A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-03 / 40. szám

három garázsajtó. Nézem, amint a kulccsal manipulál, gyakorlott mozdulatokat végez, a középső garázs kitátja száját, látom benne a tegnapról ismerős kocsit. A ház előtt megállunk, a professzorné előszedi a térképet, tanulmányozza, aztán bólint, tudja már, amit akart, derűsen rám néz. — Hát akkor mehetünk. Rámosolygok, és rettenetesen hülyén érzem magam. Teljesen értelmetlennek találom ezt a kocsikázást idegen utcákon egy idegen nővel egy idegen emberhez ... Mi a fene ez? Mit keresek itt? Mire jó? Mi közöm mindehhez? Ha megfognám a kormányon nyugvó határozott kezet, megkérném, hogy álljon meg, én kiszátlok, az nem segítene. Lehunyom a szemem, és nem gondolok semmire. Semmit sem értek. Érzem, dombnak kapaszkodunk. De jó, hogy hallgat. Érzem az éles kanyart, a fékezést, aztán megállunk. — Nézze — a hang olyan, mint az anya mé. — Ugye szép? Engedelmesen kinyitom a szemem, egyenesen rá egy szégyentelenül rózsaszín oleanderligetre, amelyen túl, a mélyben a vakítóan kék hullámok játszanak, s vezetik a szemet tovább, tovább a végtelenbe, ahol már nem képes felismerni a határt, amely a víz kékjét elválasztja a levegő kékjétől. — Szép — feleltem, s megint minden világos, a nyúlós, homályos értelmetlenség kitisztul, minden a helyére kerül. Miféle gonosz varázs játszott velem ? — Jól van? kérdi Thielné csak úgy mellékesen, hangsúlytalanul, nem is néz rám, az ajtót nyitja, és kilép, odasétál a bokorhoz, és beleszagol a pimaszul rózsaszín virághalomba. Meglátta rajtam, gondoltam, de nem bántott a dolog, örültem, hogy megint rend van bennem, nem feleltem a kérdésre, talán nem is várta. Az út szélén álltunk, a letérőn, alattunk a tenger. — Hogy lehet, hogy nem tettek ide korlátot? — mentem a meredek széléig, s lenézve láttam a sziklának ütödö, fehér tajtékká robbanó vizet. — Nem veszélyes ez? Thielné vállat vont. — Élni mindig veszélyes. Mellém lépett, az erős sugárzás miatt kezével beárnyékolta szemét. — Ezt a panorámát én is most látom elő ször. Még nem jártam errefelé. Örülök, hogy elhozott. Olyan őszintén és kedvesen mondta, hogy elnevettem magam, és megcsókoltam a kezét. v Az út hátralevő részét jókedvűen tettük meg. Közvetlenség lett úrrá rajtunk, mintha már régi barátok lennénk. — Énekeljen valamit — szólított fel. — Csak, csak, csak az esik nékem keservesen — zendítettem rá, magam sem tudom, miért pont erre, de valahol Viola bujkált benne, s ez nem tett boldoggá. Mosolyogva hallgatta, mig az utat figyelte, láttam szépen nőtt fehér fogait. Szívesen szájon csókoltam volna, pedig tudtam, az anyám lehetne. Mintha megérezte volna, mi jár a fejemben, rám nézett. — Miről szólt ez a dal? Szerelemről? — Valami olyasmiről. — Csaknem minden dal a szerelemről énekel. — Meg a hazáról, a vágyódásról valami lelkünknek drága és csaknem elérhetetlen dolog után. — Igen — bólintott elgondolkodva. — A dal maga a vágyódás. Ha szomorú, ha vidám, ha katonásan, pattogósan ütemes. — És a discók vad zenéje? — tettem föl a kérdést. — Vágy az önkívület után. A pillanat után, melyet nem előzött meg semmi, és nem is követ semmi. Vágyódás .. . valóban . .. feszíteni kezdett a vágy, nöttön-nött bennem, egész a fájdalomig, és nem tudtam kifejezni, nem tudtam megtalálni, hogy mi után. — Ha képes lennék dalt szerezni, most énekelnem kellene, hogy megkönnyebbüljek, hogy kiénekeljem magamból azt az érthetetlen, önmagáért való vágyat, ami eltölt, ahogy itt a tengert nézzük, s ennek az idegen országnak útja kanyarog ismeretlen tájak, ismeretlen napok elé ... Hihetetlennek tűnik minden, ami körülvesz, és rabul ejt. Kivételesen nagy csodának érzem. Az asszonyra néztem, hogy fogadja ezt a férfiatlan kitárulkozást, amelyért restelltem magam, mégis meg kellett tennem. Thielné nem nézett rám vissza, tekintete valahol a látóhatárt járta, mintha nem is lenne jelen. Ki tudja, mire gondol, milyen emlékek jutottak az eszébe? Talán nem is ért el tudatáig az a néhány mondat — de akkor megszólalt, és megcáfolta, amit remélni szerettem volna. — Dúdolni — szinte csak lehelte a szavakat, —, dúdolni, énekelni, igen, a dal levezeti a lélek feszültségét, vagy éppen feltölti. Nincs még egy művészet, amely úgy marokra fogná lelkünket, érzéseinket, mint a zene. Az emberek ösidök óta érzik hatalmát. Hirtelen felém fordult: — Hát énekeljen még, adjon hangot a vágynak, ami eltölti. Ne tartson töle. hogy furcsállni fogom. Most ugyanarra a hullámhosszra vagyunk beállítva. Hangot adni a vágyamnak, átadni a tenger fölött fújó szélnek, mikor nem is tudom, mi a töltete ennek a vágynak ... — Tulajdonképpen hogy hívják magát — kérdezem átmenet nélkül, magamnak is váratlanul. — Helennek. — Néma a vágyam, nem is tudom megnevezni, Helen. Szabad igy? Bólintott anélkül, hogy rám nézett volna. Váratlanul elöntött a hála jó sorsom fölött, ami csaknem minden napra bőkezűen megajándékoz egy-egy élményszámba menő csodálatos perccel. Ez az út, ez a kanyar, a meredek sziklapart a mélyben a tengerrel itt volt tegnap is. A táj évezredek óta alig változott, és én meghalhattam volna anélkül, hogy látom. És mennyi csodálatos zuga van a világnak, amiről sejtelmem sem lesz soha, ami után ismeretlenül is vágyódom, de most nem a beteljesülhetetlen vágy keserűsége, ami felülkerekedik bennem, de a boldogság, hogy ezt, ezt az egyet itt mohón beihatja a szemem. Mindegy, mit hoznak a napok, megismerkedem-e a professzorral, eljutok-e izgalmas ásatásokhoz, mindegy, mi történik velem a még hátralevő napokban, mert bármi legyen is az, kéretlenül is teleszórja markomat igazgyönggyel. Megindult vissza az autó felé, én szótlanul követtem. Az elvont mámor, amely előbb olyan ijesztő erővel hatalmasodott el bennem, lassan csillapodni kezdett. Csendes öröm és tiszta jó érzés maradt utána, akárcsak a simára nyalt parti homok, miután a tarajos hullámok kicsapódó korbácsai felkavarták, aztán visszahúzódtak. Helen figyelmesen, de hanyag biztonsággal vezetett, én meg néztem a kitárulkozó tájat. (Folytatjuk) ir» A hőmérők higanyszála mínusz ötven fokra esett alá. A fagy szinte kézzelfogható. köddé sűrűsödött. Lassan, felkapcsolt fényszórókkal gördül a tehergépkocsik sora. Pattognak a hidegtől az ablaküvegek, mélyen bundájukba rejtőzve sietve lépnek az utcán a ritka járókelők. S a behavazott úton valahol, a távoli kilométereken épül a töltés. Naponta ha csak egy métert is, de egyre távolabb vonul, hátán a szilajul csillogó sínpárokkal egyre nyomul a tajga mélyébe ... Az óriási méretek és távolságok. a lendület, az egyedülálló, sosem látott természeti feltételek vonzása egy nemzedék önmagát igazoló hatalmas alkotásával teszik egyenlővé a Bajkál—Amur vasútvonal építését. Ez a vonzerő — szembenézni az ezernyi viszontagsággal. az ötven fokos acsarkodó faggyal, a monoton zúgó szúnyograjokkal, a fáradtsággal, a tajga kemény próbatételeivel ... És mégis! Az érintetlen tajga, a csodálatos erdők, a marcona tűzhányók, a hegyről aláhulló, csevegő patak, a csodálatos nyugalom, az ősi csend kiáltása ezernyi hangulatot, élményt kínál. Ezt önti versbe а ВАМ költőinek (Borisz Sztyepkin, Tamara Suljga, Vitalij Lukasenko stb.) ifjú nemzedéke, amely majd egy évtizedes létezése alatt jelenséggé vált a szovjet irodalomban. Minket esők mostak, szelek ostoroztak, Hírünk sem hangzatos, mint egyéb költőké. De ébredéssel, pirkadatkor költészet van itt velünk. Nappal ösvényeket vágunk, éjszaka versben álmodunk. Vallja önmagukról talán legtalálóbban а ВАМ ismert költője Tamara Suljga. MÁZSÁR LÁSZLÓ Tamara Suljga: MA SZÉL LESZEK Ma szél leszek. árvalányhaj ezüstjébe költözöm. Kilométereket mérek, ligetekben lombokat rezdítek. Ablakokat zörgetek, vitorlákba, árbocba feszülök. Suttogása is leszek, kaszált füvekbe életet lehelek. A tajgába. északra. csak minél messzebb . .. Mozgásba vegyülni. vonatok dübörgésébe. Szó nélkül. könny nélkül. sőt levél se kell. Gondolat sem villan rólad. álmok sem idéznek . . Igen. önmagam parancsszavára. Úgy tűnt. a megoldás kézenfekvő: vége. Hadd vigyen a pályaudvar élénk zsongása minden húsbatépő bánatot magával... Kész Én magam húzok át mindent. mi kínzott nem egyszer. ... S íme — a tajga. És — remegés a bőrszövetekben: a levegő itt — szemed színe, teljesen. Felébredek virradatkor, korán-korán, ablakredőnyöm mozdítom csendben. Reggelenként óvatos ködök kószálnak a kertben . . . A didergő ablaküvegen át titokzatos minden, különös. Nem értem, tán a ködpárák miatt villan fel bennem, fényük a nap!? Én — az első hó Én — az első hó. nem sokáig élek. Óra egy, kettőt üt. eltűnök. De akarok. úgy akarok barátkozni veled fürge kicsi mókus. .. Ne kérdezd, miért! Kérlek, hagyd rajtam sietős lábnyomod. Engedd, hogy ugrásod csak egyszer elmerüljön bennem . .. Én — a legelső, a legtisztább hó vagyok, s méltó figyelmetekre. Óvatos élet dobban a meleg rügyekben. Azt mondják, május elején a hegyekről futó viz is él. . . Mázsár László fordítása A BAM KOLTOI