A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-19 / 38. szám

1A Találtam asztalt, közvetlenül a viz mellett, a kőfalhoz csapódó hullámok vízcsöppjei eljutottak néha az arcomig, karomig. Egy pohár sör mellett gondtalanul elnézegettem a közeli kikötőből induló és befutó hajókat, amelyek menetrendszerűen jártak az öböl túlsó oldalára. Az igazi, nagy tengerjárók távolabb úsztak. Estig is elnéztem volna a megunhatatlan látványt. Évezredek óta ringatja hátán ez a viz a hajókat, bárkákat. Egyiptomi és asszír kereskedögályák jártak erre, gyomruk teli kíncsekkel, keleti fűszerekkel, rabszolgákkal. Erre bolyongott Odüsszeusz, Ithaka hányatott sorsú királya. Ezt a tengert szelték a rómaiak hadi gályái, hogy a birodalom határait egyre tovább tolják ki kelet felé. S még előbb a föníciaiak, asszírok, sumérok, akkádok s a töméntelen nép, mely eltűnt a nemzeteket feldobó s elnyelő történelmi kavargásban. Itt bukdácsoltak a hullámok között az exodus hajói is, süllyedésig megrakva emberi szenvedéssel, rettegéssel és reménnyel. Lélekhalászok törékeny sajkái, tirannusok virággirlandos úszó kéjlakai s a legendák ködébe vesző bárka, mely fennakadt az Ararát csúcsán .. . Uralkodni kellett elérzékenyülésemen, melyet a történelme iránt közömbösen hullámzó kék víztömeg ébresztett bennem, felgyújtva fantáziámat. Most menetrendszerűen közlekedő hajócskák jöttek-mentek Karsiyaka városnegyede és az óváros között, turistahajókat himbáltak a hullámok a kikötök felé, kereskedelmi flották és félelmetes terhektől nehézkes testű hadihajók úsznak céljuk felé. Lábam előtt a betongátnál megrekedt szemét, papírpoharak és dínnyehéjak táncoltak. Fölhajtottam a sört, fizettem és nekivágtam a városnak, kicsit bizonytalanul, mint aki még nincs egészen jelen az időben, még fogságában tartja fél lelkét a múlt. A professzorra gondoltam, és igyekeztem összeszedni magam. A legkedvezőbb benyomást szerettem volna kelteni. 1450. utca. Kiválasztottam néhány bizalomgerjesztő járókelőt, s szemük elé toltam a cédulára írt címet. Magyarázataik nyomán — már aki nem ment egy sajnálkozó vállrándítással tovább — nem volt könnyű eligazodni. Ketten is a NATO-székházat említették, mentem hát a könnyen meglelhető épülethez, s valóban, onnét egyszerű volt az eligazítás. Megálltam a ház előtt, szemügyre vettem a 18-as számot, nem, nem volt tévedés a dologban. Fölballagtam az első emeletre, s az ajtó előtt kivettem táskámból az ajánlólevelet, aztán becsengettem. Éles hangon feltrillázott a madárcsengő, utána pedig mély lett a csend. Most fordult csak meg a fejemben, hogy esetleg senki sincs odahaza. Lehet, hogy egyáltalán nem találkozom a professzorral, hiszen ebben az időszakban ők is üdülni mehettek valahová. Mielőtt a csüggedés elhatalmasodott volna rajtam, úgy tetszett, valami neszt hallok odabentről. Láttam, valaki felemeli az ajtón levő kukucskáló fedőlapját. Fekete szempárt pillantottam meg, kétségkívül fiatal nőhöz tartozott. — Thiele tanár urat keresem — mondtam németül. — A tanár úr nincs itthon — felelte röviden igen erős idegen akcentussal. Mielőtt még lecsaphatta volna orrom előtt a kis ablakfedöt, sikerült gyorsan megelőznöm. — És mikor találom itthon? Felvonta a szemöldökét, és a szoba belseje felé fordult. Valaki lehetett a közelben. Aztán eltűnt, s a nyílásban egy másik szempár nézett velem farkasszemet. Tekintete vizsgálódva pihent meg arcomon. Szeme szürke volt. felette szépen ívelt szemöldökkel. — Az uram Ankarába utazott. Négy-öt nap múlva jön csak meg. Megmondaná, ki kereste? Átadjak talán valami üzenetet? Elkedvetlenedtem. Négy-öt nap ... Legalább engedne be. Rácsok mögül tárgyalnak, mint valami háremben. — Nem, köszönöm. Személyesen szerettem volna beszélni vele. Ugyanis kolléga vagyok. — nagyzolásnak éreztem a szót, de úgy véltem, ettől talán kinyílik az ajtó. — Levelet is hoztam egy régi barátjától, volt professzoromtól. — Bizonyságul meglobogtattam szeme előtt a borítékot. Nem csalódtam a számításomban. Megváltozott pillantása mutatta, hogy arca feszültsége felengedett, még a hangjának, a kellemes alt hangnak is más lett a szine. — De hát jöjjön beljebb. Tekintete vizsgálódva pihent meg arcomon. Az ajtó megnyílt, az asszony egy szobába vezetett, ahol nagy, kerek művészien kivert sárgaréz asztal mellé ültetett. Körülnéztem. Most kerültem először török stílusú környezetbe, ennek a német, illetve osztrák tanárnak az otthonában — Az uram sajnálni fogja — mondta kedvesen. — Keddnél előbb aligha jön haza. Nem tudom, ön meddig marad Izmirben? Ha szerdán ráérne . . . ORDÓDY KATALIN — Hogyne — feleltem —, nincs semmi programom, ami köt. — Először jár errefelé? A kérdés alkalmat adott, hogy elmondjam, miképp is kerültem ide. Figyelemmel hallgatta, közben az előbbi leányzó kávét szolgált fel. — Ipek öt éve segít a háztartásban — mosolygott a szorgoskodó lányra a profeszszorné. — Az első időkben nehezen boldogultam volna nélküle. Rettenetesen elveszettnek éreztem itt magam. A helybeliekkel még ma sem sikerült kontaktust kialakítanom. A társas élet hivatalos vagy félhivatalos vacsorákra, összejövetelekre korlátozódik, s felüdülést jelent, ha hazulról kapunk néha szállóvendéget, barátok, rokonok látogatnak meg olykor. Évente pedig kétszer otthon szabadságolunk. — Nekem valószínűleg sohasem lesz alkalmam — mondtam sajnálkozással —, hogy évekig idegenben folytassak hasonló munkát, mint Thiele tanár úr, de úgy hiszem, boldogan töltenék itt hosszabb időt. Számomra különös varázsa van ennek az országnak. Már töprengtem rajta, hogy ha a véletlen más országba vezetett volna, ugyanezt érezném-e. Hogy a varázs az idegenség varázsa-e csupán, vagy olyasmi érintett meg, ami csak ebből a földből, ebből a népből árad. A professzorné rám nézett, mint akit meglepett ez a vallomás. Elgondolkodva kortyintott a kávéból, a gyönyörűen megmunkált ezüsttokba foglalt porcelán csészécskét a levegőben tartva, mintha elfelejtette volna letenni, megvonta a vállát. — Fullaszt ez az állandó hőség. Fáradt vagyok tőle, minden aktivitásra képtelen. Télen pedig a tenger felöl áramló nedves hideg a csontig hatol, holott a hőmérő ritkán süllyed plusz öt fok alá. De azért... öt év után, most, hogy hazakészülünk, biztosan eszembe jut majd egy-egy szép törökországi pillanat. Újból ivott egy kortyot, letette a csészét, és élénken felém fordult. — Az április! A török április az nagyon szép! — A professzor úr befejezte itteni munkáját? Milyen jó, hogy még elcsípem, gondoltam. Ha később jövök, már nem lett volna kihez fordulnom. — Ó — legyintett Thielené —, ezt a munkát sosem lehet befejezni. De odahaza egy kis múzeumot állítanak fel az utóbbi húsz év ásatásainak eredményeiből. Rábeszéltem, hogy vállalja az irányítását. Bécsi levegőt szeretnék végre szívni... a felső-ausztriai tavak után vágyom. A Mondsee, a Schafberg, sízni a semmeringi lejtőkön ... Hangjából sütött az elvágyódás. — Ipeknek sokat meséltem a hazai tájakról, életről... Képeslapokat, könyveket is mutogattam neki. Boldogan velünk jön. Egész tűrhetően megtanult németül a nálunk töltött öt év alatt, én meg valamicskét töle tanultam a lehetetlen, barbár nyelvükből. Örülök, hogy ilyen csöndes, ügyes, kezes lányra találtunk, tanulékony és nem is lusta. Otthon nehezen találnék hasonlót. Két bátyja dolgozik az uram keze alatt. — És gondolja asszonyom, hogy Ipek boldog lesz majd Bécsben, nem fog hazavágyódni ? — Ez meg sem fordult a fejemben — vetette oda könnyedén a professzorné. — Bécs olyan gyönyörű város! És nálunk olyan jó dolga van. Mihez fogna itthon? Esetleg férjhez menne valami szegény ördöghöz, szülné a gyerekeket, és átnyomorogná az életét. — A férjhez menés veszélye Bécsben is fennáll — kajánkodtam —, akkor pedig ugyancsak elveszíti. Thielné bosszús pillantást vetett rám. — Maga a kedvemet akarja szegni. Aztán elnevette magát. — De azért sem hagyom. Kár azon tömi a fejünket, hogy majd mi lesz, ha .. . A semmiből kerekedett kis felhő szétfoszlott. Istenem, más szemmel nézi a dolgokat, mint én. Ezt igazán nem lehet rossz néven venni tőle. Ez az ország idegen maradt neki öt év után is, az én szívemnek pedig három nap alatt kedves lett. Kinek van igaza? Valószínűleg mind a kettőnknek. Három nap vagy három hét nagyon kevés ahhoz, hogy végleges véleményt alakíthassak ki magamnak. — Parancsol még egy csészével? — kérdezte Thielné az udvarias háziasszony szívélyességével. — Indulnom illene már, sokáig tartóztattam. — Tulajdonképpen nekem is indulnom kellene — tette ujját a homlokára. — Egy-két apróságot akarok beszerezni. Holnap mébe készülök. — tette hozzá magyarázólag. — Gyakran töltöm ott a hét végét, ha az uramnak elfoglaltsága van, akár egyedül is. Szívesen elviszem a hoteljébe. Hol szállt meg? — Hotel Dinlen — mondtam kissé restelkedve, holott nem volt rá okom. — Dinlen? — húzta fel a szemöldökét. — Nem ismerem. — Olcsó kis hely, nem pénzes külföldieknek való — mondtam csak azért is. — És merre van? — A Fevzi Pasa bulvár egyik mellékutcájában. 10