A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-03 / 40. szám

If* — Uram — mentegetődzött néme-O • tül —, nézze el neki. — Egy mozdulattal befele mutatott, amerre a kisfiú eltűnt. — Hiszen még gyerek. — Tamam, tamam, oké — intettem, hogy nincs semmi baj. A dinnye sárga, sűrű húsa édes volt, mégis üdítő, mert hideg. Anyám is a pincében tárolta a dinnyét odahaza, mielőtt asztalra került. „A jégszekrényben túlságosan lehűl, elveszti a zamatát" — mondta egyszer, már nem is tudom, kinek, talán a szomszédaszszonynak, s most, ez a jelentéktelen mondat az évek távolából előkerült. Csodálkoztam, hogy valahol elraktározódott emlékezetemben. A dinnyét Miklós bátyám is szerette, anyám neki úgy készítette, hogy egy léken át kiszedte a magvas belét, és rumot öntött az üregbe. Én porcukorral megszórva kaptam, és persze rum nélkül. Ennek a dinnyének ismerős volt az íze, mégis új. Lassan élveztem zamatát, szemem pedig az alant fekvő várost járta. A romok felöl néha meg-megélénkülö szél fújt, aztán mintha elolvadt volna a város fölfelé áramló forró lélegzetében. Izmir. Egyszerre különösnek és hihetetlennek tűnt, hogy itt vagyok, itt ülök ezen a teraszon, ki tudja, honnan összeverődött ismeretlen sorsú emberek között. Lenn az egyik szállodában van egy szobám, s egy utcában valahol Thielné nézi a tévét vagy vacsorázik, s talán éppen arra gondol, fölöslegesen könnyelmű ígéretet tett annak a pozsonyi fiatalembernek. Ha itt ülne mellettem Thielné, szótlanul, csak éppen a szemem sarkából látnám, hogy itt ül az" asztalnál mögöttem, még tökéletesebb lenne ez az este. Az öböl sötét félkör alakban nyúlt be a városba, néha ezüstösen csillant meg rajta a holdfény. Az öböl körül épült város lassan húzódott fel a dombokra, s az esti világítás tarka fényei sziporkáztak-a mélykék ég alatt. Úgy tűnt, mintha egy óriási ékszer, egy hatalmas drágakövekkel kirakott félhold feküdne a tenger partján. Mintha egy istennő vesztette volna el ékszerét, talán a karcsú lábú Diana hajából hullott ki szarvasüldöző futás közben. Az ország jelképe az éjszakában ragyogó Izmir. Egyszerre nem hiányzott Thielné, és senki más sem. Nem gondoltam senkire és semmire, egészen betöltött a látvány. Különös, eddig még nem ismert gyönyörűség kerített hatalmába. Mintha percekre úrrá lett volna az életen. Hatalmasnak éreztem magam, noha jól tudtam, hogy hatalmam percekre korlátozódik csupán. Átadtam magam ennek a könnyű, tiszta, elvont mámornak, amely mint valami repülő szőnyeg szállt velem, testetlenül érterien a semmibe. Tudtam, hogy eljutottam a csúcsra. Elfordultam. Körülnéztem, és mikor megpillantottam az öreget, intettem neki. A számla megpillantásakor nem rendültem meg. Arányban állt az estével. Tisztességes borravalóval megtoldva ott hagytam a pénzt az asztalon. Kinn a hömpölygő tömeg még alig ritkult, tizenegy óra múlt pedig. Gyalog indultam lefelé, sodródtam másokkal, nyitva tartva szemem és fülem az út kínálta életképek és hangok számára. Az egyik teázó bejáratához közel a földön egy fiatal nőt pillantottam meg. Ült egykedvűen, csak szeme tapadt arra várakozva, aki nem ment el mellette anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna. Az én szemem nem edződött hozzá ilyen helyzetekhez. Fiatal nő törökülésben a földön, a forgalmas út mentén, ölében cse csemővel. Nem, ez nem népszokás, hiába is próbáltam volna magamnak bebeszélni Képtelen voltam közömbös maradni. A nö nem szólt, nem kért, a tenyerét sem nyújtotta, csak nézett rám, s én nem tudtam a tekintetemet levenni róla. Néhány lírát hullattam az ölébe ruhája ráncai közé, aztán továbbmentem. Lehet, gondoltam, lehet, hogy ez a kenyérkeresetnek egy formája, talán pár lépésre tőle áll a férje, és figyeli, milyen eredménnyel zárul az este, s aztán hazamennek, megcsinálják a nap mérlegét, lehet, hogy előbb megvacsoráznak, s kedélyesen megteáznak valamelyik kis vendéglőben. És ha nem? Ha .. . Nem akartam végiggondolni a dolgot. Nevetséges, milyen sebezhető vagyok . .. Egyszerűen szokatlan az egész, igyekeztem nem foglalkozni a kényelmetlen gondolattal. Mit tehetek, vontam meg a vállam, de a sétától elment a kedvem. Kis idö múltán fogtam is egy alkalmas dolmüst, és perceken belül a Fevzi Pasán voltam. A szálloda parányi halljában két munkásféle ember ült, s beszélgettek a tulajdonossal. Felsiettem a lépcsőn, egyenesen a folyosói W. C.-be, s akkor olyasmit pillantottam meg, amit eddig még nem láttam. A klozett mellett üveges ajtó zárta a folyosót, az ajtó mögött az enyémhez hasonló, szőlőindáktól árnyalt terasz volt. Ez a terasz most teljesen benépesült, szalmazsák, matrac sűrűn egymás mellett, férfiak nyúltak el rajtuk élettelen mozdulatlansággal, néhol még volt valami mozgás, egy-egy cigaretta is felparázslott. A terasz tehát éjszakai tömegszállásul szolgál, ez világos lett előttem. Kispénzű emberek, faluról jött parasztok szállodája a Dinlen. ORDÓDY KATALIN Micsoda igénytelenség! Derékalj és takaró. Hányan lehetnek? Húsz-huszonötre becsültem a számukat. És hol tisztálkodnak? Bizonyára a közös folyosói W. C. parányi mosdókagylójában. Vagy van talán valahol közös zuhanyozó? Az a két lent beszélgető férfi is bizonyára itt tölti majd az éjszakát. Egyszerű szobám fejedelmi lakosztálynak tűnt. Kisétáltam saját teraszomra, ahol a ruhám megszáradva feküdt, a két üvegkúp ragyogott magasan Izmir fölött, ott, ott jártam ma este. Az az ívbe hajló erős fény nem a Körerkély lámpafüzére? Álltam, nézelődtem még egy kis ideig, aztán elégedetten jó éjszakát kívántam a városnak, s bementem, hogy magam is lepihenjek. Hetedik nap, júl.26. Megérkeztem Kumadasira. Nem értem, miért vágtam fel tegnap este, hogy a „holnapi program felől csak holnap döntök". Tudtam, hogy minden úgy lesz, ahogy Thielnével megbeszéltük. Mi jobbat csinálhattam volna? Most utólag megállapíthatom, hogy semmit. Az apóka nagyon kedvesen fogadott. Hálás vagyok doktor Müllernek — elő kellett vennem a névjegyét, mert a nevét már elfelejtettem —, szerdáig három szép napot tölthetek itt a szigeten. Hát a három nap nem kezdődött valami jól. Fél kilenckor ébredtem, semmiképpen sem érhettem Thielnéhez tíz perccel nyolc előtt. Sportgatyámra csak a trikót kaptam, papucsot, és rohantam a recepcióra, sejtve, hogy lezser megjelenésem itt nem fog különösebb szenzációt kelteni. A pult mögött csak egy kisfiú ült. Kezemet a telefonkagylóra helyeztem és igyekeztem neki megmagyarázni, hogy telefonálni szeretnék. Nézett rám értetlenül, hogy hát akkor miért nem telefonálok? Biztatott is erősen, fejbólogatásokkal, hogy csak tessék, csak rajta. — Könyv, Buch, book . .. hogy az ördögbe hívják törökül a könyvet — toporzékoltam, s akkor agyam egyszerre megvilágosodott. — Kitap! — kiáltottam fel örömmel. — Telefon kitabi! Numer! No, ez már világos beszéd volt, a gyerek óriási hahotába kezdett, szégyentelenül a pofámba röhögött, de a pult alól kihalászott egy ugyancsak megviselt telefonkönyvet. Te jó ég, gondoltam, mikor ezt összeállították, Thielék még itt sem lehettek. Thiele Thomas! Hihetetlen, de nem a szemem káprázik? Becsukom, kinyitom és újra itt látom: Thiele Thomas, Dr. univ. prof. Ezt nem lehet félreérteni. Tárcsázom is a számot, Ipek jelentkezik. Majd kérésemre jön Thielné, úgy tűnik, a hangja kissé hűvös. De nem dadogok, nem mentegetőzöm, egyszerűen lerohanom. — Ha hajlandó velem szóba állni, fél órán belül ott leszek. Még nem vagyok beállítva az itteni időre. Egy perc előtt nyitottam ki a szememet. Hangja megenyhült, megesküdtem volna rá, hogy még mosolyog is kicsit, mikor mondja: — Boldog ember. Én már hat óta fenn vagyok. Mint általában. Rohannia azért nem kell, nyugodtan borotválkozzék meg. — Kezét csókolom. Letettem a kagylót, a fiú mindjárt mutatta az ujjain, hogy három líra. Én meg fölfelé bökdöstem, jelezve, hogy a pénzem fönn van. A szobámban állt egy üres cserépváza, előrelátásból a csap alá helyeztem, hogy ha netán megint zavarok lennének a vízellátásban, legalább megborotválkozhassam. Tele lett a váza, a víz még mindig jött. Nem olyan égszakadásszerüen, mint tegnap estefelé, de csurgott. Tempósan megcsináltam a reggeli toalettem, elmenőben a pultra dobtam egy ötlírást, a gyerek elégedett mosolygással bólogatott, s már fejbe is kólintott az utcára nehezedő pokoli hőség. Megálltam, próbáltam betájolni magam, és sietős léptekkel igyekeztem Thielnéhez. Hogy hívják ezt az asszonyt ? Hiszen a nevét sem tudom. De fontos ez? Két napomnak a hősnője, aztán többé nem is látom talán. Legalábbis mellékszereplővé zsugorodik, a főszerep a professzoré lesz, ha megjön. Belém hasított, hogy ittlétem felénél tartok már. Nyolc nap múlva minden eltűnik, ami most valóság. Emlék lesz, megfoghatatlan Ujjaimat végigszánkáztattam egy kerítés rácsozatán, mint gyerekkoromban. Volt eb ben valami kétségbeesett marasztalása a tűnő időnek, mintha az ujjaimra tapadt por őrizni tudná, konzerválná a pillanatot. Magammal ragadtam volna a kerítést is, az utcával és a mögötte levő kerttel. Legyen velem, kedvem szerint térhessek ide vissza, amikor akarok. A kis tér a parkocskával. Ott azok Thielné ablakai. Odabenn kellemesen hűvös, a redőnyök leeresztve, félhomály. Egyszerre piszkosnak éreztem magam. A loholás a napon, a hátamat veríték nedvesíti, a kezemen, tenyeremen a kerítés ragadós szennye. Thielné jön napsárga ruhában, illatosan, üdén, kifogástalanul. — Bocsásson meg, szeretnék kezet mosni — nyögöm, és felém nyújtott keze elöl magasba emelem kifordított tenyerem magyarázatként. A fürdőszoba zöld, és valahogy már ettől is tisztábbnak érzem magam. Nedves kézzel végül a hajamon is végigsimítok. Megint minden oké. Ipek nem mutatkozik, lemegyünk a parányi udvarba, az egyik oldalon