A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-19 / 38. szám

— Fevzi Pasa? Úgyis dolgom van arra. Na menjünk. Mint aki a dolgot elintézettnek tekinti, felállt, magához vette a retiküljét, és az előszobába menet egy ajtón átkiáltott a valahol ott tartózkodó lánynak. — Elmegyek, Ipek, ne készíts semmit, hideg vacsorára valót hozok. Követtem Thielnét. Lesiettünk a földszintre. Előttem lépkedett. Elegáns, határozott járása volt. A hosszú folyosóablakon át a napfény lángba borította vörösesszöke haját. Olyan idős lehet, mint az anyám, de így hátulról akár huszonöt évesnek is hihetném. Beültünk a ház előtt álló Fiatba. A tengerparti útra hajtott, ott mentünk végig, szemembe tűnt a NATO-országok zászlaival díszített NATO-szókház, aztán Atatürk lovas szobra, a Büyük Éfes Oteli hatalmas épülete. Thielné a közelben lefékezett. — Meghívom egy fagylaltra. — De ... — kezdtem, ö azonban közbevágott. — Semmi de. Nem hivatkozhat arra, hogy nincs ideje. Nekem pedig jobban esik, ha nem ülök egyedül. Különben érdemes megtekinteni a hotel belső kertjét. Ne mulassza el az alkalmat. Hülyén hangzott volna, ha szabadkozom. Egy nagy halion és néhány üvegfolyosón a kertbe jutottunk. Valóban először láttam ilyet. Sima kőlapokkal kirakott udvar, a kövek közötti résekben sűrű fú, virágzó bokrok, néhány pálmafa, három oldalról a hotel szobák ablakai nyíltak rá, de a negyedik oldal, az volt a figyelemre méltó. Emeletnyi magas üvegfal, mögötte víz, kékeszöld, akár a tenger. Talán az is volt. Tengervíz. Látni lehetett a benne úszkáló fürdőzöket. Az üvegfal mentén kerti asztalok, némelyik mellett fürdőruhás vendégek üldögéltek. Őszintén megbámultam a dolgot. Nyilván képmutatás lett volna blazírt képet vágni hozzá, mint akinek ez mindennapos látvány. A kertből karcsú, szecessziós csigalépcső vezetett fel a vízhez, s a medence szélén húzódó sétány a heverökkel képezte a fejünk fölött húzódó, árnyékot adó tetőt, melyet oszlopok tartottak. — Fantasztikus! A professzomé elégedett volt a hatással. Valamit szólt az asztalunkhoz siető pincérnek, aztán hozzám fordult. — Képzelje, mennyivel izgalmasabb lenne a látvány, ha a vízitündérek, a gigolók, az agg hölgyek és a daliát játszó öregurak közé bedobnának egy tigriscápát is. — Az izgalomnak ez már olyan foka lenne, amelyről inkább lemondanék. — Pedig a vad kegyetlenség mások kiszolgáltatottságának érzete, a haláltusa, a halálfélelem látványának vágya nem idegen az embereknek. Az uram sok érdekességet tud magának erről mesélni. A régi amfiteátrumok sok szörnyű titokra nyitották rá a régészek szemét. Nemcsak Arisztophanész és Szophoklész darabjait játszották a színházakban. Az ember jobbik fele állandóan harcban állt a bestiával, s voltak korszakok, mikor a bestia kitört, míg megint láncra nem kötözték. Néztem az asszonyt, borostyánszínű szemét, vörös haját, s arra gondoltam, hány arca lehet vajon. Alig egyórás ismeretségünk alatt ez már a harmadik. A szerény és mártíriumra ítélt tudósfeleség, a flott társasági hölgy, most meg a filozófus pillantott ki a borostyánszínű szemen át. A pincér elénk rakta a két fagylaltkölteményt, s mig a parányi kanállal szinte eljátszadozva a szájába rakott egy kis falatot az üvegtálkában felhalmozott finomságokból, zavartalanul folytatta. — Ősi vallási rítusok mindezt a bennünk élő kegyetlenséget tükrözték, s a bestia éhségét csillapították. Gondoljon akár Baálra, Molochra, akár a maják emberáldozataira. Szüzeket áldoztak, hogy a bestia szexuális vágyát is kielégítsék. Az emberi természet ambivalens, s a láz elmúltával heves lelkifurdalást érez. Nem egyes emberről beszélek, az emberiségről. Miután a bestiát kielégítették, jöttek a napfényes korszakok. Talán a hellének ... talán Hellasz virágkora, a szellemi és fizikai erőteljes és tudatos ápolása közömbösítette leginkább az aljas, pusztító ösztönöket. — Gondoljon csak a tarpéji sziklára ... — Az már Róma. Bár a spártaiak is letaszították csenevész, életképtelen vagy nyomorék csecsemőiket, de tisztán racionális érdekből. — Az indok mindig más volt. Mindegy, milyen edényben tálalták a megéhezett bestiának az ételt, az minden esetben emberhús volt... Azért tagadom én a fejlődést. Hogyne, a technika és tudomány fejlődését szinte már követni sem lehet. De az ember ösztönei a történelem előtti kor óta nem változtak. A körülmények hatására legfeljebb megjelenési formái alakultak. De a lényeg nem változott. A megingathatatlan meggyőződés hangján mondta ezt. És igazat kellett adnom neki. Nem mintha nem álltak volna rendelkezésemre ellenérvek, de nyomban jelentkezett gondolataimban a cáfolat is. Mégsem volt ínyemre, hogy belemelegedjünk ebbe a hálás, szinte kimeríthetetlen témába. Túlságosan elbűvölt a környezet, lehengerelt a benyomás, amit a luxusnak ez a bizonyára parányi világa tett rám. Meg is mondtam neki. — Ez a komor téma nem illik ide. Megfoszt az élvezettől, amit ezek a csodálatos ízek jelentenek. Rám nézett és elmosolyodott. — Mert még nem fedezte fel az ellenpontozás élvezetét. Úgy tűnt nekem egy pillanatra, hogy egy szép, karcsú és izmos vadmacska ül velem szemben, de a következő másodpercben már visszaváltozott Thiele professzor feleségévé, aki kedvesen pártfogolásába veszi az útjába akadt ismeretlen kis senkit, talán csak finomságból és jólneveltségböl. — És mivel tölti a napjait, mig az uram megjön? — tért át udvariasan más témára a kedvemért. — Nem is tudom ... unatkozni azonban itt nem lehet. Ha csak a várost járom, a fellegvárat nézem meg. máris eltelik az a pár nap. De az is lehet.. . van ugyanis egy címem — kotorni kezdtem kis övtáskámban —, ahá, megvan. Egy öregurat kellene meglátogatnom valami szigeten. Kumadasin. — Az hol van? — meresztett rám nagy szemeket Thielné. — Pontosan nem tudom, de valahol Izmir közelében kell lennie. A Kü^ük liman kikötőből indul oda hajó. — Jó, majd megnézzük az izmiri körzet részletes térképén. Az uram mindig a kocsiban tartja. Félrenéztem, mikor fizetett. Latolgattam, a két kézimunka közül, amit anyám azzal tett be ingeim közé, hogy: „Nem foglal el helyet, súlya sincs, ha szívességre lesz szükséged, vagy viszonozni kell valamit, jól jön majd ez, meglátod. A kézimunka mindig érték." Úgy látszik, valóban jól jön. De honnan tudta ezt anyám, aki sosem utazott? Hiába, a nők gyakorlatiasabb lények, mint mi. A két kézimunka pedig valóban értékes lehetett, olyanok voltak, mint a képek. Finom szálakból szőve a rámájuk, a szálak fonása és sűrűsége rajzolta ki aztán a képet. Az egyiken egy fa alatt Ádám és Éva volt látható, a másikon egy nőalak, amint kissé meghajolva öntözőkannával egy szál tulipánt vagy valami más virágot öntöz. (Folytatjuk) BARAK LASZLO A születendő és megszületett költő (vogul népköltészet nyomán) Születésem előtt, ha hajoltam kicsinyke fiúhoz, kicsinyke leányhoz, a TEREMTETT ÉG HÉT KÖRÉRE hajoltam: kővé váltak SELYEMFARKÚ HÍMMADARAK! Midőn dolgos emberek tűzhelyébe lopóztam, jó földekre szállt a regém, igaz énekem édes, igaz énekem keserű lett; menedékre talált dúshajú asszonyok keble alatt; regémtől ökölbe szorultak inas férfikezek; Hegymagasan szálltak újra SELYEMFARKÚ HÍMMADARAK! FRIEDRICH HÖLDERLIN Az élet fele Mit sárga birs melenget, a vadrózsás lapályt a tóba aggatván, tündér hattyúk, csókittas fejjel ti is alábuktok a szent józanság vizébe. Hol, jaj, hol vegyem a virágokat, ha tél van, és hol a napsütést, s árnyait a földnek ? Fal melled fal, szótlan, hideg, a szélben zászlók riognak. (Simkó Tibor fordítása) GIOSUE CARDUCC» Búcsú Háromszínű virág! A csillagok a tengermélybe hullnak, s egy dalos szívvel némább lesz a világ. (Simkó Tibor fordítása) PRANDL SÁNDOR FELVEItLfc 11