A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

NAPJAINK PROLETÁR INTERNACIONALIZMUSA DUBA GYULÁTÓL kérdezzük: Van e humor a hazunk täjän? Nincs humor, kevés a humor — halljuk itt is, ott is a véleményt, illetve a megállapítást. A szlovákiai magyar tájakon tényleg kevés a humor s előzménye úgyszólván nincs irodal­munk hatvanéves történetében. Néhány pró­bálkozástól eltekintve Duba Gyula az egye­düli humorista, s azt is mondhatnánk, hogy önmaga őse és utódja. Ezt azonban még sem állítjuk, mert az ö humora is az egyete­mes magyar irodalomból táplálkozik, ahol ugyancsak kevés volt az írói rangra emelke­dett humorista. Élclapok már száz évvel ezelőtt is voltak, adomázok is, leginkább Jókai és Mikszáth személyében, az igazi intellektuális humor azonban Karinthy Fri­gyes tollából folydogált, ö emelte irodalmi rangra a modern humort. A felszabadulás után Gádor Béla és Darvas Szilárd emelke­dett ki a sorból (közéleti, politikai humor), de a klasszikus humorista Karinthy Frigyes volt és marad, aki többek között így definiálta a humor lényegét: „Az igazi humor: megtalál­ni a nevetségest." Ö a halandzsától a paró­diáig mindent művelt, s talán nem neheztel meg Duba Gyula, ha megállapítjuk, hogy humorának lényeges jegyei, belső elrendezé­se hasonlít a Karinthyéra. Mondanunk sem kell, hogy Duba egy más történelmi és társa­dalmi szituációban, sajátosan szlovákiai ma­gyar izekkel elegyítve írja humoreszkjeit... Az elmondottakhoz mit tehet hozzá, Duba Gyula, a humorista? — Karinthy paródiái a maguk módján megismételhetetlen és utánozhatatlan re­mekmüvek. Nemcsak önmagukat és írójukat képviselik klasszikus érvénnyel, hanem a ma­gyar irodalomnak századelői nagy korszakát is, az írói szemléletváltás és stilusgazdagság bőségét és a modern irodalom születésének, vajúdásának eredetiségeit. És mindezt Ka­rinthy utánozhatatlan ötletekkel és meglátá­sokkal, sziporkázó zsenijének a bűvöletében jeleníti meg. Mert az irodalmi paródia és karikatúra időhöz és korvalósághoz kötött műfaja, az adott kor modorának a tükörképe. Ezért az én paródiáim — esetleg — tovább­fejlesztik a műfajt oly értelemben, hogy a parodisztikus és ironikus látásmódot a mai hazai magyar irodalmunk modoros jelensé­geire alkalmazzák. Kezdve az ötvenes évek sematizmusával és kezdeti dilettanizmusá­val, folytatva az egymás után következő nemzedéki csoportok — a nyolcak, az „egy­szeműek" stílustörekvéseivel. így lett a könyv, a majd harminc évig írt Káderezés a zseb-Parnasszuson, nemzetiségi irodalmunk görbe tükre s egyben a Karinthy hagyomá­nyok őrzője és folytatója. — Most jött ki a Madách gondozásában Az elrabolt taliga című humoros köteted. Régi és új írásokat tartalmaz. Tehát mégis él a hazai magyar humor, hiszen egyre jobban gyarapod­nak humoreszkjeid. — Talán azért, mert humornak lenni kell! Mit kezdenénk nevetés nélkül az életünkkel? Bár a kérdést így még tréfásan sem tehetjük fel, mert a könnyedséggel és jókedvvel ösz­szefüggő, humoros szemléletet még ha akar­nánk sem tudnánk kiiktatni életünkből: egyéniségünk egyik értelmi összetevője. Amikor Az elrabolt taliga című új könyvem anyagát válogattam, rádöbbentem, hogy a komikum lehetősége hétköznapjaink alapa­nyagában adott s minden nap bőven nyújtja a kisebb-nagyobb helytelenségeket, hibákat és bűnöket, a humor nyersanyagát. A drá­mák és tragédiák fellobannak, majd elcsen­desednek, de a hétköznapok groteszk dolgai nagy bőségben és állandóan úsznak előttünk és velünk az időben s mintegy az örökkéva­lóságot képviselik. Ezért a humor is örök, mint az emberi gyengeség és esetlenség. — Tehát kell, égetően kell a szatíra, hogy megmutassuk a fonákságot, s kimondva, tet­tenérve, hol savanyúan, hol meg mosolyogva igyekezzünk eltávolítani a rosszat életünkből. Ehhez nyújt segítséget a humor, a humorista. — A humor nemcsak a szórakozás és megkönnyebbülés lehetősége, hanem egyút­tal az emberek könnyed és természetes jobbátételének is az eszköze. Bizonyára ész­revetted már, hogyha valakin nevetünk, ak­kor magunkat jobbnak, különbnek érezzük töle és hibájáért, fogyatékosságaiért esen­dőbbnek, gyengébbnek látjuk magunknál. Mondhatnám úgy is, hogy amit kinevetünk, azt egyben legyőzzük. És itt van a humor társadalmi szerepe: a nevetés erejével har­colni életünk hibái és társadalmi vagy embe­ri gyarlóságai ellen. Azt hiszem egyetértesz velem abban, hogy napjainkban nagyobb szükség van a társadalmi humorra, mint bármikor, annyi jellembeli és emberi gyenge­séget látunk, hogy reggeltől estig csak ne­vethetnénk, akár a megpukkadásig hahotáz­hatnánk. Persze a humor nem csodaszer, mely azonnal gyógyít, hiszen akkor már a humoristák hatására angyalokként élnének az emberek. De az bizonyos, hogy az irodal­mi humor és társadalmi szatíra felfedi a bajokat és optimista formában segít leküz­deni gondjainkat. — Karinthy azt mondotta: „Humorista az — akivel viccelnek." Én már negyedszázada ismerlek téged, de tőled egyetlen viccet sem hallottam. Arról sem tudok, hogy barátaid, viccelődtek, hecce/ödtek volna veled. Régen, amikor még nem ismertelek, én is azt képzel­tem, hogy a humorista rendkívüli vicces em­ber lehet. Te inkább gondterhelten járkálsz, ritkán mosolyogsz és soha nem töröd a fejed holmi kópéságokon. Veled találkozván, egy egyszerű járókelőnek eszébe sem jutna, hogy humorista vagy. Van itt valami ellentmondás. Vagy mégsem ? — Van olyan elképzelés, hogy a humorista valami rettenetesen víg ember, aki az utcán is lépten-nyomon felnevet, kuncog a saját viccein. Igaz. hogy vannak kitűnő tréfacsiná­lók, jópofa mesélők, de az irodalmi humor más: ennek gondolati-bölcseleti alapja van. Amelyből az következik, hogy az igazi humo­rista inkább komoly, mint nevetgélő. Gondol­kozó és nem alkalmi petárdákat lövöldöző. — Mrt gondolsz, milyen lesz a jövő humo­ra ? Az elgépiesedett ember talál még utat a humorhoz? — Nehéz kérdés, mert jós nem vagyok, de szerencsére pesszimista természetű sem. Ezért inkább hiszem, mint tudom (de mégis ez a véleményem), hogy a jó humor a jövő­ben is nemes lesz, bölcs életérzésből fakadó és mindenképpen emberi. Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY (Ivan Bajcura könyve) Némelyik jelzőről és fogalomról azt tartjuk, hogy „elcsépelt". S ami „elcsépelt", azt nem szívesen hangoztatjuk. Ivan Bajcura nem félt az egyesek által „elcsépelt"-nek tekintett fogalomtól. A kö­zelmúltban megjelent könyvét Napjaink pro­letár internacionalizmusa címmel jelentette meg. Helyesen. A proletár internacionaliz­mus — bár a fogalmat valóban gyakran hangoztatjuk — sose lesz „elcsépelt", sose lesz időszerűtlen. Az öt fejezetre osztott kötetben a szerző áttekinti, hogy a proletár internacionalizmus hogyan alakult ki, és melyek a fejlődési szakaszai, mi a lényege, alapelve, összetevő­je, milyen a forradalmi világfolyamathoz fű­ződő viszonya. Elemzi, hogy az internaciona­lizmus jegyében hogyan oldották meg a nemzetiségi kérdést a Szovjetunióban és Csehszlovákiában, mi az internacionalista nevelésnek és a burzsoá nacionalizmus elle: ni harcnak a feladata. Vázolja, hogy a válsá­gos években, 1968-ban és 1969 elején a revizionisták és a jobboldali opportunisták miként támadták a proletár internacionaliz­mus elvét, és mi jellemzi a kozmopolitiz­must. Az internacionalizmus és a nemzetisé­gi kérdés megoldása Csehszlovákiában cimű fejezetben arról is beszámol, hogy az 1948-as februári győzelmet követően mi­ként rendeződött a csehszlovákiai magyarok helyzete, és milyen a magyarok lakta Dél- és Kelet-Szlovákia gazdasági fejlődése. A proletár internacionalizmus a munkás­osztálynak és pártjának egyik legfontosabb ideológiai-politikai alapelve. A világ munkás­ságának és dolgozóinak nemzetközi szolida­ritása. Kifejezi a különböző országok dolgo­zói nemzeti és nemzetközi érdekeinek egy­ségét, a mindenfajta elnyomással és kizsák­mányolással szemben. Napjainkban, amikor a nemzetközileg szervezkedett reakció, vala­mint az imperializmus körei éppen a dolgo­zók egységét és szolidaritását igyekeznek megbontani, és a proletár internacionaliz­mussal a nacionalizmust állítják szembe, a proletár internacionalizmusra hivatkozni, a proletár internacionalizmust jelentő elveket érvényesíteni a gyakorlatban, különösen fon­tos. Korunk sajátossága, hogy az egyes orszá­gok fejlődésének nemzeti jellege és az inter­nacionalizálódás folyamata egyidejűleg van jelen és erősödik. A nemzeti és a nemzetközi CSEREPEK Az elfelejtett Hemingway Volt egy másfél évtized — az 1955 és 1970 közötti időszak —, amikor szinte mindenki Ernest Hemingwayről beszélt, az ő műveit olvasta (kiváltképp a novel­lákat), s ha netán prózaíró volt — egy kicsit utánozta is. Jónéhány csehszlo­vákiai magyar író is az uszályába került — van aki bevallja, van aki határozottan tagadja, mindenesetre érdemes lenne nyomozni utána —, s magam is ismerek egy-két fiatalembert, aki éppen He­érdek felismerése és érvényesítése nélkül nem lehet sem a sajátos (nemzeti), sem a közös (internacionalista) feladatokat ered­ményesen megoldani. Ma már egyre többen ismerik fel azt is, hogy csak az igazi hazafi, aki egyben internacionalista, és csak az igazi internacionalista, aki egyben hazafi. A két tényező a gyakorlatban csak akkor érvénye­sül zavartalanul, ha a nemzeti és a nemzet­közi, a hazafi és az internacionalista egymás­sal kölcsönhatásban van, ha a kettő kölcsö­nösen kiegészíti egymást. A felszabadulást követő években nálunk is, más országokban is előfordult, hogy a nemzeti és az internacionalista nem állt egymással mindig összhangban. Az irány- és aránytévesztés torzulásokat, nihilista, koz­mopolita, nacionalista megnyilatkozásokat szült. A Napjaink internacionalizmusa cimű kötet szerzője találóan állapítja meg: „a szocialista társadalomban a nacionalizmus nem válhat egységes ideológiává és politiká­vá. Ilyen jellege csak kivételes körülmények között lehet, amikor a kommunista párt eltér a marxista — leninista elmélettől és az inter­nacionalizmustól, s elveszti vezető szerepét a társadalomban, amikor a szocialista állam nem tölti be funkcióját." Ivan Bajcura a proletár internacionalizmus elvét nemcsak ismerteti, hanem megmutatja gyakorlati érvényesítésének a módját is. Mondanivalójának az a lényege, hogy a pro­letár internacionalizmus eszméje a munkás­mozgalom története során állandóan gazda­godott, hatása nőtt, és a nemzetközi kom­munista mozgalom a proletár internaciona­lizmus elvének az érvényesítése révén fejlő­dött korunk leghatalmasabb politikai moz­galmává. A proletár internacionalizmus elve ma is feltételezi az egységre való törekvést, a rendszeres véleménycserét, az önálló, füg­getlen kommunista és munkáspártok közös állásfoglalását és egységes cselekvését a legalapvetőbb kérdésekben, a kommunista és munkásmozgalom közös tapasztalatainak tanulmányozását, a tapasztalatok figyelem­be vételét és saját tapasztalatokkal való gazdagítását, az antimarxista nézetekkel ví­vott következetes harcot, a közős érdek kö­zös (internacionalista) védelmét. A tudományos igényű ismeretterjesztő mű okfejtése meggyőző, adatai hitelesek. A Pravda Könyvkiadó által megjelentetett köte­tet Mészáros Zsuzsa fordította magyarra. BALÁZS BÉLA mingwayt olvasva ragadott először tol­lat a kezébe, hogy írásban valljon ön­magáról. Ez a népszerűség azonban — úgy tűnik föl — igen kétes értékű volt és csak rövid ideig tartott; a hetvenes évektől kezdődően egyre kevesebbet foglalkoznak vele, legendája — melyet nemcsak a baráti kör, s az újságírók serege, hanem maga az író is előszere­tettel ápolgatott — mindinkább elhal­ványodott, s ami még néhány évvel korábban milliókat foglalkoztatott: 1961. július 2-án — éppen húsz esz­tendeje — bekövetkezett rejtélyes halá­la — ekkorra már alig érdekelt valakit is. A kiadók is (most a magyarországiak­ra gondolok) mintha megnehezteltek volna rá: a hatvanas években szinte minden évben megjelent egy-két He-

Next

/
Thumbnails
Contents