A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-17 / 42. szám
Moszkvában rendezték meg a fodrászok nemzetközi kongresszusát. Ez alkalommal bemutatták a népviseletekhez illő frizurákat is. A legnagyobb sikere a képen látható ukrán hajviseletnek volt. Arthur Miller, a Pillantás a hídról írója a Théátre de Paris plakátja előtt. Londonban a divattervezők nagyon eredeti s nagyon huncut ötlethez folyamodtak. A férfi zakókat maneken nők mutatják be. |CHRfelurnw Ii mi ram Arttur MILLER AipbboB * AYME Arthur A8ALLAIN Key, de R.f VALLONÉ stent :6er>ni SERRI mimm • ...... kml llllief* i « - 'wm m ie richier — El kell pusztulnod — mondta az istennő, Athéné, aki a férfi előtt állt a vízen, szinte lebegett mozdulatlanul. Mögötte a tenger: beláthatatlanul és simán: mint a folyékony márvány ... — Az igazságot mondtam — felelte Laokoon a fövenyen, erös volt és hatalmas és az istennő szemébe nézett. — Véges az életed — Athéné fekete haja szikrázott a napfényben. — Az igazság végtelen, mint a tenger. .. — a férfi a vízre mutatott. — Véges az időd. — S az igazság végtelen, mint a szerelem — ismét az istennő szemébe nézett. Athénénak egy izma se rezdült, kemény, fenséges, gyönyörű volt az arca, de a szerelem szóra megmoccant benne a vágyakozás, emlékezés ... — El fog pusztulni, el fog égni Trója. — De végtelen a gondolat — szólt Laokoon, hatalmasan nekifeszült lábaival a partnak. — A gondolat az értelem ... El fog pusztulni, el fog égni, mint a városotok ... ébert tibor: LAOKOOIM — Akármint történik, az igazságot mond tam ... a faló csel, mely megöl mindnyájun kat. — A faló ...? — Athéné hátrahúzta fejét, kivillantak fogai. — A faló ...? — felnevetett. Mint a vízesés szólt — Nem a faló, nem a csel öl meg benneteket, és nem is a jóslat... — A végesség ítélete, — a férfi a sárgás homokba fúrta tekintetét. — Végesség: a tüz, a lángok, a hamu, a parázs, az üszök, a fűst... — szavai suhogtak, visszhangzottak, keringtek ... — A végesség fojtogatni fog, s a pusztulás itt most végtelenné válik ... egymásra hullanak a rétegek ... az emberek, falak, házak, öröm, szenvedés ... egymásra rakódik hétszeresen ... a pusztulás. Miután Leleszen meglátogattam a hatvankét éves Binó István fafaragót, egyik közös ismerősünk azt kérdezte: nos, hogyan tetszenek a munkái? Némi gondolkozás után azt válaszoltam, hogy számomra sokkal érdekesebb, „tetszetősebb" Binó István élete, mint a szobrai, fafaragásai. Binó István gyermekkora óta farag, dolgozik a fával. 1942 nyarán összecsomagolja néhány munkáját, mutatványnak és felutazik Budapestre, hogy felvételre jelentkezzék az Iparművészeti Főiskolán. Fölveszik. Majd a következő év januárjában megkapja a behívót. Bevonul, de nincs ruha, fegyver, lőszer, nincs mivel fölszerelni a frontnak, a halálnak szánt katonákat. Gondol egy nagyot és merészet, elmegy az ezredparancsnokhoz és kéri; szereljék öt le, mert folytatni szeretné a tanulmányait. Azon nyomban elbocsájtották a hadseregből azzal, hogy egy közeli városka gyűjtőtáborában még jelentkezni kell. Ott újabb rosta következett. A törpe termetű, kmplexusokkal küzdő pökhendi tiszt minden nálánál magasabb, termetesebb embert pofozott, rugdosott, küldött a frontra. Binó István is óriási volt hozzá képest. A tiszt kikérdezte, majd amikor Binó István megmutatta neki az egyik munkájáról készült fényképet, csak nézte, nézegette, majd azt mondta: „A szamár feje nem éppen telita-JÓ, SZÉP FARÉUL ,,-s : - >• lálat, de azért tanuljon, lehet magából valami." így aztán Binó István mehetett vissza a főiskolára, azaz mehetett volna, de ez akkorra már bezárta kapuit. így aztán nemcsak a háborúról maradt le Binó István, de a főiskoláról is. A háború után a cseh határvidékre. Löketbe került családostul, az ottani porcelángyárban kapott munkát. Öt év elteltével hazaért, azóta, egészen négy évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásáig a Járási Vegyesipari Vállalatnál volt alkalmazásban, mint bútorfestő. Kapcsolata a fával soha nem szakadt meg, bár korábbi munkáin erősen érződik a porcelángyárban eltöltött évek hatása. De amióta tagja az amatőr festők és fafargók nagykaposi székhellyel működő klubjának, már érdekes, megkapó munkák kerülnek ki a keze alól. Körte-, cseresznye-és hársfával dolgozik, s legújabban klaszszikus zeneszerzők portréit készül megmintázni gipszből. Voltak már kiállításai a környező falvakban, kisvárosokban, de távolabbi vidékeken is. — Persze — mondja —, nem ez a lényeg: dolgozhatok és végre a faragásnak szentelhetem az időmet. Nekem a fa, a munka annyit jelent, mint szomjas embernek a víz. Jó, szép fa kell csak, meg sok-sok idő, ami itt bennem, a fejemben él, az mind formát nyer majd. ZOLCZER JÁNOS (A szerző felvételei) — Pallas Athéné ... — Laokoon kihívóan nézett az istennő arcába ... — Tudom elkékülnek gondolataim a haláltól... a dalok, az énekek is ... — Mert sose létezhet Trója! — Kihűl az idő ... mert te akarod. — Perceid, óráid, napjaid felfűzve a végesség óriáskígyóján ... Végtelen és örök lesz a pusztulás: a bosszúm! A férfi elszánt és büszke volt, mintha súlyos köveket hajigált volna a vízbe. Csak a végesség képes megölni...! — Laokoon .. . Laokoon ... — Pedig a tenger végtelen ..., az ég végtelen .... a szerelem végtelen, a szerelem ... — nézése megmerevedett. — Laokoon . .. Laokoon ... a végtelen végessé válik benned. A tenger, ahonnan kijönnek a kígyók, az ég, ahonnan kimásznak a kígyók, a szerelem szerelmed, mely kígyóvá változik ... Az istennő ettünt, helyén mozogni, sisteregni kezdett a víz, hüllők, csúszómászók feje, teste ... A végesség óriáskígyói. .. Laokoon ott maradt örökre a parton. q