A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-03 / 40. szám

Ez év tavaszán mutatkozott be először a közönségnek a Magyar Területi Színház kassai (KoSice) Thália Színpadának Stúdiója: Lengyel Ilona a jeles romániai magyar drámaíró. Kocsis István Bethlen Kata cimü monodrámáját vitte színre, Gágyor Péter rendezésében. Most ősszel újabb Kocsis-bemutató készül a kassai stúdiószínpadon: ezúttal Csendes László vállalkozott a Bolyai János estéjenek előadására, ugyancsak Gágyor Péter irányításával. Hrapka Tibor nem szokványos, művészi értékű felvételei fölfokozott dinamizmusukkal a Kocsis-dráma elevenére tapintanak és a próba egy-egy pillanatát rögzítik. Kisesszénkkel pedig Kocsis István drámaírói műhelyébe-világába kívántunk résnyi ablaknyílást vágni, fölkínálva egyúttal a Bolyai János estéjének egyik lehetséges értelmezését is. VALAMIBŐL VAGY VALAMIÉRT? Nem szeretem Kocsis István drámahőseit. A Bolyai János estéjének címadó alakját talán a legkevésbé. Ám meggyőződésem, hogy Kocsisnak nem is igen volt szándékában szeretetreméltó színpadi alakokat teremteni. A fiatalabb Bolyai esetében legalábbis aligha. Pedig alapjában véve meg is lehetne szeretni az Appendix lángelméjű szerzőjét, akit egy 1965-ös brüsszeli akadémiai val, a világgal, és — önmagunkkal való perlekedésre ösztönözve-ingerelve minket — velünk is. Embermértékü kérdésekre embermértékü válaszokat keres, s mivel — horribile dictu — hiába kezd párbeszédet a világgal, bármenynyire is képtelenek és eleve reménytelenek az ilyen kísérletei, önmagával bonyolódik — nem, nem elírás — párbeszédbe. A XX. század utolsó negyedének filozófusa ezzel kapcsolatban így kérdez: „miért abszurdak kísérletei bármiféle párbeszédre?" S ekképp válaszol: „Az emberéletünk értésében vagy félreértésében egyaránt elemi erővel érvényesülő jónak és rossznak a fogalmaival, az akármilyen homályos éthosszal van a baj, mihelyt a történelemmel bármit kezdenénk, mivelhogy annak ott nincs keresnivalója. (...) Semmi sem nehezebb, mint tudni a történelemről a legrosszabbat, hogy szüksége van a Rosszra, s egyhamar nem mond le erről a szükségletéről — tudni ezt s mégsem hátat fordítani neki. Erre csak az képes (...), aki elég okos tehát ahhoz, hogy meg sem próbálja alkalmazni éthoszának mércéit a világtörténelemre, de más emberekre sem, és elég erös ah: hoz, hogy elviselje a születési hibájából származó elkerülhetetlen szenyedéseket." (Ancsel Éva: írás az éthoszról) Hogy aztán a szükségszerű Rossz kiadvány a „matematika megragadó megnyilvánulásairól" szólva közvetlenül Platón, Arisztotelész, Pascal, Descartes, Newton és Leibniz mellé sorol. Meg lehetne szeretni őt, de mégis képtelenség, mivelhogy képtelenség szeretni azt, aki... — aki kesztyűt dob az arcunkba. Az ilyen embert nem szeretni kell, az ilyen emberrel meg kell mérkőzni. Küzdötársunk — aki fiatal korában ténylegesen is a legyözhetetlenség hírében álló párbajhös volt — nehéz ellenfél lesz, nehéz ellenfél, aki egész életében szüntelen önmagával való megmérkőzésekben edződött. Csakhogy a küzdelem közepe felé arra fogunk ráeszmélni, hogy már nem ir» is ővele viaskodunk, hanem — önmagunkkal. Illetve arra, hogy önmagunkban jobbik és hitványabbik énünk vívja egymással örökös élethalálharcát. A bolyaijánosok és a karlfriedrichgaussok párviadala ez. A drámaíró értelmezésében: a „valamiért élőké" a „valamiből élőkkel". Mert van bennünk ebből is abból is valami. Bolyai, akiben Babits — „hosszú tétlenségeivel, hirtelen zseniális nekibuzdulásaival" a magyar tudós típusát látja megtestesülni, a lehetetlent kéri számon tőlünk, azt, amibe ő is belebukott — mennyire felemelök az ilyen elbukások! —: a világ s önmagunk egyidejű vállalását. A „valamiért vagy valamiből élni?" kérdésére, hitem szerint minden éplelkű ember egyértelmű választ adna, már csak a lelkiismerete megnyugtatása miatt is: hát persze, persze hogy valamiért. Csakhogy ... Csakhogy ... a szavak és tettek találkozásai meglehetősen ritka pillanatok az emberi történelemben. És szórványos voltuk miatt alapozni is nehéz rájuk, bármit is. Építeni ezeknél jóval biztosabb, szilárdabb, jelenlevőbb alapokra kell. Az önmagunkkal való találkozásokra, szembekerülésekre — példának okáért. „Nincs egy ember. Minden ember több ember" — Írja Ady valahol. A Bolyai János estéjében ez a „több ember" ember vitázik, perlekedik önmagá tudásával bíró, ám annak szükségszerűségét tagadó Bolyai János elég okos volt-e az egyikhez, és elég erős volt-e a másikhoz? Az erre a kérdésre adható válaszoknál számukra most sokkalta fontosabb lehet az, amit Kocsis István sugalmaz nekünk: mi lehetünk elég erősek is, elég okosak is. És akkor talán könnyebben lesz elérhető, hogy „a valamiből való élet kultuszát felváltsa a valamiért való élet kultusza". Azután pedig bátrabban nézhetünk szembe a bolyaijánosokkal és — önmagunkkal is. (TÓTH LÁSZLÓ) Hrapka Tibor felvételei