A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-17 / 42. szám

Ciso, az ötödik, Narciso Martinez fia, Narciso Martinez unokája, Narciso Martinez dédunokája és Narciso Martinez ükunokája, a tucatszerű Martinez vezetéknévvel és a kissé vulgáris Ciso becenévvel, egyetlen örököse lett a henyélésre való családi hajlamnak és annak a kivételes mértékű munkaiszonynak, amely már-már lelki betegséggé fajult a családban. Amikor Ciso. az ötödik legényemberré serdült, apja elküldte őt külföldre. Granadában megnézte az Alhambrát, kalifajelmezben lefényképeztette magát az udvarán, végigjárta egész Spanyolországot, látta Párizst és Dél-Franciaországot, rulettezett Monte Carlóban, Svájcban drótkötélpályán felvitette magát az egyik csúcsra, és onnan gyönyörködött a hegyvidék fenséges panorámájában, Velencében gondolázott és látta a Sóhajok Hídját Rómában pápai áldásra tett szert és a Mediciek Firenzéjében magába szívta a művészetek légkörét, fenékbe csípett egy gusztusos nápolyi nőt, és nemcsak Nápolyt látta, de a csillagokat is, amikor alaposan helybenhagyta a Caruso-hangú férfi, annak a bizonyos fenékbe csípett nápolyi nőnek a szeretője. Szerette a szerelmet. A nők is szerették öt. Kiélvezte fiatal évei szabadságát és épp idejében sikerült visszatérnie Kubába ahhoz, hogy a halálos ágyán találja apját, akit a tönk szélére juttatott a húszas évek pénzügyi csődje. A temetés után pár nappal Ciso, az ötödik csak annyit tudott teljes bizonyossággal, hogy egy árva garasa sincs és a gyomra hiába korogja öt világnyelven azt, hogy „éhes vagyok". Elhatározta hát, hogy dolgozni megy. Szerzett is egy fordítói állást s amikor épp először könyökölt rá irodája íróasztalára, azt a hírt kapta, hogy Florita nagynénje öngyilkos lett és ötvenezer pesót hagyott rá örökül. Ciso, az ötödik nem volt rest, abbahagyta az íróasztalán való könyöklést és nem is folytatta tovább ezt a tevékenységet, amíg nyakára nem hágott az egész örökségnek. Laredo Brúo kormányzása idején azután újból könyökölnie kellett, de szerencsére nem sokáig, mert egy szép napon azt a hírt kapta, hogy Fela nénje is ráíratta az egész vagyonát, mielőtt a férje megfojthatta volna. Fela néni szomorú sorsa gondtalan életet biztosított Cisónak egészen Prío hatalomrajutásáig, ekkor azonban körülményei arra késztették, hogy utolsó négy pesójával és hetvenöt centavójávai felkerekedjen Guanabacoyba a varázslóhoz, hogy megjósoltassa magának azt a boldog évet, napot és órát amelyben Plutarca nénje bevégzi földi pályafutását és reá hagyja vagyonát, amint azt nővérei tették. Amikor Plutarca meghalt, abban az órában és azon a módon, ahogy azt a varázsló megjósolta (sőt még rosszabbul, ugyanis egy zavarodott elméjű és élveteg kínai megerőszakolta és elemésztette őt), Cisót már csak az nyugtalanította, hogy első Ciso utolsó életben maradt csemetéje, Klárika néni szívósabban dacolt a végső sorcsapással, mint egy kanadai tölgy, és egy kellemes délutánon, amikor fotelben üldögélve Dumont márkájú televízióját nézte, és megint nem volt egy fillérje sem, látta, amint 1959. január 8-án Fidél Castro bevonul Havannába. És ekkor Klárika néni, aki egy teljes évszázadon át állta becsülettel az egymást követő republikánus kormányzatok gyomortájra célzott ütéseit, az olyan nehézsúlyú bajnokok hathatós közvetítésével, mint a gentleman Corbette, a középszerű Patterson, a brutális Dempsey, az SERGIO CHAPLE: Ciso. az ötödik MARIÁN MINAROVIC ILLUSZTRÁCIÓJA SERGIO CHAPLE: (1939) a Kubai Tudományos Akadémia nyelvtudományi intézetének dolgozója. Prágában tanult a Károly Egyetemen. Elbeszéléseket ír. Kiváló humorérzéke és szarkazmusa megkülönböztetett helyet biztosít számára a kubai prózairodalomban. ábrándos Louis, és a gengszter Marciano, túlélte a három földreform kiütéses győzelmét, túlméretezett villája elkobzását, a La Víborán levő lokáljának konfiskációját. Jézus Legszentebb Szívének államosítását. — hirtelen knokauttal alulmaradt a forradalommal vívott mérkőzésben, és Ciso, a szekundánsa még a törülközőt se dobta be neki a ringbe, viszont kétségbeesetten várta, mikor terítik ki végre az öreg hölgyet, hogy örökölhesse utána az utolsó megmaradt telket. Ciso előrelátó volt és még Klárika néni életében bejelentette magát nagynéniéhez albérlőnek, így aztán övé lett a la viborai ósdi villa, a virágokkal, s gyümölcsfákkal teli hátsó udvarával, s benne pedig egy otromba nagy fekete bakkecskével, amiről tán a mindenható sem tudná megmondani, mi végre volt jó a szegény öregasszonynak. Cisónak most már senkije sem maradt ezen a kerek világon, a szigeten, a villában elhagyatottnak érezte magát, s ráadásul most negyven évnyi szorgalmas munkakerülése után szembe találta magát a rémlátomással: hogy arcának verejtékével kell megkeresnie a kenyerét. Marta, a nemzeti bizottság derék és együttérző elnöknője azt a tanácsot adta neki, hogy folyamodjon kérvényével a munkaügyi minisztériumhoz, de Cisón akkoriban már mutatkozni kezdett a forradalom utóhatása, ami haláláig biztosíthatja könnyű megélhetését a Varaderón. Napok óta figyelte. Szinte megszállottja lett a komor ábrázatának, milicista szakállának, sztoikus nyugalmának, a világgal szembeni közönyének, s arra a következtetésre jutott, hogy egy alapos fürdés bizony jót tenne kettőjük viszonyának; a szerep miatt volt szükség erre, amelyet a bakkecske számára előirányzott. így aztán egy szép napon szerzett deszkát, fűrészt, kalapácsot és szögeket, és remekbe készült kis kordét fabrikált, kicsinyített mását azoknak a fiatalsága idején megcsodált kordáknak, amelyek virággal és gyönyörű holland lányokkal megrakva vonultak kifelé az időből ővele együtt. Amikor kész lett, odahúzta a kordét a kecskebakhoz és igy szólt: „Ide figyelj, te semmirekellő, aki nem dolgozik, ne is egyék! Tehát munkára fel! És délután öt óra tájban már ott parádézott az ébenfekete kecskebak-vontatta kordé a Szent Kereszt kongregáció temploma előtti terecskén, amelynek csendjét messzire űzte a kocsikázó gyerekhad vidám ricsajozása. Egy-egy fuvar, ami három háztömb körüljárását és vagy tíz gyerköc kocsikáztatását jelentette, egy peso tiszta hasznot hozott Cisónak, nem beszélve arról, hogy a kecske közben ingyen legelte a füvet. Nemsokára csörgőket és piros szalagot vett munkatársának, kolompot akasztott a nyakába, brokátselyem hámba és élénkpiros zubbonyba bújtatta. Úgy festett a fekete szőrű bak. mint egy kánkán-táncosnö. A negyed apraja pedig toporzékolt türelmetlenségében, hogy legalább egy fordulóra felülhessen a kordéra és megérinthesse a gyeplőt. Ciso közben megemelte a fuvardíjat. Kész szenzáció volt a kecske-fogat. Az éhség réme már nem kísértette Cisót, s ha igen, csak nagyon messziről, bizonyára a bakkecskeszag űzte el. Ciso eleinte négytől hétig dolgozott társával, ez volt a nap legideálisabb szakasza, amikor a háziasszonyok a napi munka után megpihenhettek egy kicsit, s hogy így letudták a gyerekek gondját, Cisót (és a bakkecskét is) kész istenáldásának tarir»