A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-26 / 39. szám

Tavaly — miként az előző esztendőkben — húsznál több verseskötet jelent meg Szlovákiában. E tekintetben tehát úgy tűnik, hogy minden rendben van. Ám a verseskötetek állandó olvasói tudják, hogy nincs ok az elégedettségre. Kortárs költészetünk nagy része a tradicionalizmus nyűgét viseli, észrevehetőbb előrelépést hiába keresnénk benne és nem oldódik az olvasók nem kis részének bizalmatlansága sem a költői szó iránt. E dolgok eltakarása annyit jelentene, mint nem érteni meg azokat a célokat, melyeket társadalmunk mostanában kitűzött maga elé. Kortárs költészetünk legszembetűnőbb fogyatékossága, hogy egy hagyományos költészetfelfogásból indul ki: mintha annak feladata a valóság poétizálása volna. Inkább azonban a valóságnak a költészet eszközeivel történő megismeréséről van szó, s arról, hogy e folyamat a világban való eligazodásra ösztönözzön bennünket. Igaz viszont, hogy erre a költészet csak akkor lesz képes, ha a szerző többet fog tudni a valóságról, mint az olvasója. A szlovák költészet manapság — a kivételektől eltekintve — nem erről tanúskodik. A hagyományos lírai témák megverselése uralja el, melyek közt már évek óta a szülőföld és a szerelem van túlsúlyban. De vajon milyen formában jelennek meg ezek a témák? A szölőföld-versek például egy régi album megsárgult fényképeire emlékeztetnek. A költészetnek ez a része még nem találta meg a maga helyét a városban; a régi hangon ruszticizál, s elfelejtette észrevenni, hogy az élet magában a faluban is gyökeresen megváltozott. Egy nem kívánatos optikai csalódásban van részünk ezáltal: ezen „önmagunkért beszélő" versek témáit az alkotó szempontjából a legkézenfekvőbbnek ítéljük meg, holott ennek éppen az ellenkezője igaz; mostanság éppen a megnevezett közkedvelt témákról a legnehezebb eredeti hangú és hatásos verset írni. Ugyanez érvényes a társadalmilag elkötelezett művekre is. (...) Hagyományos témának számit napjainkban az élet alkonyának nosztalgikus fölemlegetése, sorjáznak a számadás-versek is. A túlbeszélés itt is hatálytalanította, amit egykor még hozadéknak lehetett elkönyvelni. A költészetben meghonosodott témák — a szerelem, szülőföld, költői számadások — értékét lerontja az az érzelgősség, amely a legtöbb kortársunk életérzésétől idegen. (...) Az elmondottakkal összefüggésben megváltozik — illetve meg kell hogy változzék — a költő munkamódszere is. Az eddigi gyakorlatot ihlet-várásnak, valamiféle eufórikus kedélyállapot utáni vágyakozásnak lehetne nevezni, amely kedélyállapotból aztán meg kellene születnie a versnek is. Ma viszont már tudjuk, hogy ezeket a pillanatokat tudatosan kell előkészíteni és kialakítani, akár a szavak valóságának és lehetőségeinek elmélyült tanulmányozásával is. A verset csinálják, mondta valaha egy klasszikus. Kinek vannak a szlovák költészet jelenkori alkotói közül alaposabb ismeretei azokat a szakterületeket — a fizikát, kémiát, biológiát, pszichológiát vagy szociológiát — illetően, melyek a világgal együtt változnak; melyikük tart egy filozófiailag is érvényes világértelmezés felé ? Tisztelet a kivételnek; ezeket a szerzőket fél kezünk ujjain megszámlálhatnánk. A természettudományos és műszaki haladás megváltoztatta világképünket, ami tárgyilagosabb és egyértelműbb lett, ám a szlovák költészet mindmáig nem vett tudomást erről a változásról. (...) Az ekképpen (az általa közvetített megismerés élményével — a ford, megj.) fölfegyverzett költészet jogot formálhat arra, hogy siettesse „az ember megbékélését a jelenkorban elfoglalt új helyzetével, azzal a helyzettel, melyben mind a tisztán műszaki és tudományos, mind pedig a társadalmi hatóerőknek megvan a maguk szerepe" (Frantisek Miko: Poézia, clovek, technika. Költészet, ember, technika 8.1.). Figyelmének középpontjába annak vizsgálata kerül, hogy mit nyertünk és mit vesztettünk, illetve mit Albin Bagin A KORTÁRS KÖLTÉSZET TÜNDÖKLÉSE ÉS NYOMORÚSÁGA (Részletek) (A Romboid címmel havonta megjelenő szlovák irodalmi, elméleti és kritikai folyóirat ez évi júliusi számában tette közzé Albin Bagin magvas és időszerű gondolatokat tartalmazó értekezését, melyben a kortárs szlovák költészet tavalyi termésének néhány intő jelenségére és elfogadható eredményére hívja föl a figyelmet. Terjedelmes esszéje első részének költészetelméleti és költészetszociológiai fejtegetései számos olyan kitételt tartalmaznak, melyekről úgy gondoljuk, hogy nemcsak a kortárs szlovák költészetet jellemzik, hanem érvényesek a csehszlovákiai magyar poéták termésének túlnyomó részére is. írása egyes passzusainak átvételét részint ez a tény — nemzetiségi költészetünk „tündöklése és nyomorúsága" — is indokolttá teszi. Tanulmányának második részében Albin Bagin Mikulás Kovác, Jozef Gerbóc, Ján Zambor. Frantisek Lipka és Ján Strasser 1980-as versesköteteit veszi bonckés alá. — A ford, megj.) veszthettünk volna a civilizációs folyamatokban. Nyilvánvaló, hogy ennek az igényes feladatnak a hagyományos verselés nem tehet eleget. Hiányzik hozzá a gyors helyzetfelismerő képessége és hiányoznak a szükséges eszközei is. „Az ember megbékélése új helyzetével" az értékorientáció kérdéskörébe tartozik, s értékké csak az válhat számunkra, amit bizonyos szinten már megismertünk. A költészetben — miként a tudományban (Igor Hrusovsky) — is léteznek különféle megismerési szintek. Kortárs költészetünkben sok minden megreked a felszínes igazságok és igazságocskák szintjén. A jelenkori szlovák költészetből — még ha az egyes motívumok hiányát nem is emiitjük —, a valóság egész nagy területei hiányoznak. Hadd említsek legalább kettőt: a tudományos-műszaki haladás tényeivel és ezeknek a mindennapi életbe való bekerülésével, tehát az olyan változásokkal kapcsolatban elfoglalt álláspont az egyik, mely változások jelenkori életvitelünket is a fejlődés jegyeivel ruházzák fel; és — napjaink széleskörűen értelmezett erkölcsi problematikája a másik hiányzó terület. Prózánk az utóbbi két-három esztendőben sokkal többet adott e téren az olvasónak. (...) A kortárs szlovák költészetben ezzel egyidöben egyebek közt eltünedezik a konfliktus. Sokkal nagyobb teret kap benne a status quo minden drámai erpt nélkülöző igazolása, mint a szocialista társadalom és a benne élö ember új életformáért folytatott küzdelme, amely — mint tudjuk — mindig a fejlődés akadályainak leküzdésével van kapcsolatban. Hiányoljuk a világról szóló sokjelentésü vallomástételeket, melyekben a szavak mind horizontális, mind vertikális irányban fölszikráznának. Hiányoljuk az irányított termonukleáris reakcióhoz hasonlítható költészetet, mely a szavak magenergiáját használja ki az előrehaladás érdekében. (...) Az elmondottakból talán nyilvánvalóvá vált, hogy a jelen pillanatban nem a téma, hanem a költői alapállás milyensége a hangsúlyos kérdés. Érdemes ezért elgondolkodnunk azon okok fölött, melyek az adott állapothoz elvezettek. A semmitmondó kísérletezésekkel szembeni indokolt ellenszenvünktől fűtve egy ideje elvetettük az egészséges kísérletezést is, úgyhogy a költöi nyelv manapság stagnál, elmarad a fejlődő valóság mögött, s lassacskán elveszti ama képességét, hogy minden leheletfinom és főleg új árnyalatában ki tudja fejezni a valóságot. Ezt igazolja már kortárs poétáink költői szótára is. Újat e tekintetben talán csak Miroslav Válek, Mikulás Kovác és Stefan Strázay hozott, valami hasonlóval próbálkoznak a fiatalabbak (Frantisek Lipka, Ján Strasser) is — és kész. Az eddigieknél jóval alaposabban oda kell figyelni a költészetnek a világ más részein tapasztalható mozgására és alakulására is, meg kell ismernünk mindent, s ennek alapján érvényre juttatni, ami előremutató, illetve mérlegelnünk kell saját lehetőségeinket. Az elszigeteltségből és a tájékozatlanságból nem születhet semmi jó; igaz, a dolgokat a mi világnézetünk talajáról szemlélve kell értelmeznünk. Jellemzőnek tarthatjuk, hogyan tünedeztek el az utóbbi években a szlovák irodalmi folyóiratokból a költészetről szóló értekezések. Helyüket a pragmatikus mérlegvonások vették át, melyeknek az a hátrányuk, hogy a dolgokat már csak utólagosan vizsgálják vagy rögzítik, a problémákat megcélzó alkotó viták szervezésének vagy indításának lehetősége nélkül. Az ilyenfajta mérlegvonások egyszerűen csak tudomásul veszik és rendszerezik a termést. Mintha hiányozna belőlük a kockázatvállalás mersze és annak bátorsága, hogy a szóban forgó tárgyról érdemlegesen nyilatkozzunk. (...) ... a szlovák költészetet az elmúlt években a költői szó túltermelésének nyavalyája sújtotta: eleinte csak a kezdőket és a fiatalokat (...) ám később valamenynyi nemzedéknél elburjánzott. Emellett költészetünk érzéki és gondolati szegénysége a lírai szubjektum nyomorúságáról, s ezzel — áttételesen — annak hordozójáéról, azaz magáéról, a költőéről árulkodik. Ezért ugyancsak az alapfeltételek egyikévé kell avatnunk költőink ama igyekezetét, hogy áttörjék, illetve odább helyezzék a lírai költészet hagyományos határait. Ebben az igyekezetben benne foglaltatik, hogy megküzdjenek saját modorosságaikkal is. Tehát az önmeghaladás elkerülhetetlensége. Az elmondottak figyelembe nem vételén alapuló rossz költészet értékteleníti az olvasók szemében az egész költöi termés eredményeit, tehát azokat is, melyek értékesek és a jelenkori művészet gazdagítását szolgálják. Ebből az egyhelyben topogásból egyedül csak a korral és problémáival való együttlélegzés, az állandó tanulás és megismerés lendíthetne ki. A gyermeteg verselgetésnek nincs jövője. Tudatosítani kellene továbbá azt is, hogy a korábbi poétikai iskolákon alapuló művek költőileg olykor hasznosabbak is lehetnek, mint azok, amelyek új és új lehetőségek felé törnek. Ám ideje lesz megtanulnunk különbséget tenni egyik-másik poétikai kicsúcsosodása és végeredménye, valamint a fejlődés távlataival kecsegtető kísérletek között. (...) Amennyiben az eredményekről kellene beszélnem, az elmúlt esztendők költői hozadékának tartanám Miroslav Válek, Milan Rúfus, Vojtech Mihálik, Viliam Turcányi, Lydia Vadkertiová, Mikulás Kovác, Ján Buzássy, Stefan Strázay műveit. Az ö lendületük töretlen ugyan, ám az átlagon aluli müvek áradata kisodorhatja őket is az olvasók érdeklődésének köréből. Az 1980-as év alig tett hozzá új neveket és könyveket az előbbi felsoroláshoz ... (T. L fordítása) 15