogy tudniillik, ha már van, milyen az, ami van, s hogy ez a milyen társadalmilag — olvasói, sót kereskedelmi szempontból is — mennyire megbecsült, mennyire felel meg az elvárásoknak — ha vannak egyáltalán ilyen elvárások nemzetiségi viszonyaink között. Mert ebben sem lehetünk bizonyosak, hiszen nincs, nem is volt erre vonatkozó általános és objektív felmérés. Vagyis az olvasói (könyvvásárlói) hajlandóság megítélése teljesen esetleges, szociológiailag és statisztikailag megalapozatlan. Egyszerűbben: sem a kiadó, sem a kereskedelem nem tudja még hozzávetőleges pontossággal sem, hogy egy-egy megjelenés előtt álló könyv iránt milyen a várható, számszerű vásárlói igény. Több évtizedes az ezzel a gyakorlattal kapcsolatos tapasztalatom. Nézzük hát, hogyan is alakul a valóságban iró-kiadó-kereskedelem-vásárló-láncolat viszonyaink között. A kiadó elkészíti a következő év kiadói tervét. Ezt a tervet megkapják a könyvesboltok. Átnézik, s az egyes kötetekből megrendelnek ennyi és ennyi példányt. Teszem azt — ez az általános gyakorlat —, Z. verseskötetéből ötöt. A másik könyvesboltban — nem igen hallották Z. nevét — hármat, és igy tovább. Mikor ezeket a rendeléseket összegezik, kiderül, hogy Z. emiitett kötetéből a könyvterjesztő (boltok) de nem a vásárolni kivánó olvasóközönség — összesen mondjuk 200 példányt igényel. A kiadó — gavallérosan — ezt megemeli, mondjuk, a négyszeresére . .. Pofonegyszerű, vagy legalábbis annak tűnik. Csak nélkülözi a valóságalapot: vagy alatta van a valós igényeknek, vagy fölötte. De van az éremnek egy másik oldala is. Ezt mostaná-KÖNYVEINK SORSÁRÓLILLÚZIÓK NÉLKÜL ban ismertem meg. Jövőre jelenteti meg a Madách Kiadó válogatott verseimet. Szerettem volna a kassai magyar könyvesboltban megrendelni a magam számára kereken ezer példányt, mert ugye az emberfiának nem jelenik meg gyakran válogatott kötete ... De kiderült, hogy nem lehet ennyit rendelni. Legfeljebb 300-at. De ez a maximum, mert valamiféle könyvkereskedői felettes szerv egy könyvesbolt számára egy könyvből többet nem engedélyez. (Ez esetben nem az itteni jószándékon múlott az ügy.) Itt aztán megáll a tudomány! Mert ha kell, akkor se kell! S ha van, akkor sincs. De ha nincs — mégiscsak van, vagy lesz? Lásd, olvasd Huppmann Ferenc cikkének ide vonatkozó részét: „A kiadó tudatosan igyekszik élni e téren megszabott munkaköri illetőségek lehetőségeivel, sajnos azonban igyekezete az utóbbi időben néha kevesebb megértéssel találkozik a könyvterjesztésben, elsősorban illetékes helyeken, s így szerényebb eredményekkel kénytelen beérni... stb." Ki érti ezt? Ezek szerint a „könyvterjesztés illetékes helyei" a könyvet nyilván olyan árunak tekintik, mint a zöldséget, gyümölcsöt, romlandónak, amely háromnapos tárolás után komposztozandó!? Csakhogy a könyv — a jó könyv — nem hervad, nem fonnyad, eláll évekig, évtizedekig, söt több száz évet is kibír. És szerintem — az időben értéke arányosan növekszik. Ki ne adna ma két- vagy akár háromszoros árat egy első kiadású Palackpostáért, vagy mondjuk az Éhség legendájáért — ha volna?! De nincs. Mivel az ezer vagy ezerötszáz példányban megjelenő könyv a megjelenés pillanatában is már — könyvritkaság. Az iménti kérdések, ellentmondások törvényszerűen befolyásolják könyveink sorsát-útját. Pedig megítélésem szerint lehetne ezen változtatni — kellő megfontoltsággal és jóakarattal. Tisztában vagyok azonban azzaf, hogy hiányozhat a jóakarat vagy lehet egyoldalú. Ha ez igy van, akkor rendelkezzenek a felsőbb szervek — utasítsák azokat, akik alsóbb szinten csak a maguk szűk látókörében gondolkodnak, s nincsenek tekintettel az általános társadalmi szükségletekre. Itt még egy bő fejezetet szentelhetnék az anyagi tényezőknek is, amelyekről általában illik szemérmesen hallgatni. Nem részletezem, de meg kell mondani nyíltan, hogy az írott szó — az írói munka anyagi megbecsülése, összehasonlítva a többi művészetekkel (mellesleg amazokat „főállásban" müvelik), igencsak mostoha. Egy közepes festő két-háromakvarellért — jó, legyen öt! — annyit kap (kér), amennyi egy verseskötet tiszteletdíja. Az én komótos munkatempómmal jó két esztendő kell, de inkább több, egy verskötet megírásához; egy akvarell megalkotásának az ideje — legyünk nagyvonalúak — néhány óra. Hogy egy filmföszerepért milyen tiszteletdijat kap egy színész, azt nem tudom; amit hallottam, leírni se merem. Mindezt az új kiadói formák csak betetőzik. Mindez, ha áttételesen is, de érinti a könyvek sorsát-útját; ugyanis a megíratlan müveket nem lehet sem kiadni, sem eladni. Csak a megírtakat. Azoknak az útjára pedig jobban kellene ügyelni — ha igazán érdemes alkotásokról van szó — kiadónak, kereskedelemnek egyaránt. Szeretném még végül de nem utolsósorban elmondani néhány gondolatot a Versbarátok Köréről. A hatvanas évek elején-közepén a kiadó évente három hazai magyar szerző verseskötetét jelentette meg. Gyarapodó irodalmunk számára azonban ez a szám már kevésnek bizonyult. Akkor támadt Cselényi Lászlónak az az ötlete, hogy meg kell alakítani — a cseh és a szlovák példa szerint — a Versbarátok Körét. Lényege akkor az lett volna — s lett is —, hogy az említett három mellé — a Versbarátok Körében — még két hazai magyar költő verseit is megjelentetheti a kiadó; tehát így évente összesen öt verseskötet láthat napvilágot. A VBK létrejött azzal a feltétellel, hogy az ott megjelenő kötetekből annyi készül, ahány tagja lesz vagy van a VBK-nak, s hogy ezek a kötetek nem kerülnek a könyvesboltokba. Akkor szerettük volna elérni, hogy a sorozat könyvei a boltokban is kaphatók legyenek. Nem sikerült. De rövid egy-két év alatt már közel ötezer volt a VBK tagjainak száma. így az a furcsa helyzet állt elö, hogy egy-egy megjelentetett kötetből csak a VBK-tagok kaptak. És senki más. Most, másfél évtized után az új „szervezési rendszer" következtében a Versbarátok Köre gyakorlatilag megszűnt. Béke poraira! Mert csak a legnaívabb ember — vagy még az sem — hiheti azt, hogy az egykori VBK-tag évente arra fog áldozni négy-öt napot és — olykor — negyven-ötven kilométernyi utazást, hogy a legközelebbi könyvesboltban kikövetelje — ha lesz egyáltalán — a Versbarátok Köre sorozatban megjelentetett legújabb kötetet. De ha még meg is hozná ezt az áldozatot, egy-egy könyvesbolt vezetője honnan és miből tudja meg, hogy az adott körzetben hány VBK-tag lakik! Mert ezt tudni kellene ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű kötetet rendeljen meg. De mi lesz akkor, ha az adott körzetben, teszem azt, 350 a VBK-tagok száma?! Mert 300-nál többet, ugye, nem rendelhet egy könyvesbolt.. . Hibás és naiv lépésnek ítélem a VBK új terjesztési „rendszerét", mert ez az új rendszer azt jelenti — leírom újra —. hogy a Versbarátok Köre a gyakorlatban megszűnt. Papíron élhet, mesterségesen fenntartható, de igazi küldetését így nem teljesíti, mert nem is teljesítheti. Szomorúan, de illúziók nélkül, tárgyilagosan nézem könyveink sorsát. A világon évente annyi új könyv jelenik meg, hogy akár egy Himalájányi hegyet össze lehetne rakni belőlük. S ebben az óriáshegységben a mi könyveink helyét is pontosan látom. S mégis, vagy éppen azért: hamis illúziók helyett józanul, a folytonosság megteremtésén kell munkálkodnunk, könyveink által anyanyelvi kultúránk érdekében. Az írott szót el kell jyttatni az olvasóhoz. Más járható utat nem látok magunk előtt. GÁL SÁNDOR 15