A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-26 / 39. szám

ra. Létfenntartó életszükséglet ez, apáról fiúra száll. Hegyek mindenfelé, meg sziklák és sziklák. Itt is. ott is, amott is a sziklák fehérje és a cserjék zöldje között vörösen izzik egy-egy háztető. Miféle világ ez? Mondjuk itt, a kilencven kilometer hosszú Hvar szigetén?... Milyen távolság van ott a hegyen szamárháton baktató pásztor és a belgrádi Mercedesszel furikázó taxisofőr között? Időben és térben. Európa ez is, de mégis mennyire más Európa, mint a vajdasági vagy az Ipoly menti paraszt Európája. Micsoda bezárt világ! Hiszen a sziget bal oldalán fekvő kisvároskából. Hvarból csak hetente egyszer, pénteken reggel megy autóbusz a jobb csücskében fekvő Sucurajba, onnan meg hajó a szárazföldre, Drveníkbe. Előbb megborzongok a gondolattól, aztán meg irigylem azt a szamárháton kényelmesen, komótosan, egyenes derékkal baktató pásztort: bizonyára ö itt boldog, ebben a kilencven kilométeres Európában. Világban. Talán nem is tud terrorról, felhőkarcolókról, sivár beton-lakótelepekről, autókról, gyáraktól tojtogatóan szenynyezett bűzös levegőről, háborúkról és mi mindenről nem tud még, talán. Aztán tíz perc múlva vége minden illúziónak: Hvar városaban vagyunk. Szuper autók a parkolóban, nyüzsgő piac, panamai jacht a kikötőben, mellette szárnyashajó, odébb giccsfestö és levendula-parfüm árus és az újságosbódé lapjai közül a Stern címoldala mered rám: rakétával átlőtt békegalamb. Tíz kilométer eleg volt ahhoz, hogy újra Európában érezze magát az ember: a jellemzőben, az igaziban. Muszáj, tudom, de mégsem akarok alkalmazkodni. Gyorsan lerakom csomagjaimat, rohanok a Madeira mozi előtti csónakkikötőbe, beszállok egy húszszemélyes csónakba, amely harminc dinárért tíz perc alatt átvisz a pici nyolcas alakzatú Jerolím szigetre. Meztelen emberek, nudisták mindenütt. A parti sziklakat benépesítik, mint a fecskék. Gyorsan elvegyülök közöttük és egyszerre újra távol a világtól, időtlen, kortalan helyen érzem magam. Akár az őskorban is lehetnénk. A tengerparton tiz, húsz méteres sávban kopár sziklák, tovább fák, cserjék, bozót. Sehol egy épület, ház, semmi, ami a civilizációra emlékeztetne. Csak meztelen emberek, köztük talán koldusok és milliomosok, szuperlakásokban és albérletekben élők, de erről most nem árulkodik az öltözet, a ruha. A csupasz test pedig egyforma: szerény, nem hivalkodik. Itt, meztelenül a sziklákon heverve egyenlöek vagyunk, mint a születés pillanatában, amikor még nem csatolták kezünkre a számozott kis cédulát, nem adtak ilyen vagy olyan ingecskét, pólyát, ruhát. Megint távoli a világ, a Stern aggasztó címoldala, meg minden. Csak fekszünk, süt a nap és vagyunk. Jobbra tőlem ott ékeskedik egy üres üveg. Rajta a felirat: Coca Cola. Vége mindennek! A XX. század itt is jelen van, betolakodott. Majd felbőg egy motorcsónak, fényképezőgép csattan, öngyújtó lángja villan, hütötáskából felvágott és jégkrém kerül elö és egy csinos szőkeség a mólóról fejest ugrik a vízbe. A tengerbe. „Lassan tizenöt éve lesz már, hogy leköltöztünk a2 asszonnyal ide, Hvarba. Otthon. Szabadkán állandóan a kórházakat járta, a szívére panaszkodott, asztmája volt, alig bírt levegőt venni. Eljöttünk, mert az egészség mindennél fontosabb. Pedig szerettünk ott is lenni, nagyon. Szerettük a sik területet, a jó, könnyen megművelhető, bő termést adó földet, az embereket, a mieinket. De látja, milyen cudar az élet, nekünk, az asszonynak mégsem erre volt szükség, hanem tengerre, a tengeri levegő éltet itt minket. Jöttünk, hogy néhány év elteltével majd visszamegyünk, de nem tudunk már innen szabadulni. Otthonra leltünk meg egészségre, nyugalomra. Mert nem rossz itt, kérem, de nem ám. Azt mondja, kietlen hegyek, sziklák, távoli világ ...?! Mondok én magának valamit. Itt télen is tizennégy fok meleg van, néha még több is. Havat még nem is láttunk, mióta itt vagyunk. Nyáron meg, van úgy, hogy egyfolytában kilencven napot süt a nap, eső egy csepp se. A krumplit október végén, november elején elültetjük és február derekán már újkrumplit eszünk. Nézze meg, no nézze! Olyan „krumpér" terem itt, hatalmas nagyok, amilyet otthon még álmomban se láttam. Meg zöldség, uborka, paprika, paradicsom, szőlő, amit csak el tud képzelni, minden. A fennsíkokon, a szigeteken ha csak egy darabka termőterületet találnak, azonnal beültetik az emberek. Ezzel nem is lenne gond, hanem a víz, az ivóvíz itt a legdrágább kincs. Igaz, most hogy már néhány éve van a városunkban központi vízvezeték egyszerűbb lett a helyzet, persze, így is változatlanul drága. De a tervezők eszét dicsérve legyen mondva, nem engedik bele a tengerbe a szennyvizet, hanem hatalmas tartályokban összegyűjtik, tisztítják, meg a fölhasználható részét, no, tudja mire gondolok, lecsapolják és azzal trágyázzák a földeket. A többit pedig megtisztítják és csöveken messzire bevezetik a tengerbe, ott egyesül csak a sós vízzel. Ezért olyan tiszta itt lakott területek környékén a tengervíz, lelátni akár tiz méteres mélységbe is. Ezért is van elegendő hal, a mi fö táplálékunk. Estefelé, elég ha a partról benyúlok egy merítő hálóval és egyszerre kiemelek egy vedernyi apróhalat. És itt vannak a turisták, a mi kedves, minden évben szeretettel visszavárt vendégeink. Azok hozzák nekünk a pénzt, a téli hónapok egyhangúsága után a változást. Belőlük és értük élünk mi itt. Nyaranta bevonulunk a konyhába, kiadjuk a szobákat, dolgozunk hajnaltól hajnalig a kocsmákban, vendéglökben, presszókban, szállodákban és a turista, a vendég sohasem láthatja meg rajtunk a fáradtságot. Hozzájuk mindig, akármi bajunk is van, kedvesek vagyunk, előzékenyek. Mert nálunk íratlan törvény, hogy a vendég óhaja, de még csak a gondolata is: parancs! Szóval, nyáron májustól októberig dolgozunk, télen aztán pihenünk. Higgye el, legtöbbünknek nyáron arra sincs ideje, hogy megmártózzon a vízben, kiüljön a napra vagy a pálmafák alá sütkérezni. Itt az emberek csak akkor fürödnek a tengerben, ha véletlenül felborul a csónakjuk, vagy egy úszni nem tudó után kell beugrani. De még a gyerekek se nagyon. Igaz, csónakázni, vitorlázni már tízéves korukban úgy tudnak, mint az ördögök, de nyáron ők is segédkeznek. Szóval, így élünk mi itt Hvar szigetén, az Adria partján: csendben, nyugalomban, békességben és, ha elmegy az egyik vendég, szeretettel várjuk a másikat." Hvar. Háromszáz négyzetkilométer terület. Régen erdők voltak mindenfelé, de ma már helyükön levendula- és rozmaringmezök, szőlők, olajligetek, gyümölcsösök; citrom- és narancs- meg pálmafák. Dalmácia sok hangulatos kisvárosának egyik szépsége. ZOLCZER JÁNOS Emberi sorsok DIÁKPANASZ — KÖVETKEZMÉN YEKKEL ? Csaknem egy hónapja tart már az új tanév, és a diákok többsége túlesett már az első felelés, söt talán az első dolgozatírás izgalmán is. Elgondolkoztató viszont, hogy egyesek máris bizonyos fáradtságra, fásultságra, túlterheltségre panaszkodnak. E gyakori diákpanasz valós okairól, lehetséges következményeiről a gyermekneurotikai klinika orvosával beszélgettünk. • Doktor úr, ön nemcsak ideggyógyászként, de bírósági orvosszakértőként is sűrűn találkozik a törvényszegő cselekedetekbe sodródott, esetleg öngyilkosságot is megkísérelt fiatalkorúakkal; mindennapi munkájában pedig a gyógyítás gyakorlati menete, illetve a testi-idegi terhelés és kiegyensúlyozottság kérdései foglalkoztatják. Tapasztalatai alapján túlterheltek az iskolás gyerekek ? — Véleményem szerint a gyerekek számára szellemi terhet nem a tanulás jelent, hanem az unalmasan lezajló oktatási órák. Ha a pedagógus úgymond magával viszi a tanulókat, ha engedi szárnyalni fantáziájukat, ha felfedező útra viszi őket a tananyag rejtelmeibe, akkor a gyerekek nem fáradnak ki, semmiféle kedvezőtlen változás nem megy végbe testi és lélektani fejlődésükben. Ha viszont a gyerekek az iskolai órákat nem várják szívesen, idegi-testi terhelésük a sokszorosára nőhet. Ezért rengeteg múlik a pedagó gusokon. • Mivel magyarázható, hogy már néhány heti tanulás után az általános iskolások és a gimnazisták egy részénél a fásultság jelei mutatkoznak, a tanév végére pedig a diákság jelentős hányadán neurotikus tünetek észlelhetők ? — Ebben a tévének is nagy szerepe lehet. Egy tíz év körüli gyerek napi alvásigénye, nyugodt körülmények között, legalább nyolc-kilenc óra. De a gyerekek általában nem pihenik ki magukat. Ha le is fektetik őket a szülők, sokszor csak félig alszanak, mert hang után követik a tévében zajló eseményeket. Fontos ezért, hogy a szülök a gyerekek lefekvése után lehalkítsák tévéjüket, vagy a gyerek nyugalma érdekében lemondjanak a krimiről, az éjszakai előadásról. • A tévén kivül mi hat zavarólag a fiatalkorúak testi-idegi kiegyensúlyozottságára ? — A gyerekek többsége kiskorától zárt térben nevelkedik: bölcsödében, óvodában, napközi otthonokban, lakásokban, így elvesztik kapcsolatukat a térrel, a természettel és mozgáskészségük is visszafejlődik. Az iskoláskorú gyerekek zöme szinte egész nap bezárt helyiségben tartózkodik, ahelyett, hogy a szabad levegőn hancúrozna. A szülök sok esetben nem engedik le egyedül gyermeküket a térre, és fáradtságra hivatkozva ők is inkább otthon maradnak. Sőt, ha mégis lemehet az udvarra a gyerek, millió tilalom áll előtte: ne focizz, mert kitörik az ablak; ne lármázz, mert rád szólnak a szomszédok; ne kergetőzz a járdán, mert zavarod a járókelőket... És ez az, ami neurotizál. • Helyénvalónak tűnik hát a kérdés: mi a szülők teendője? — Elsősorban saját életmódjuk megváltoztatása. Mert mit tesz, hogyan él a mai kor embere, milyen példát ad gyermekének? Pirulákat szed azért, hogy aludjon, azért, hogy ébren maradjon; azért, hogy megnyugodjon vagy megjöjjön az étvágya. Ismert, hogy a felnőttek betegségeinek fö okai a testi mozgás hiánya, a túlságosan bő táplálkozás, a növekvő alkohol- és gyógyszerfogyasztás. Mindezzel nemcsak saját testünk értékeit semmisítjük meg, de könnyelműen veszélyeztetjük a jövő generációjának egészségét is. Úgy is mondhatnám, hogy utat engedünk a testi és lelki fejlődés olyan irányainak, amelyek nyomán beláthatatlan torzulások léphetnek fel a generációs folyamatban. Ijesztő mértékben nő az ifjúság körében az alkoholt és nikotint élvezők aránya. Ha mindehhez hozzávesszük még a környezetszennyeződés fokozatosan növekvő ártalmait, akkor reális képet kapunk a mai ifjúságra és az utánunk következő generációkra leselkedő veszélyekről. • A felnőttek elsődleges feladata tehát, hogy megváltoztassák saját életmódjukat. De mit tudunk tenni fiatalkorú gyermekeink érdekében? — Nagyon lényeges az állóképesség növelése, hiszen a felnőttkori egészség sok szempontból már a gyerekkorban eldől. Hogy csak egyetlen példát említsek: a szív és a tüdő nagysága kilenc-tizennégy éves korban fejlődik a legintenzívebben. Ehhez sok mozgással. sportolással kell megadni a kellő ingert. Ez alatt azt értem, hogy a gyerek, a bélyeg- és gyufacímkegyüjtésen kívül, valamifajta magaválasztotta tevékenységet tartósan és folyamatosan végezzen. Ajánlatos tehát sokat futni, úszni, atletizálni, kerékpározni és a lehető legtöbbet kirándulni. A távot, a megterhelést fokozni kell, mert a fokozott igénybevétel a megszokottnál nagyobb feladat elé állítja a szívizmot, a tüdőt és az érrendszert is. A rendelőmbe kerülő gyenge akaratú és fásult fiataloknak általában May Károly egyik történetét szoktam elmondani. A jeles író ugyanis azt írja egyik könyvében, hogy egyszer elfogták öt és egy sötét tömlöcbe vetették. Talált ott egy nagy követ, de beteg volt és gyönge, meg sem tudta moccantani. De aztán addig igyekezett, addig próbálkozott, amig először csak egyszer, aztán már kétszer, végül pedig számtalanszor is föl bírta emelni . . . Addigaddig edzette igy az izmait, amíg annyira megerősödött, hogy szétszedte a tömlöcablak vasrácsát! Nyilvánvalóan nem történt itt semmi más, minthogy megerősítette izmait és az akaraterejét is. Természetesen, ez egy sarkított példa, de nagyon tanulságos . .. • A diákság bágyadtságra, közönyösségre, túlterheltségre hivatkozó panaszainak leküzdésében tehát fontos feladat hárul a szülőkre. Annál is inkább, mert az efféle „panaszokkal" bajlódó fiatalkorúak gyakorta kerülnek az ideggyógyászati klinikák kórtermeibe, esetleg a bírósági tárgyalótermekbe. De mikor ér rá a szülő, hogy kocogjon, biciklizzen, tollaslabdázzon gyermekével ? — Tudom, mindenki elfoglalt, mindenki úgy érzi, hogy nélkülözhetetlen. Hadd jegyezzem meg: a kórházak intenzív osztályai általában az efféle elfoglalt emberekkel vannak teli... Véleményem szerint pusztán akarat és időbeosztás kérdése az egész. Aki törődni kiván egészségével, azt ott várja az erdő, a rét, a bozót, a kerti munka. A túlterheltség és fásultság érzetét csak úgy tudjuk leküzdeni, ha fizikai értelemben a megszokottnál többet teljesítünk. 17