A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-13 / 33. szám

Csak egy percre. A közép-csehországi Chrudimban kereken harminc éve: 1951-ben rendezték meg először a bábszínjátszó csoportok hazai találkozóját. E rendezvény akkori szervezői aligha sejtették, hogy alkalmi fesztiváljuk egyszer országos seregszemlévé, ötévente pedig nemzetközi fesztivállá növi ki magát. Sőt, a múló évek során Chrudim a hazai bábjátszás amolyan íratlan „mesevárosa" lett, hiszen a hetvenes évek elején — az állami szervek hathatós támogatásával — itt rendezték be a ma már világhírű Bábtörténeti Múzeumot. E messze földön ismert intézmény igazgatója: Jármit CHLÁDEK. — Miképpen jött létre ez a neves bábmúzeum? — Jifi Trnka, Hermina Tyrlová, a Spejbl és Hurvínek Színház s még sok más neves művész révén a csehszlovákiai bábszínjátszásnak világszerte valóban nagy hire van. Tulajdonképpen így nem is véletlen, hogy éppen hazánk adott otthont ennek a Bábszínjátszók Nemzetközi Szövetsége, az UNIMA által már régebben szorgalmazott és művészettörténeti szempontból is jelentős létesítménynek. A chrudimi Bábtörténeti Múzeum, hosszabb előkészületek után, kilenc évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit. — Gondolom, szavakban aligha ecsetelhető mindaz, amit ebben a mesekastélynak tűnő múzeumban látni lehet... — Múzeumunk nagyszerű otthont talált a reneszánsz stílusban épült, egykori Mydlafházban. A kapunyitás időszakában mintegy ötszáz hazai és külföldi bábu volt a tulajdonunk; jelenleg viszont a világ minden tájáról érkezett, számszerűleg több mint hetvenezer bábtörténeti műtárggyal rendelkezünk. Pusztán csak beszélni minderről a páratlan gazdagságról tényleg kilátástalan feladat, aki érdeklődik a bábszínjátszás iránt, annak alkalomadtán egyszerűen útba kell ejtenie Chrudimot... — Ön pedagógusból lett múzeumigazgató, de foglalkozik a bábjátszás elméleti és gyakorlati kérdéseivel is. Vajon miben határozná meg a bábszínjátszás lényegét, műfaji hovatartozását ? — Gyakran előfordul, hogy a bábjátékot sokan az élö színházból eredeztetik, s ilyen értelemben a színház egyik változatának tartják, ahol az embereket egyszerűen bábuk helyettesitik. Ez ellenben tévedés, hiszen a bábszínházban éppen azt kell eljátszani, amire az élőszínház jellegénél fogva képtelen! A bábjátszás sajátos műfajának lényege az élettelen tárgyak megelevenítésében vagy a tárgyak és állatok megszemélyesítésében rejlik. A bábuk képzőművészeti és színészi megformálás útján nyerik el egyéniségüket. Egy-egy jó bábszínházi előadás követelményeinek legfőbbje a bábszínpadi kompozíció sürítettsége, a cselekmény fokozása és a könnyen olvasható, találó jelzések alkalmazása. Tapasztalataim alapján ezek a megállapítások mind a hivatásos, mind az amatőr együttesekre egyaránt vonatkoznak. — Személyesen milyen bábszínjátszási stílust kedvel a legszívesebben ? — Különösen a bábjátszás és a zene találkozása érdekel. — Véleménye szerint kiknek nehezebb játszani: a felnőtteknek vagy a gyerekeknek? — Természetesen a gyerekeknek. Ök a kritikusabb közönség, ök még hisznek a bábu varázsában! (mik-) — Hanem? • — Azt ugye biztosan tudjuk, hogy a mérnök január elején ott tartózkodott négy napig ... — Rágyújtott a hadnagy, lejjebb húzta az ablakot, hogy a léghuzat kivágja a füstöt. — Minket viszont most az érdekelne elsősorban, hogy ugyanabban az időben nem tartózkodott-e ott véletlenül a kis doktornő. ' — Nagyszerű az eszmefuttatásod, hadnagy kolléga, nagyszerű!... És ha netán ott tartózkodott a kis doktornő!? — Akkor semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy kapcsolatuk, illetve viszonyuk volt. — Én nem állítanám ezt olyan biztosan — mondta a százados eltűnődve. — Azt, hogy kapcsolatuk, illetve viszonyuk volt egymással, még nem bizonyítja az a tény, hogy ugyanabban az időben mindketten ott tartózkodtak. A véletlen müve is lehet... — Nagyon sok itt a véletlen — jegyezte meg a hadnagy. — Az igaz, de mi nem építhetünk a véletlenekre, nekünk kézzelfogható bizonyíték kell! — Aligha találunk olyan embert, aki a lámpát tartotta felettük szeretkezés közben — vigyorodott el a hadnagy. — Sosem lehet tudni. .. Majd meglátjuk — mondta a százados olyan hangsúllyal, amiből ki lehetett érezni, hogy ö befejezte az eszmefuttatást, s pihentetni szeretné az agyát. A sofőr a Grand szálló elé kanyarodva megállt. A két nyomozó kiszállt, nagyot nyújtózkodott. Körülöttük zajlott az élet, jöttekmentek az emberek, csoportok, hazaiak és külföldiek, de inkább külföldiek, főleg németek. Felkeresték a szálloda vezetőjét. Jó fél órába tellett, mig előkerült. Bemutatkoztak. Az igazgató — apró, vékony emberke — jó üzletemberhez illően, kedves előzékenységgel fogadta őket. — Rögtön kért a számukra kávét, sört. — Ebédet nem parancsolnak? — Majd később — mondta a százados. — A januári vendégkönyvet szeretnénk megnézni — tért rá a tárgyra. Az igazgató intézkedett, s néhány perc múlva előkerült a vaskos napló. A százados nyomban belelapozott, a hadnagy is föléje állt: négy szem hamarább talál valamit, mint kettő. Nem kellett sokáig keresgetníök, csakhamar ráakadtak a két ismerős névre. Később előkerült négy-öt alkalmazott, akik körülbelül abban az időszakban voltak szolgálatban, de egyikük sem emlékezett a két személyre. Hogy is emlékeztek volna, hiszen azóta több ezer ember megfordult a szállóban. — Holtpontra jutottunk — jegyezte meg a százados némi keserűséggel a hangjában, s kérdőn nézett a hadnagyra, aki tanácstalanul vonta meg a vállát. Az igazgató szolgálatkészen álldogált, töprengett, miben lehetne segítségükre a nyomozóknak, de semmi épkézláb gondolat nem fordult meg a fejében. Hirtelen felkapta a fejét. — Százados elvtárs! — ütött a homlokára —, eszembe jutott valami. Volt nekünk egy alkalmazottunk, egy ... hogy is mondjam . . könnyüvérü pincérnönk, került-fordult kikezdett a vendégekkel. Abban az időszakban még nálunk dolgozott, aztán elbocsájtottuk. Jelenleg Poprádon az állomási restiben dolgozik. Hátha ö emlékszik valamire, sosem lehet tudni. A századosnak felvillant a szeme. Megköszönte az igazgató segítségét és eltávozott. Annyira sietett, alig bírta követni a hadnagy. — Mehetünk! — mondta a sofőrnek. Egy kilométernyi út után megszólalt a százados. — Mit gondolsz, megleljük? Szerencséjük volt: az állomási restiben meglelték a hosszúlábú nöt. Mikor a százados megmutatta neki az igazolványát, a pincérlány ijedten védekezett. — Mit akarnak tőlem, én nem követtem el semmit. — Tudjuk. — Akkor meg hagyjanak békén! ... Sok a vendég... — Semmi az lelkem — szólalt meg a hadnagy. — A főnöke elnézi a néhány perces kihagyást, majd mi meggyőzzük, jó?... És ha nem esik nehezére, hozzon nekünk két kis sört, oda a sarokasztalhoz, jó? A pincérlány bólintott és elsietett. A hadnagy hosszan nézett utána. A fejét ingatta. — Jól fennhordja a meleg vizet. — Valamivel feljebb, mint Lola, az tény — jegyezte meg a százados csipkelődve. — Csinos kis macska! Nagyot nyelt a hadnagy, miközben leültek. — Nem csoda, ha megakadt rajta a vendégek szeme, s itt-ott megszólították — mondta a hadnagy elismerően. Gondolatban összehasonlította Lolával. — Azért a Lola más, egészen más ... Közben a lány hozta a két sört és leült. — Tessék, mire kíváncsiak? — Jó az emlékező képessége? — kérdezte a százados hosszabb töprengés után. — Azt hiszem, igen. A százados elővette a levéltárcájából Székely Zoltán fényképét és a pincérlány elé tartotta. — Jól nézze meg! — Hiszen nézem. — Ismerős? — Ismerős, persze, hogy az, de nem volt vele viszonyom, isten bizony nem volt! — Maga szerint volt valakivel viszonya ott a szállóban? — Már hogyne lett volna, volt hát! Azzal a ribanc doktornővel. Hiszen rájuk nyitottam. Hajnali háromkor. Akkor végeztem — mondta a pincérlány haragos sértődöttséggel. — És miért nyitott rájuk? ...Talán eltévesztette az ajtószámot? — kérdezte a százados. — Dehogy tévesztettem! ... Engem rendelt magához a vén kujon, közben meg azzal a csúfsággal enyelgett. Meg is volt róla akkor a véleményem .. . — Gyakran előfordult, hogy valaki a szobájába „rendelte"? — Elég gyakran — mondta a lány pironkodva. ami egyáltalán nem illett hozzá. — És maga mindig hajlandó volt? — Hová gondol?!... sértődött meg a lány a kérdésen. — Én csak akkor fogadtam el a meghívást, ha tetszett a pasas. — A mérnök úr tetszett? — Hát... finom úriembernek nézett ki.. — Még valamit — mondta a százados hosszabb hallgatás után. — Ha netán sor kerül rá, hajlandó a bíróság előtt is megismételni a vallomását? — Ha nagyon muszáj... A hadnagy feljegyezte a lány nevét, pontos címét, majd megköszönték a tájékoztatást, fizettek és elmentek. Amikor elhelyezkedtek a gépkocsiban, s indulni akartak, a pincérlány hozzájuk futott. — Ha nem muszáj, ne idézzenek be a bíróság elé — mondta könyörögve. — Nem volt nekem semmi dolgom a törvénnyel, nem szeretnék bajba keveredni. Becsületes vagyok én a magam módján, nem csalok, nem lopok, senkit félre nem vezetek ... — Jó, jó — bólogatott a százados, azzal elrobogtak. — Minél tovább nézi az ember, annál csinosabbnak látja — morfondírozott magában a hadnagy. — A fene vigye el a fajtáját1 — Ne szidd komám, hiszen segített nekünk ... — Miben? ... Csak azt tudtuk meg, hogy a két ember ismerte egymást. — Ez is egy lényeges kulcs a kezünkben, egy lépéssel előbbre jutottunk, nem gondolod? — Tudom is én — vonta meg a vállát a hadnagy. — Egyre erösebb a gyanúm, hogy véletlen baleset történt, nem pedig bűntény. A mérnök úr megcsúszott a síkos úton és nekirohant a fának. Ennyi az egész. — És ha mégis bűntény történt? — vetette fel a kérdést a százados. — Akkor pedig . .. akkor a két ember intim kapcsolatán kívül sokkal komolyabb oka lehetett valakinek vagy valakiknek, hogy félreállítsák őket az útból — mondta a hadnagy erősen összpontosítva a gondolataira. — Nagyon helyesen következtetsz — mondta a százados bólogatva. — Az itt most a kérdés, kinek volt érdeke félreállítani a két embert? ... Kinek, s főleg, hogy miért? — Talán okosabbak leszünk, ha eszméletre tér a mérnök és kihallgatjuk — törölte meg izzadó homlokát a hadnagy. — Azt javaslom, addig is látogassuk meg az igazgatót, a bőkezű bácsikát. — Helyes, nagyon helyes .. . Okvetlenül meglátogatjuk . .. Székely Zoltán három hétig feküdt eszméletlen állapotban. Az orvosok és ápolónők három hétig váltották egymást az ágya mellett reménykedve, olykor reményvesztetten, már-már lemondva róla. Mindent megtettek, hogy megmentsék és visszaadják az életnek. Kitartó, szívós munkájuknak meglett az eredménye. Három hét múltán magához tért. Ez volt az életben maradás első, kézzelfogható jele, táplálója, nővesztője a reménykedésnek. A három hét alatt meglátogatta a két lánya, a fia, a felesége többször is. Minderről persze ö semmit sem tudott, s ki tudhatta azt előre — ha életben marad is —, vajon a súlyos fejsérülése miatt nem vesziti-e el örökre az emlékező tehetségét? A főorvos azt mondta, nem kizárt, előfordulhat. Ezt nyíltan és őszintén elmondta a hozzátartozóknak is. Megnyugtatásképpen azért azt is hozzáfűzte, hogy az esetek többségében nem fordul elö. Ha nem is nyomban, de idővel visszatér az emlékezés. Éppen Teréz, a fiatal ápolónő ült az ágya mellett, amikor először nyitotta fel a szemét. Az a nyitogatás azonban nem ment olyan egyszerűen és simán, mint ahogy menni szokott rendes körülmények között. Inkább csecsemőhöz hasonlított, aki mély álmából ébred, s akinek bántja a szemét a szobába beömlö fény. Hosszas nyitogatás után végül is kerekre tárt szemmel bámult fel a fehér mennyezetre. A szeme már látta a fehér mezőt, de az esze még nem fogta fel, hol van, mi történik körülötte. Mozdulni akart, de csak a cselekvés szándékáig jutott el. nem tudott megmozdulni. A kezét sem bírta mozdítani, pedig akarta. (folytatjuk) 22