A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-10 / 41. szám

ORDÓDY KATALIN I'n Egyszer csak lassított, nem tudtam, /. miért. Sem kanyar nem kígyózott előttünk, jármű sem volt a láthatáron, csak egy kicsi tábla a dohányföld szélén, amit én talán meg sem látok. Utána jobbra, néhány méterrel távolabb keskeny út vezetett a nagy zöld levelek között. Valószínűleg ezt sem veszem észre, földút volt, kemény, kocsiktól kis buszoktól, állat- és emberléptektől ke­ményre döngölt, s nem is nagyon gödrös, mégis erősen éreztük, hogy letértünk a sima aszfaltról. Fehér kendős, tarka bugyogós nők csoportját hagytuk el, akik hajladozva dol­goztak a földeken. Egyikük fölegyenesedett, napszítta, foltos arcáról letörölte a verítéket, tenyerével szemellenzőt formálva egy pillan­tást vetett felénk, aztán folytatta a munkát. Mikor derekát kiegyenesítette, világosan lát­tam, hogy rövidesen anyai örömök elé néz. Nem tudom, miért vésődött oly élesen belém annak a fiatal nőnek a mozdulata, az arca, de még ma is világosan magam előtt látom, ha rágondolok. Elfogytak a dohányföldek, az út kiszélese­dett, néhány terméskőből rakott apró kuny­hó, az életnek semmi jele, azon a néhány kedvetlenül legelésző csacsin kívül, amelyek a sekély árokparton keresgéltek valami íze­sebb falat után. Rátértünk a keresztbe futó aszfaltútra, s rövidesen megint kibukkant a tenger, ez a megunhatatlan csoda. A partján futottunk, a távolban falucska tűnt fel, a minaret tűszerű vékonysággal nyúlt a házak fölött a magas­ba. — Azt hiszem — mondta Thielné —, rövi­desen célhoz érünk. Látja ott jobbra azt a kis szigetet a tengerben? Azt hiszem, ott fog kikötni. Csakugyan, a messzeségtől kékre festett dombocska emelkedett ki a vízből. Ez lenne hát Kumadasi? Egyszerre felvillant bennem a kellemetlen lehetőség gondolata. — S mi lesz, ha az öreget nem találom otthon? — kérdeztem csaknem gyerekes ijedséggel. Komikus lehettem, mert Thielné elnevette magát. — Partra úszik majd . .. vagy a legköze­lebbi csónakig. Mindig akad valami halász­bárka a partok mentén. Ha szerencséje van, valamelyik elegáns külföldi turistahajó ki­menti majd, mint hajótöröttet. Nem tudtam szívből mulatni azon, amit mondott, de nevetségesen tanácstalannak sem akartam tűnni a szemében. — Egy férfi minden helyzetben talál meg­oldást — igyekeztem visszaszerezni önbizal­mam látszatát. A kikötőcske még a falu előtt volt. Néhány ember foglalatoskodott vagy ténfergett a parton a csónakok körül. Az ütött-kopott jármüvek közül kivált egy fehér-kék kifogás­talan kúlsejú motorcsónak. Kerestem az ol­dalán a nevét. Meg is találtam, az volt ráírva: Polis. Csak így, egyszerűen: Polis? Miért nem Metropolis vagy Hieropolis? Mielőtt még bakot lőttem volna, megértettem a szót. — Ilyen kicsi faluban is van rendőrség? Thielné arca kicsit elfelhősödött. — Mindenesetre nagyobb biztonságban érezheti magát, ha a közelben vannak. Azt hiszem, nem mondok újat, ha a robbanásig feszült belpolitikai légkörről beszélek. — Igen, hogyne, hallottam róla ... de semmit nem észleltem belőle. Aztán meg a turisták, gondolom, nincsenek veszély­ben ... Vállat vont. — Nincsenek... De azért a veszélyt so­sem lehet kizárni. Aztán kis iróniával rám olvasta, amit az előbb mondtam: — De egy férfi minden helyzetben talál megoldást. Összemosolyogtunk. — Ha már elhozott ide — tértem rá a gyakorlatias dolgokra —, ugye, segít tárgyal­ni velük? Mégis tud egy kicsit a nyelvükön. Én a némettel aligha boldogulnék. Odament egy idősebb férfihoz, s rám mu­tatva mondott neki valamit. Az is rám pillan­tott, megindultam feléjük. — Hogy is hívják az öreget a szigeten ? — fordult felém Thielné. — Serif Togay — mondtam készségesen, s a férfi arcáról, amely a névre felderül és bólogatott, megkönnyebbülve láttam, jó me­derben halad az ügyem. — A szigetre nincs hajójárat, de ez az ember a motorcsónakján szívesen elviszi. A viteldíjon magának kell alkudozni, ehhez én máig sem értek jól — mondta az asszony, s szemében kis kajánsággal várta, hogy most már boldoguljak egyedül. Nem maradhattam szégyenben. — Kumadasi, bay Togay, kac para? — kérdeztem olyan könnyedén, mintha török volna az anyanyelvem. Az öreg szaporán mondott valamit, amiből egy szót sem értettem. De mivel világos volt, hogy alkudnom kell, felemeltem kifordított tenyeremet, és határozott hangon mondtam: — Cok. Azazhogy sok. A férfi rám nézett, először nagyon értetle­nül, aztán hahotázni kezdett, s a nevetéstől szaggatottan mondott valamit Thielnének. — Azt mondja, — fordította le, és köz­szemlére tette egészséges fogsorát —, hogy Serif bey vendégét ingyen viszi, úgyis meg akarta már látogatni az öreget. Ingyen, érti. Umsonst! Ücretsiz — tette hozzá a nyoma­ték kedvéért törökül is. No, ezt a szót jól megjegyzem magamnak. A kocsiból elhoztam a táskámat, a vállamra lógó börszatyorból előhalásztam egy skatu­lya Kentet, s az öreg kezébe nyomtam. Megnézegette, tetszése jeléül oldalt biccen­tette a fejét, nevető szemmel rám hunyorí­tott, és zsebre vágta a cigarettát. A táskámat máris berakta az egyik csónakba, s kinyújtott karjával tessékelt engem is befelé. — Hát itt a pillanat, hogy kendőt lobog­tassak — mondta a professzorné félig tréfá­san, félig ünnepélyesen, s a nyakáról csaku­gyan leoldotta tarka kis selyemkendöjét inte­getésre készen. — Ittlétének egy új fejezete kezdődik az ismeretlen szigeten. Ha van magában romantika, ezt most nagyon élvez­heti. A kétszáz éves Magyar Hírmondó A kétszáz éves Magyar Hírmondóra emlé­kezve, az első magyar nyelvű újság anyagá­ból válogatást jelentetett meg a Gondolat Kiadó. Mint tudjuk, a Magyar Hírmondót 1780 januárjában indította meg a képzett és széles látókörű Rát Mátyás, aki a göttingeni egyetemen tanult. A kiadó-nyomdász Patzkó Ferenc Ágoston volt, neki volt engedélye az újság megjelentetésére. A lap megindítása előtt, az akkori szokások szerint, meghirdet­ték az előfizetést, „hogy számba vegyék: jelentkezik-e elegendő számú olvasó az új­ság anyagi fedezésének biztosításához. „Ezt nevezték akkoriban „Előre való tudakozás"­nak. Ez a tudakozás (ma felhívásnak is mondhatnánk) a lap első számának bevezető cikkeként is megjelent, s egyebek között ez áll benne. „Nincsen már Európában egy országos nemzet is. aki a maga hazájában történő változások, a világnak viszontagsá­gai, az elmés embereknek hasznos vagy furcsa találmányjaik, a tudósoknak munkáik s több afféle emlékezetes dolgok híreket naponként, hetenként vagy hónaponként, az ö saját nyelvén nyomtatott írásokban, tanú­ság és mulatság kedvéért ne olvasná . . . Csak az egy magyar nemzet volt még eddig, sok egyéb fogyatkozásai mellett, ezen igen hasznos szerzemények híjával." Igaza volt Rát Mátyásnak, hiszen az akkori Magyaror­szágon az újságkiadás a nyugathoz viszo­nyítva, kerek egy évszázaddal maradt le. Rát tudakozása sikerrel járt, s megindult az első hazai magyar nyelvű újság, hogy kilenc éven át, 1788 októberéig tájékoztassa Pozsony­ból olvasóit a haza és a világ dolgairól. A lap ezután Pestre telepedett át, ott „Magyar Mercurius" címmel jelent meg s még két esztendeig működött. A lap legkiválóbb és legodaadóbb szerkesztője kétségtelenül az újságot indító Rát Mátyás volt, akit Batsányi János és Kazinczy Ferenc is nagyra tartott; Tatár közmondások A kimondott szó, valamint a levágott kenyér, nem térnek vissza előbbi helyükre. A halál elöl még a pénz sem menthet meg! Ha felfelé köpsz, saját orcádra hull vissza. Az öt ujjból mindig egyenlően fáj, akármelyikbe harapsz! Hogy mi történik faludban, az után a szomszéd faluban tudakozódjál; hogy mi történik házadnál, azt a szomszédodtól kérdezd. Üzbég közmondások Aki két hajóba kapaszkodik, bizonyosan a vízbe fúl. A szégyen rosszabb a halálnál. A fiatal lehet, hogy meghal, de az öregnek kell meghalni. » Csak a tuskóból száll fel sűrű füst. Mit az anyatejjel beszívtunk, attól csak lélekszakadtával szabadulunk. (Vámbéry Ármin: Keleti életképek c. könyvéből.) 4 r\

Next

/
Thumbnails
Contents