A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-08 / 32. szám

8— Hát — mondta Vera, mintha köz• ben lenyelné azt, amit mondani szeretne —, hát akkor nagyon szép és szerencsés utat kívánok. A kulcsoktól is megszabadultam, tulajdon képpen már semmi sem köt Violához, gon doltam, s igyekeztem tudomást sem venni róla, hogy a tudatom mélyén jelen van, mint egy a testéhez kötözött'súllyal vizbe dobott hulla, amelyről sosem tudni, hogy egy napon váratlanul nem kerül-e mégis a felszínre. Néha minden összefüggés nélkül elöntött a gyűlölet, mert nem értettem tettének rugóit, mert ilyen zavaros értetlenségben hagyott el, s hogy egyáltalán elhagyott. Fenntartottam magamnak a jogot, hogy szerelmeimnél én szabjam meg az út végét, ameddig még érdemes volt elmenni, s ahonnét nincs tovább. Aztán meggyőztem magam arról, hogy ez a szempont éppoly nevetségesen hiú, mint amilyen szánalmasan ostoba. A szerelmi kapcsolat mindig két ember dolga, de a fejlődése, hőfoka, feszültsége sohasem azonos. Miért csinálnék abból törvényt, hogy én határozom meg, mikor kell pontot tenni a végére. Most felölem határoztak. Hát aztán? Tudomásul kell venni. Másként nevetségessé tenném magam. Ez az argumentum mindig győzött. Legalábbis egy időre. Ha nem köt le úgy az út, a lázas készülődés, várakozás napjai, nehezebben evickéltem volna szárazra. Mikor ott álltam az állomáson, könnyű vászontáskámmal, aligha keltettem olyan benyomást bárkiben, hogy hosszú útra, más földrészre készülök. Farmer dzsekim belső mellrészébe anyám egy nagy külön zsebet varrt valamelyik elszaggatott bluejeansemből. ahová úti okmányaim, pénzem és a levél került, amit nagy becsben tartottam. Egy Izmirben élö osztrák régészhez szólt, aki az ország különböző vidékein folyó ásatásokban vett részt. Fiatalkori ismeretség fűzte tanáromhoz, és biztos volt benne, hogy a levélnek jó hasznát veszem. Kara doktor, azaz most már Tóni, szintén hozzá akart járulni valamivel úti szerelésemhez, és anyámmal küldött egy százdináros bankjegyet és néhány darab aprópénzt, ami elözö jugoszláviai útjáról megmaradt. Ugyan nem rendelkeztem úti tapasztalatokkal, mégsem tudtam elképzelni, hogyan maradhat meg valakinek akárcsak egy dollárja vagy dinárja is abból a pénzből, amit ilyen utakra a bank elad. Mi sem könnyebb szerintem, mint száz dinárt elkölteni. Hazahozni pénzt? Ugyan mire jó? Belgrádban át kell szállnom az Orient expresszre, ami persze már nem az igazi, romantikus vasúti szerelvény, amelyen a nyugati civilizáció polgárai száz kilométeres sebességgel „rohantak" a titokzatos és izgalmas Ázsia küszöbére, a már Kelet levegőjét árasztó Isztambulba. Az illegális dináron majd ehetek és ihatok valamit Belgrádban, ez nem lesz rossz, de azért feszélyezett az érzés, hogy valami olyat csinálok, amit tiltanak a törvények. Vagy pontosabban fogalmazva: amiből kellemetlenségem lehet. Különben egyáltalán nem éreztem magam bűnösnek azért a száz-egynehány dinárért. Oly mindegy, hogy Kara költi el annak idején, vagy én költöm el most. Legfeljebb én már kevesebbet kapok érte. De hát a vámosok, fináncok ... akadékoskodó népség. Befutott a belgrádi gyors, a kocsim, ahová a jegyem szólt, csaknem az orrom előtt állt meg. Arra gondoltam, hogy ez jó előjel. Félúton minden elém jön. Egy ideig úgy nézett ki, hogy csakugyan hallatlanul a kezemre játszik minden. Csak később jutott eszembe a kínai bölcsesség, mely szerint ne essünk kétségbe a rosszon, mert sosem tudni, mire lesz még jó, és ne bízzuk el magunkat a szerencsén, mert kiderülhet, hogy szerencsétlenség volt. A nemzetközi gyors azt a képzetet keltette bennem, hogy hosszú, nagy útra megyek, holott tudtam, hogy három hét múlva visszaérkezem, és utazom le egyenesen Gútára, mert anyámék akkorra tervezik az esküvöt. Ez a három hét is nem időben tett ki sokat, de élményekben és tapasztalatokban, mint minden utazás idegen világba. Megmozdultak alattam a kerekek, átéreztem az indulás pillanatának jelentőségét, és emelkedett hangulatban könyököltem ki az ablakon, hogy búcsút vegyek a várostól, amit most a pályaudvar épülete és a peron képviselt. Már le akartam ülni a helyemre, mikor megdermedt bennem a mozdulat. A bejárati ajtó homályában Violát láttam, ott állt, közben el-eltakarta szemem elől a ki- s bejárkálók tömege. Úgy tetszett, ő is engem néz, de akkor már gyorsan távolodtam, eltűnt szemem elől, el az állomásépület, s a helyemre ereszkedve már csak azon tűnődtem, képzelődés volt-e csupán az egész, vagy valóság. Igyekeztem visszagondolni, milyen ruha volt rajta, mert aszerint is megállapíthatnám, csakugyan ő volt-e, vagy pedig idegeim akaratomat megcsúfoló káprázata. Semmi mást nem tudtam felidézni, hisz a jövőmenő emberek állandóan eltakarták, csak az arcát, barnára sült, vonatom irányába fordult komoly arcát láttam, amint néz rám. Igen, rám nézett. Felzaklatott ez a látomás. Ha ö ORDÓDY KATALIN volt, minden kétséget kizáróan miattam lopakodott ki, engem akart látni. Micsoda gyerek! Micsoda kislányos tempók! Nem tudtam a logikáját követni, ha egyáltalán volt logikája. Hosszú huzavona után meggondolja magát, és lefekszik velem — már ennek sem volt logikája, de hát ezen nem töröm a fejem, mert az kedvemre való fordulat volt. Aztán a szerelmi beteljesülés után faképnél hagy, holott számára mindenképpen többet kellett, hogy jelentsen az aktus, mint nekem. Mintha egy istentelen rossz író találta volna ki az egészet... Képtelen voltam mással foglalkozni, mindaddig, mig a határhoz nem közeledtünk, és jöttek az útlevél- és vámvizsgálatok. Minden úgy ment, mint máskor, csak ott volt a különbség, hogy útícélként Törökország volt megjelölve. Ha szemre nem is, de úgy éreztem, kiválók a kupé utasai közül, mert valamennyien Magyarországra igyekeztek. A poggyásztartó teli volt kofferokkal, táskákkal, szatyrokkal, dobozokkal, elég topisan hatott az egész. Az egyenruhás feketebajszos vámos, akinek láthatólag melege volt az egyenruhában, egy pillantást vetett a vámcédulámra, aztán egy pillantást rám, amiben egy csipetnyi érdeklődés is felvillant, és megkérdezte: — Van valami elvámolnivalója? Mit visz? Vállamat vonva mutattam a vámcédulára, azon minden rajta van. Illetve nincs rajta semmi. — A csomagja? A vászontáskámra mutattam. — A többi? — Több nincs. Elmosolyodott, szalutált, és tovább ment. Ezen hát túl estem. A vonat állt még a határon, én pedig a legalkalmasabbnak találtam a pillanatot, hogy kihalásszam a zsebemből azt a kis füzetet, amit azzal a céllal hoztam, hogy majd slágvortokban feljegy-" zem a napok eseményeit. Csakugyan, a napló. Most lesz az ideje elővenni, mikor már az utóhullámok is elcsitultak, feleleveníteni újra, mi is, és hogyan történt. Mielőtt betoltam volna a fiókot, hogy ráfordítsam a kulcsot, kivettem a megviselt füzetecskét, aztán levágtam magam a fotelba. Az októbervégi nap a déli világosságot is szűkmarkúan mérte, úgy, hogy közelebb toltam az ablakhoz. A párkányra tettem a zacskó pisztáciát, amit még Isztambulban kaptam ajándékba, de mostanáig nem nyúltam hozzá. A napló forgatása közben majd elrágcsálom. Félreteszek belőle anyámnak is, aki szegény nagy aggodalommal volt miattam, és megvárt az esküvővel. Pedig csöppet sem vettem volna zokon, ha a tervezett időpontban megesküsznek. Persze nem tudhatta, élek-e, halok-e. Micsoda izgalmakat okoztam neki is! A távirat, amit még hazafelé tartva Pestről küldtem, valamennyire megnyugtatta. Még aznap feljött ahogy megkértem. Nagyjából elmeséltem neki késésem okát. Tágranyílt szemekkel hallgatott, nem szakított félbe, csak indulati kitörései voltak közben, mint: na, ez igen! Hűha! Szent egek! A végén — igyekeztem a részleteket kihagyva rövidre fogni a történetet — csak megkönnyebbültén szorongatta a kezemet, simogatva jártak ujjai az arcomon, megcsókolt, és levonta a konklúziót : — Csak hogy szerencsésen itt vagy, fiam! Mi akkor szombaton összeházasodunk, hiszen már régen megtörténtek az előkészületek, semmi problémát nem okoz. De téged már pénteken várunk. Csöndben zajlik le majd az egész. Remélem, a rendörségen, ahogy mondod, a holnapi jelentkezéssel az egész ügy lezárul. Valóban, a hivatalos része lezárult, de én még nem tettem túl magamat rajta, még nem emésztettem meg azokat a heteket, s gondolom, ez el is tart még egy ideig. Holnap utazom az esküvőre, ma pedig nem mozdulok ki hazulról. Kiélvezem az örömöt, a nyugalmat és biztonságot, amit ennek a lakásnak a falai jelentenek számomra. A pisztácia olyan zöld, mint amilyen a kis Müge selyemblúza volt azon az estén a Badei-palota nagy halljában .. . Hát lássuk csak. Mi is áll itt. ELSŐ NAP júl. 20. A határon állunk. Minden jól ment. Viola volt, akit az állomáson láttam ? — Még süt a nap, s már Kelebiában vagyunk a másik határon. Elindult a vonat, a naplómat elraktam, gondoltam, előszedem a Hetet, amit az állomáson vettem, de a két keletnémet turista pöngetni kezdte a gitárját. Csak halkan, tapogatózásként, nem lesz-e kifogása valakinek a zenélés ellen. Aztán rázendítettek, mert az egész kupé jó hangulatban volt, mintha mindenki szabadságra utazna. Pedig nem. Annyit megtudtam a beszélgetésekből, hogy a középkorú testes nö, aki Újvárban szállt fel, a nővére betegágyához siet a Szent János kórházba, a még fiatal házaspár éppen a Tátrában töltött szabadságáról tér haza Csepelre, ismét a munkájához. A pap bácsiról nem derült ki semmi, hogy honnan hová megy és miért, csak azt láttam, hogy magyar útlevele van, az afrofrizurás kamasz rokonlátogatóba ment Pestre, a két német pedig a Balatonhoz tartott. Látszott rajtuk, hogy majd szétrepednek a boldogságtól. Valamennyire értek németül, de őket aztán alig lehetett megérteni, nem tudom, miféle tájszólással beszéltek. Azért csak társalog-10