A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-26 / 39. szám

Ó, te nagy kópé, Shakespeare mester, miért nem volt igazad! Lódításod helyett miért nem a természet ajándékozott meg bennünket tengerrel. Egy egészen icipici tengerrel, legalább. Tenger. A pontok helyébe képzelje oda mindenki a maga jelzőit. Nekem a tenger egyszerűen: áhítatosan szép. Tenger. Adria. Dalmácia. Hegyek, kövek, sziklák birodalma. Egyik oldalon korlátok közé zárja a látóhatárt, a másik oldalon pedig a végtelenbe engedi kalandozni. Egyszerűen nem tudok nem elragadtatással, nem áhítattal beszélni erről a tájról. Emberekről: hegyi tanyák, falvak, meseszép városkák fehéren csillogó kőházaiban élö lakóiról. Akik emberemlékezet óta szamárháton baktatnak az ösvények, ember által járhatatlan hajmeresztően meredek sziklákon; akik évszázadok óta a hegyi lankák köveit halomba gyűjtik, labirintus kerítésekkel díszítik a hegyeket, hogy a felszedett helyen nőjjön legalább valamiféle fű, bokor, cserje, dudva, legelő juhnak, kecskének, szamárnak, legyen hely szőlőtőkének. Gyűjtik, állandóan gyűjtik halomba a köveket, évről évre tornyosulnak a halmok, ahogy a perzselő nap, az eső időről időre mállasztja a hatalmas sziklákat apróbb és apróbb darabok-